Előfizetés

Az élet iskolája

Karanténba került egy igen-igen közeli ismerősöm, két hétre, elzárva a külvilágtól. Magának köszönhette a bajt, szabad akaratából lépte át a határt egy boldogabb országból, ahol egyetemi éveit töltötte. De az életét lassacskán újra itthon képzeli el, még ha nem is a „gyere haza fiatal” program gründolta őt vissza, hanem valami más, amit csak nagy és magasztos szavakkal lehetne leírni, ha szeretnénk leírni ilyeneket. 
Furcsa életről álmodik, azt mondta, jobban meg akarja érteni, mit miért tesznek az emberek, miért az a helyük kisebb és nagyobb közösségben, ami, miért álmodnak egyesek kicsit, mások meg nagyot, s lehetne-e másként, mint ahogyan van a világ. Ehhez még egy diplomára vágyik, ezúttal nem a közgazdaság, hanem a társadalomtudomány asztaláról, még ha annak tányérja egyesek szerint csupán a romkocsmák hűvösen merengő mélyébe visz is. A felvételihez humán tárgyból kell az emelt szintű érettségi, amit vélhetően épp e sorok írásakor egy tanteremben a kisujjából kiráz, miután szépen letöltötte a hazatérése miatt kiszabott karanténidőt egy picike kis hegyi falu hétvégi házikójában, amit nagyszülei építettek valaha. Ide száműztük, gondoltuk, itt lesz a legkevesebb baja, a való élet hívságai nem csábítják, a kocsma évekkel ezelőtt bezárt, s a kis ábécé is csak hetente kétszer nyit. Táplálását megoldjuk, szakdolgozatának cizellálását, a tesztfeladatok kitöltésének rutinját pedig legfeljebb a mókusok zavarják, emberek nemigen. 
Az állam gépezete flottul működött, ezt el kell ismerni. Alig ért oda a reptérről éjjel, már jelentkeztek a rendőrök, s jöttek aztán minden áldott nap, hol reggel, hol délután. Az első nap reggelén még ki sem nyitotta a szemét, csörögtek a községházáról, elmondták, mit kell tudnia, majd ugyanezt megtette a járási hivatal és a háziorvosa is. 
A kis piros papír, a „billog” az utcafrontról nemigen látszott a házikón, aminek főbejárata a kertre néz. Ám itt, a faluvégi miliőben az feltűnik, ha egy ház előtt minden nap megáll a járőrkocsi, abból hír lesz, a hangosba se kell bemondani, ha nem is az első, de a második napon már nemcsak az utcabeliek, vagy a szűk mikroközösség, de vélhetően az asztalostól a papig mindenki más is értesült arról: „karanténos” van a faluban, még ha az orrát ki se dugta, legfeljebb a hátsó kerti teraszon nyúlt el, ha sütött a nap.
Ez lett a veszte is, a terasz, ahová nem látni be az utcáról, s ahol két tanulási szakasz között, pihenésképp, s ha már futni vagy biciklizni nem lehet, egy délután kitette a zenedobozt, s muzsika mellett sikálta fel, fogkefézte világosra a járólapokat, meg a köztük beszürkülő fugákat. Nem járt még a felénél sem, amikor jöttek a rendőrök, aznap immár másodszor. Bejelentés érkezett ugyanis a faluból, névtelen természetesen, hogy az „őrizetes” bulizik, s bizonyára nincs egyedül, csípjék fülön, érjék tetten, kasztlizzák be, vágjanak rendet – nem tudom milyen formulát használhatott az önérzetes állampolgár.
A mikro-, és makroközösségek világának megismeréséhez nem kell újabb egyetem – ezt legalább most egy életre megtanulta.

Politikailag korrekt

A neten keringtek egy időben azok a PC-t gúnyoló szövegek, amelyeket olvasva azon lehetett röhögni, egy-egy közkeletű kifejezés hogyan hangzik politikailag korrekten. Lásd: kihívásokkal küzd a gyorsaság terén = lassú, mint a tetű. A kormány viszont teljesen komolyan fejlesztette mára tökélyre a fogalmazásnak ezt a módját. Lásd: kiemelten közérdekű beruházás lett a Közlekedési Múzeum új épülete, jövőre, meg azután, meg azután hatmilliárdot költünk a tervezésére = a büdös életben nem lesz itt új múzeum, és azt sem áruljuk el, miért bontottuk le három évvel ezelőtt a régit.
A Közlekedési Múzeum – amelyet még az előző rezsim csapott egybe a fél évszázada kiállítóhely nélkül vegetáló Országos Műszaki Múzeummal, hogy aztán ne történjék semmi – édes hazánk egyik legnépszerűbb látványossága volt már tetszhalott korában is. Hát még, amikor ambiciózus és hozzáértő, fiatal szakemberek vették át az irányítását: a városligeti intézmény szárnyalni kezdett. Ehhez képest meglepő fordulat volt, hogy az eredeti, hőzöngő formájára visszaépíteni tervezett múzeumot se szó, se beszéd lebontották. A hazai viszonyokon edzett lélek itt már elkezdett aggódni, hiszen ott van például az évek óta bezárt, összecsomagolt Iparművészeti Múzeum is, amelynek felújításáról mindmáig nem született döntés.
Sajnos pontosan ugyanez a forgatókönyv látszik megvalósulni a Közlekedési esetében is. Az új épület meg van ígérve, a pénz istibizi benne lesz a következő költségvetésben, aztán hogy a valóságban ki és mire költi el azt az összeget, az a jövő zenéje. Az ember csak azt nem érti, hogy ha ennyi hatalmas, drága és halasztást nem tűrő kulturális beruházás ég a kormány körmére, miért a budapestiek által már százszor elutált városligeti Nemzeti Galéria megépítését erőltetik mindenen átgázoló, gonosz elszántsággal.

Kísértés

Uniós tagságunk egyik legnagyobb vívmánya az utazás szabadsága. Egyetemista fiatalok kedvenc hobbijává vált, hogy havonta többször ellátogassanak valamely európai városba, a fapados légitársaságnak köszönhetően fillérekért. Ma már hihetetlen, hogy a világútlevél 1988-as bevezetéséig turistaként csak háromévente egyszer lehetett nyugatra menni. 
A koronavírus azonban mintha visszavitt volna bennünket a múltba. Az uniós országok lezárták a határaikat, aki külföldről érkezett, az máris mehetett a karanténba. Ez a bezárkózás egy ideig teljesen érthető. Így könnyebben lehetett ellenőrizni a vírus terjedését – elvileg legalábbis. Németország és Hollandia között például nyitva maradt a határ, de semmi sem utal arra, hogy emiatt megnőtt volna a fertőzések száma a határ bármely oldalán.
A bezárkózás sosem jelent jót, semmilyen szempontból, láthattunk erre bőségesen példát az elmúlt években. Donald Trump a politikai értelemben vett elszigetelődést választotta, amivel felborított egy régóta működő világrendet; Nagy-Britannia az Uniótól vált külön, aminek egyelőre egyetlen pozitív következményét sem látjuk. A fizikai elkülönülés is számos veszélyt jelent. Ha a határok huzamosabb ideig lennének lezárva, akkor az EU túlélésének esélyei is megcsappannának. Ám hónapokba, sőt akár évekbe telhet, amíg újra szabadon mozoghatunk az Unión belül. Ausztria például május végéig, Csehország pedig június közepéig tolta ki a határok ellenőrzését, és ki tudja, hányszor hosszabbítják meg az intézkedést.
Sokan azonban már az EU-ban nőttek fel, így szerencsére nagy az igény a nyitásra. A balti országok például megnyitották az egymás közötti határokat, Németországban mind nagyobb nyomást gyakorolnak a kancellári hivatalra, tegyen lépéseket a határellenőrzés feloldására, Belgiumban pedig internetes petíció is indult ezért. Az európai határok lezárása azonban kísértést is jelenthet az egyes tagországoknak arra, hogy még kevésbé tartsák magukat az uniós jogrendhez. A lezárt határok miatt Brüsszel hirtelenjében olyan távolinak tűnik...