karantén;

Az élet iskolája

Karanténba került egy igen-igen közeli ismerősöm, két hétre, elzárva a külvilágtól. Magának köszönhette a bajt, szabad akaratából lépte át a határt egy boldogabb országból, ahol egyetemi éveit töltötte. De az életét lassacskán újra itthon képzeli el, még ha nem is a „gyere haza fiatal” program gründolta őt vissza, hanem valami más, amit csak nagy és magasztos szavakkal lehetne leírni, ha szeretnénk leírni ilyeneket. 

Furcsa életről álmodik, azt mondta, jobban meg akarja érteni, mit miért tesznek az emberek, miért az a helyük kisebb és nagyobb közösségben, ami, miért álmodnak egyesek kicsit, mások meg nagyot, s lehetne-e másként, mint ahogyan van a világ. Ehhez még egy diplomára vágyik, ezúttal nem a közgazdaság, hanem a társadalomtudomány asztaláról, még ha annak tányérja egyesek szerint csupán a romkocsmák hűvösen merengő mélyébe visz is. A felvételihez humán tárgyból kell az emelt szintű érettségi, amit vélhetően épp e sorok írásakor egy tanteremben a kisujjából kiráz, miután szépen letöltötte a hazatérése miatt kiszabott karanténidőt egy picike kis hegyi falu hétvégi házikójában, amit nagyszülei építettek valaha. Ide száműztük, gondoltuk, itt lesz a legkevesebb baja, a való élet hívságai nem csábítják, a kocsma évekkel ezelőtt bezárt, s a kis ábécé is csak hetente kétszer nyit. Táplálását megoldjuk, szakdolgozatának cizellálását, a tesztfeladatok kitöltésének rutinját pedig legfeljebb a mókusok zavarják, emberek nemigen. 

Az állam gépezete flottul működött, ezt el kell ismerni. Alig ért oda a reptérről éjjel, már jelentkeztek a rendőrök, s jöttek aztán minden áldott nap, hol reggel, hol délután. Az első nap reggelén még ki sem nyitotta a szemét, csörögtek a községházáról, elmondták, mit kell tudnia, majd ugyanezt megtette a járási hivatal és a háziorvosa is. 

A kis piros papír, a „billog” az utcafrontról nemigen látszott a házikón, aminek főbejárata a kertre néz. Ám itt, a faluvégi miliőben az feltűnik, ha egy ház előtt minden nap megáll a járőrkocsi, abból hír lesz, a hangosba se kell bemondani, ha nem is az első, de a második napon már nemcsak az utcabeliek, vagy a szűk mikroközösség, de vélhetően az asztalostól a papig mindenki más is értesült arról: „karanténos” van a faluban, még ha az orrát ki se dugta, legfeljebb a hátsó kerti teraszon nyúlt el, ha sütött a nap.

Ez lett a veszte is, a terasz, ahová nem látni be az utcáról, s ahol két tanulási szakasz között, pihenésképp, s ha már futni vagy biciklizni nem lehet, egy délután kitette a zenedobozt, s muzsika mellett sikálta fel, fogkefézte világosra a járólapokat, meg a köztük beszürkülő fugákat. Nem járt még a felénél sem, amikor jöttek a rendőrök, aznap immár másodszor. Bejelentés érkezett ugyanis a faluból, névtelen természetesen, hogy az „őrizetes” bulizik, s bizonyára nincs egyedül, csípjék fülön, érjék tetten, kasztlizzák be, vágjanak rendet – nem tudom milyen formulát használhatott az önérzetes állampolgár.

A mikro-, és makroközösségek világának megismeréséhez nem kell újabb egyetem – ezt legalább most egy életre megtanulta.