Toroczkay András versei

Publikálás dátuma
2020.05.09. 08:29

Fotó: Uvaterv / Fortepan - Adományozó
W Sokáig volt Wartburgunk. Akinek Skodája volt, vagy Daciája, azt nem vettük komolyan, annyira nem irigyeltük, és akinek Ladája, azt is csak kicsit. Ha a nemrég meghalt Dezső bácsi nem adja el nekünk (vagy oda?) az ő ezerötösét, soha nem váltunk. Volt fehér Wartburgunk, és volt piros. A fehérre leginkább a fekete-fehér fényképekről emlékszem. De nem. Születtek színes fényképek is, amik egy roncstelepen készültek. Totálkáros lett egy frontális ütközéstől. Egy szabálytalanul előző autóval találkozott. A fehér Wartburg a halál. A fehér Wartburg az a halál, amit az apa legyőzött, mert bekötötte magát, ahogy azelőtt soha. A mellette ülő férfi, apa kollégája figyelmeztette , hogy a téglagyárnál rendőrök mérnek, büntetnek, nézik a biztonsági övet. Ha nem köti be magát, leszakítja fejét a kormánykerék, ami (a képeken jól látszik) a kocsi tetejét átszakítva nyomódott át az ég felé. Apa állát találta el, mert be volt kötve, és még az is fontos, hogy szinte hátradőlve, mint a pilóták!, ült. Az anyósülésen utazó férfi azóta halott. Állítólag a baleset következtében betegedett le. De ezt a teóriát senki nem gondolta igazán komolyan, talán csak a felesége. Soha nem épül fel a ház, és így soha nem adjuk el, és az ára nem épül bele ebbe a lakásba, ahol most írom ezt, ha akkor apa. Vajon én hogyan változtatom meg a jövőt? A baleset után piros Wartburgunk volt, emlékszem, minden reggel loholt utána Sátán, kiskutyánk, Gömb elődje. Hamar megtalálta az utat hozzánk a kerítésen keresztül, vagy ha nem volt út, hát csinált magának, nem akart elválni soha. Csak utána jött a kék Lada. A piros Wartburg a boldogság. Sajnáltam, mikor lecseréltük. Mint ahogy sajnáltam, amikor meghalt Sátán. Y Színtelen, szagtalan, íztelen, folyékony kémiai anyag. Szeretnék egy vitorláshajót. A víz az megnyugtat. A föld felületét 71%-ban víz borítja. Napi másfél-két liter jó víz elfogyasztása javallott. Testünk 98%-a víz, írom, aztán utánanézek, és rájövök, hogy az a medúza. A férfiaknak 60%-a víz. Az anyaméhben is víz van? Tuti nem. Rekreációs eszköz, vagy mi, mondta egyszer egy lány, akivel bámultuk az óceánt. Íz-íz – mondogattam kiskoromban. Nem különösebben szerettem a lányt, de ez most mellékszál. Akarok egy hajót. Egy igazi vitorlást. Vagy yachtot? Ennek is utána kell néznem. Pontosítani kell az álmom. Fogalmam sincs a farhullámról, a siklásszögről, a légszekrényről már nem is beszélve. A kedvenc farsangi jelmezem a kalózos volt. Félszemű, fejkendős kalózról van szó, piros pizsamanadrággal, és egy nagy mordállyal. Egy hajót. A testvérem és anya együtt rakták ki a puzzle-t, emlékszem, hajócsata, óriási füst, vörös fellegek, be is kereteztük. Mennyit bámultam. Megnyugtatott. Furcsa, hogy épp ez az erőszakos kép. Az én hajómon nem lennének ágyúk, csak egy ágy, hogy ha már a naplemente-bámulásból elegünk van, tudjunk hol aludni. Kell egy hajó. Sajnos a yachtos magazin előfizetésére is sajnálom a pénzt, nemhogy egy zsebcirkálóra. A fogorvosnál lapozgatom, miközben várom, hogy sorra kerüljek, hogy hasson az érzéstelenítő, hátha nem érzek semmit a kezelés alatt.

Szántó T. Gábor: Tűz, 1976

Publikálás dátuma
2020.05.01. 17:40

Unom az angolórát. Amíg a többi gyerek az udvaron focizhat, addig nekem hetente kétszer angolul kell tanulnom. Csak úgy vagyok hajlandó figyelni, hogyha a hamutartóban, amibe Miri hamuzik, apró papírszeleteket és összegyűrt galacsinokat égethetek. Miri angoltanár, fiatal és szép. Megállapodunk, hogy mennyit tanulunk, mennyit égetünk. Látom, hogy kicsit fél, ahogy egyre nagyobb a tűz, de azért ő is élvezi, csillog a szeme. Ráadásul, ha megígéri, hogy égethetek, akkor tényleg figyelek, de hiába, mert sok mindent elfelejtek, amit tanít. Egész szép gúlát szoktunk készíteni, én a parkban gyűjtött apró faágakat is rárakom, amiket a zsebemben hozok haza. Sajnos elég kicsi a hamutartó, ezért vigyázni kell, és néha én is megijedek, olyan magasra csap fel a tűz. Anyuékkal is szoktam tüzelni, azt mondják, ez tiszta pirománia, és el is magyarázzák, hogy az a piromániás, aki élvezi, ha felgyújt valamit, például épületeket és azok leégnek, de én ezt hülyeségnek tartom, én csak szeretem nézni a tüzet, és érezni az arcomon a forróságot. Máskor meg azt mondják, pláne az idősebbek, mint a papi, hogy ha sokat tüzelek, be fogok pisilni. Nem értem, miért pisilnék be azért, mert szeretem a tüzet. Én nem szoktam bepisilni éjszaka. Tüzet rakni talán a legjobb dolog. Balatonon is élvezem, ahogy meg­gyullad a papír vagy a szalma, felsüvít a láng és belekap a vékony fába, ropogni kezd, és végül belobban az egész farakás. A tűznél lehet melegedni, lehet rajta szalonnát sütni, bár nem eszem meg, csak a kenyérre csöpögő zsírt, lehet fölötte bográcsban paprikás krumplit főzni, vagy csak ülni mellette és belebámulni az izzó parázsba. Áthevül az ember teste, szinte ég, de az is olyan jó, mert valamit érez. Tavasszal is, ősszel is szoktunk avart égetni, annak is olyan jó a szaga, csak a füstjét nem szeretem tavasszal, ha nedves, mert csípi a szemem és fojtogat. Mamiéknál Pesten cserépkályha van, ott is tüzelhetek. Feldaraboljuk a gyújtóst, belobban a papír, piszkavassal igazgatom és izzítom a fahasábokat, ha közel hajolok, égeti az arcom. Katonákkal játszom a kályha előtt, mintha a közelben égne egy vár, és a csata előtte zajlana. Elképzelem, amint egy-egy katona áthatol a tűzfalon és kimenti a várban rekedteket, a karjában hozza ki őket, de tudom, a tűzre itt nem tehetek több fát, mert akkor rám kiabálnak. Legfeljebb a kályha peremére tehetem fel a katonákat, hogy ők is megmelegedhessenek egy kicsit. Télen nagyon hideg van a hóban. Anyu Fecske cigarettásdobozát és annak a nejlonfóliáját is szívesen meggyújtom, de nem mindig engedik. Úgy hetente egyszer-kétszer lehet velük tüzelni, és kétszer Mirivel, pedig én legszívesebben minden este ezt játszanám. Amikor viszont angolórám van, nincsenek bent, nem látják. Ha vendégek vannak, apu és anyu engedékenyebbek, igaz, a vendégek is arról beszélnek, hogy be fogok pisilni, hiába mondom, hogy nem. Nem értem, miért jár ilyesmin a felnőttek feje. Amikor csak mi vagyunk otthon, mindig azt kérdik, miért nem lehet valami értelmes játékot játszani, én pedig hiába mondom, hogy ez jó játék, jó nézni velük együtt a tüzet, és érezni, ahogy melegít. Hiába mondom azt is, hogy tegyék oda a kezüket, mint egy kiránduláson a tábortűznél, hogy ők is érezzék, csak azt mondják folyton, vigyázzak vele, nehogy megégessem magam és nem kéne-e végre foglalkoznom a leckémmel. Pedig ha tüzelünk, akkor nem kell beszélgetni, nem kell mindig fontos dolgokkal foglalkozni, mint az iskola, vagy a munkahely, vagy a lakásügyek, elég csak nézni a tüzet, ahogy pirosan, sárgán és kéken ég, és hallgatni, ahogy serceg. Azt is szeretem, amikor otthon vagy a mamiéknál leoltjuk a villanyt, és anyu vagy a mami a cigarettája parazsával köröket rajzol a levegőbe, vagy szavakat írnak, és nekem ki kell találnom, hogy mit. De ezt nem lehet sokáig, mert unják vagy elfáradnak és felgyújtják a villanyt. Anyu mindig megfeledkezik arról, elzárta-e a gázt vagy kihúzta-e a vasalót. Olyankor mindig haza kell mennünk megnézni. Sajnálom ilyenkor, mert látni rajta, hogy fél, hogy valami rossz történik, pedig felnőtt, tudnia kéne, mikor mit csinál. Nem értem, hogyha egyszer elfelejtette, és vissza kellett fordulnunk Balatonra menet, akkor legközelebb hogy felejtheti el újra. Mielőtt elindulnánk, ezután mindig én fogom ellenőrizni, hogy van-e tűz vagy gáz, mert anyu mindig fél és szaglászik, úgy érzi, szivárog. Lehet, hogy az emberekből is jöhet gázszag, akik deportálva voltak? Ezt nem merem megkérdezni. Akiket elgázosítottak, azok meghaltak, őket állítólag el is égették. Vagy akik nem olyan táborban voltak, ahol gázosítottak és égettek, azokból is jöhet? Vera karját például levágta egy vonat, ahogy hazafelé jöttek Auschwitzból, legalábbis nekem ezt mondják. Én nem szeretem, ha nyáron, amikor meleg van, nem hordja a karját, csak a végét látni, ahogy lifeg. Pont az a karja veszett el, amibe a szám volt beletetoválva, ezt mondták, merthogy ott mindenkinek volt száma, viszont egy korábbi karszalagját meg tudja mutatni, mert az megmaradt. Mint egy billog a marhákon, apu ezt szokta mondani a számokra, és olyankor mindig dühös az arca. Lehet, hogy a Vera nem bírta elviselni, hogy számot tetováltak a karjába, és levágatta? Vagy azért kellett levágni a karját, amibe a szám volt beletetoválva, hogy ott jöhessen ki belőle a gáz, amit beléjük töltöttek, mint valami kipufogócsőből? Nem akarok ilyesmire gondolni, ez hülyeség! És nem akarok kérdezni se semmit, mert a Vera először normálisan beszél, de a végén mindig sír. Mert a fia is meghalt, úgyhogy erről a gázról végképp nem lehet kérdezni, és anyuéktól se merem, bár az ő papájuk nem ott volt, hanem munkaszolgálatban, viszont így is meghalt mind a kettő télen, a fronton.

Triceps: Folyam

Publikálás dátuma
2020.05.01. 16:00

2004 húsvétján, mikor válás utáni nyomorúságomban sokat ittam, egy alkalmi szerető, hogy ne legyek egyedül az ünnepen, elvitt Pauer Gyulához, a szobrászhoz. Ott álltak körben a legendás alakok: a kettéhasadt Maya, a suicid Péry Puci, és szabad volt megérinteni őket. Min dolgozik most, mester? – kérdeztem. Cipőkön – mondta –, meggyilkolt emberek cipőin. Akkor láttam először a Dunába lőtt zsidók emlékművét. Ott volt a makett az Egyetem téri műteremben, kicsiben, érinthetetlenül. Világítótornyot kellene építeni a Duna-partra, gondoltam, negyven méter magasat, mint a böjt napjai, a csúcsán tetraéder kristállyal, ami éjjel gyűjti magába a fényt és nappal bocsátja ki. Ez lenne a mi jelzőfényünk, egy tengertelen, világtalan nemzet végső reménye, kormányeltörésben. Elmentem másnap délután a parti sétányra, hogy felpróbáljam, van-e nekem való méret az öntöttvas cipők között. Nem találtam egyet sem. Csak álltam a kövön, mezítláb, és néztem a folyamot, csendesen. Istenem, merülnék bele, soha már. Én? Nem félek én semmitől. Különösen nem egy nyomorult folyótól, ami még csak nem is az enyém. Táncolnak benne a hullák, hullám hátán hullám, haha. „Veszélyes, mérgező és ellenséges”, de a kánikula hevében olyan szépen csillog fodrain a nejlonzacskó. Télen meg vékony a jege, ha beszakadsz, morbid nyugalommal vár a fenéken egy endékás mosógép. A Tisza az én Dunám, a Palicsi-tó az Adriám. Szeretem őket, elönt a gyermekkor szünidei hangulata, ha rájuk gondolok. Mikor Karesz unokabátyám evezni tanított, és azt mondta: Igyál a sajkából, és a szíved mindig visszajár. Mikor Sveti Martinon fuldokolva evickéltem az édes tengeren lebegő, távoli stégig, és haragosan kiabált utánam a tanító néni. Nekem mesélheted, hogy Ráckevénél milyen emberiek a vadkacsák, szerelem és gyűlölet nem visz ezen a vízen át. Budapesten először a mocsaras Feneketlen-tó mellett laktunk Csubu barátommal, az albérleti szobába a fürdőn keresztül lehetett bejutni. Onnét buszoztunk reggelente az orvosira és a bölcsészkarra, szabadkai diákok, telve reményekkel és örömmel, hetvennégyben. Néhány hét után elfogyott az otthonról hozott elemózsia, és este rájöttünk, hogy le kellene menni, vásárolni vacsorát. Elindultunk gyalog a Bartók Béla úton, csípős volt az őszi levegő, az egyetemi élményeinket meséltük egymásnak, és hirtelen a Szabadság híd lábához értünk. Besötétedett, önkiszolgáló sehol. Nézzük meg a Dunát! – ajánlotta Csubu, és leültünk a rakpart köveire. Néztük a Dunát. Hazafelé kenyeret, csípős kolbászt, Ráma margarint vettünk. Nem ismertük a margarint, a kockát két egyenlő részre vágtuk, és megettük, mint a sajtot. Azt hittem, költő vagyok, és az est révületében megírtam A folyam című poémámat. Sámándobok ritmusára képzeltem, mint a szülést, ahol az örvény veszi át a lelked testének irányítását. Szomorú halakról szólt, akik álló folyóban állnak, és álló halászok halásszák őket. Volt akkoriban az Új írás irodalmi folyóiratnak egy melléklete, ahol a kiválasztottak debütáltak, Fiatalok a jövőnek, filosz álmaink redivivusai. Elküldtem 18 versemet, köztük a Duna halait, igénytelenül bizakodva. Egy hét múlva visszajött mind, korrekt borítékban, egy féloldalas, elutasító fejléces szerkesztőségi levélkével. Azután soha többet nem írtam verset, csak ritkán. Megerősödtem, hosszú évek teltek el, már senki sem mondhatta nekem, öcsi, hogy állsz. Kérdeztem Gábort, aki a kisszobában lakott, és hajnalban 80 fekvőtámasszal kezdte: Félsz te? Röhögött, karatésok voltunk, falhoz szorítottuk a gyengéket. Akkor ragadt rám a Triceps csúfnév, mert a május elsejei ünnepségen két farudat törtek el a felkarom izmán, és egyet a hasa­mon, hogy ne szakadjon szét a muszkulatúrám. Félsz te a víztől? – kérdeztem megint. – Ne hülyéskedjünk már. Kimentünk a Dunához, ahol a Schirilla minden télen átúszta a jeges vizet, február volt, kékre fagyott a szám. Beugrottam, nem volt közönség, csak a mélység. Tudtam, mi lesz. A főáramban lerántott az örvény. Le, az aljáig, felemelt karokkal, azután nincs más sansz, mint az oldalra kiúszás. Ha feljutsz, talán megint magába ránt. Akarsz játszani? Megtanultam, akarsz játszani, vaze, velem játszhatsz, ha kívánsz. Vitt a sodrás, valahol Pest távoli határán kecmeregtem ki, fecskében, reszkető inakkal. Gabi hozta, rohant a folyam után, a ruhám. Felöltöztem, nem mondtunk semmit. Jött az Opál Színház ideje, a body art performanszok, kétszer is megkísértettük a Dunát, mi, az ateista-buddhista társaság. Kiköltöztünk a Hajógyári-szigetre, a folyóban akartunk élni, leküzdve a test remegő ellenkezését, beszívni a fojtogató vízpárát. Kegyetlen voltam, azt vártam tőlük, hagyják az oxigént másra, engem kövessenek a sodrásba. Hárman guggoltunk a víz alatt, műanyag csövön át szívtuk a levegőt, amíg a nézők derékig a sekélyben álltak. Jézus hét könnycseppet hullajtott ránk: a kevélységünk, a fösvénységünk, a bujaságunk, az irigységünk, a torkosságunk, a restségünk miatt, és nem volt benne harag. Azután fölmerültünk, és eljátszottuk a keserű komédiát. A Duna szélesen folyt, kacagott és tapsolt, mi pedig alábuktunk, és kiúsztunk belőle láthatatlanul, messze, ahol a komp megáll. A vízben nem olyan könnyű az élet, mint a levegőben. Ha ember vagy, még bele is fulladhatsz. És ne is ábrándozz arról, hogy a felszínén fogsz lépegetni, mint a világisten fia. Meg kell tanulnod a vízben állást. Beúszol a folyó közepére, és elfelejted, hogy tüdővel lélegzel. Összezárod a lábad, a derekad mellé szorítod mindkét karodat, és csöndesen figyeled a szíved dobolását. Lesüllyedsz, mint a kavicsok, amiket a kölykök dobnak kacsázni, aztán csak a halk merülés következik. Szeretsz lefelé, bátran és szívtelenül, de ki emlékszik akkor már rád? Lebegsz lefelé, sápadt bőrödet karcolja az elszökő elmúlás, és végül egy hangtalan kőszirt áll a talpad alá. Nem gondolsz semmire, nem vágysz létezhetetlen létezések után. Akkor fölvet magából a Duna, öntudatlanul fogadod el nemtelen kedvességét, ez az utolsó simogatás. Állsz a vízben, mellig kiemelkedve, megrendülten, rád az érthetetlen jövő sebes féreglyuka vár.
Szerző