Forgács Imre: Európa napja – karanténban

Ezen a május kilencedikén nehéz a II. világháború végét és Európát ünnepelnünk. Ma az uniós polgárok számára az a legfontosabb, hogy karanténba zárva se érezzék reménytelen helyzetben magukat. Sajnos Beethoven Örömódája a legkevésbé sem illik az idei ünnephez. A „Térj be hozzánk drága vendég” magasztos gondolata helyett az EU tagállamai bezárkóznak és magányosan küzdenek. A járvány terjedéséről szóló napi hírek látszólag értelmetlenné teszik, hogy a kontinens jövőjéről gondolkodjunk. A valóságban pedig most lenne erre igazán szükség. A vírus legyőzésének csak akkor van esélye, ha a nemzetközi közösség – akárcsak a II. világháború idején – újra összefog. Az egymásrautaltság felismerése az orvosi kutatások sikerének és a gazdasági válság kezelésének egyaránt fontos előfeltétele.

Biztató jelek máris vannak. A németek és a nem tagállam Svájc kórházai olasz betegeket is fogadnak, s csökken a populisták népszerűsége. A terápia összehangolt kutatásáról naponta érkeznek hírek. Az egészségügy ugyan tagállami hatáskör, de az EU milliárdokat költ védőfelszerelések beszerzésére. Egy dolog azonban mit sem változik. A gazdag északi államok továbbra is azt hiszik, hogy az eurókötvény célja a déliek szokásos megsegítése. Ez azonban súlyos tévedés és az Európát is fenyegető világválság teljes félreértése. 2020 nyarán nem csak az olaszok vagy a spanyolok jövője a tét: a valutaövezet és az Unió szétesését kellene valahogy elkerülni. Az IMF szerint a koronavírus által okozott gazdasági károk várhatóan nagyobbak lesznek, mint az 1929-33-as válság veszteségei. Márpedig Mario Draghi, volt jegybankelnök néhány éve arra figyelmeztetett, hogy az eurót – kerüljön bármibe – meg kell menteni. Ne feledjük: az EU-nak akkoriban „csak” az amerikai pénzpiacok bedőlésének következményeivel kellett küzdenie.

A vírus éve

Az Európai Uniót – különösen 2015 óta – rengeteg támadás éri, és a kritikák egy részének van is alapja. A menekültválság kezelésében évek óta alig történik valami, s a jogállam fontosságáról szóló, naponta elhangzó brüsszeli nyilatkozatok már-már nevetségesek. A jelenleg hatályos pénzügyi szabályok szerint a járvány miatt átcsoportosított 37 milliárd eurós keretből Magyarország az olaszoknál és a spanyoloknál jóval nagyobb mértékben részesedhet.

A koronavírus-járvány első heteiben a tagállamok önállóan, egymással sem egyeztetve kezdtek intézkedni, s emiatt – például a közúti fuvarozás megállításakor – jelentős zavarok keletkeztek. Az ilyen események rombolják az uniós intézmények amúgy is fogyatkozó tekintélyét és a populista „nemzetvezetőknek” kedveznek. A kevésbé látványos, de fontos tényekről a közösségi média nem szokott tudósítani. Oda jutottunk, hogy ami a Facebookon nem olvasható, az nem is létezik. Csak a komolyabb portálok látogatói tudnak például arról a 100 milliárd eurós keretről (SURE-instrument), amellyel az EU a megnövekedett munkanélküliség enyhítésére irányuló kormányprogramokat támogatja. Az Európai Központi Bank márciusban bejelentett 750 milliárdos mentőakciója is fontosnak ígérkezik: ebből a bajba jutott vállalatok kötvényeit lehet majd felvásárolni. Az Európai Beruházási Bank több mint 200 milliárd euró mozgósításával kifejezetten a kis- és középvállalkozásokat kívánja segíteni. Emellett az Európai Bizottság honlapján naponta olvashatók az egyéb válságkezelő intézkedések részletei.

Szó sincs tehát az EU passzivitásáról a járvány idején. A probléma inkább az, hogy a közös európai politika legnagyobb erénye egyúttal a legnagyobb hibája is: születésétől fogva a tagállamok konszenzusára épül. Márpedig mindenkivel egyetérteni időigényes és többnyire unalmas dolog. A bulváron nevelkedett nézők a politika színpadán is izgalmas történetekre, drámai hősökre vágynak. Olyan politikusokra, akik a kamerák előtt maszkot öltenek és utat mutatnak a munkájukat amúgy hiányos felszerelésben végző egészségügyi szakembereknek. Az európai jobboldali pártok egyébként Brüsszel szidalmazásában is egymásra találtak: ostoba vádjaik a Brian élete legendás hősét idézik: „Jól van, de – eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, vízvezeték-hálózattól – mit tettek értünk a rómaiak?”. Kontinensünk háború utáni békés fejlődését az európai integrációnak köszönheti. A statisztikák által is igazolt gazdasági és szociális eredmények azonban a populisták hívei számára semmit nem jelentenek.

Új Marshall-segély

A történelem arra tanít, hogy az emberiség a nagy katasztrófák idején képes volt az észszerű cselekvésre. Azok is fontos közéleti szerephez jutottak, akik – pártpolitika helyett – világunk jövőjéért éreztek felelősséget. Jean Dunant svájci üzletember az 1859-es solferinói csata tragédiája láttán szervezte meg a Nemzetközi Vöröskeresztet. A II. világháború kataklizmája az egész világon megdöbbentette a túlélőket. Ennek a sokknak köszönhető az Egyesült Nemzetek Szervezete, valamint a Párizsi Szerződés, amely 1951-ben – Jean Monnet javaslatára – az európai integráció alapjait, az ún. közösségi modellt hozta létre. A George Marshall, volt amerikai külügyminiszter nevéhez köthető segélyprogram pedig a háború után – az újjáépítés mellett – egy új, demokratikus Európa gazdasági alapjait is megteremtette.

Ma megint háborúban áll a világ, ráadásul egy alig ismert ellenséggel szemben, ezért egyre többen vélik úgy, hogy rendkívüli gazdasági intézkedésekre lenne szükség. Ursula von der Leyen, bizottsági elnök például már április első napjaiban felvetette az új Marshall-segély gondolatát, Pedro Sánchez spanyol kormányfő pedig arról beszél, hogy Európának egyfajta „hadigazdálkodásra” kell áttérnie. Az előrejelzések valóban sokkolóak és a gazdaság jövőjéről nyilatkozók egyetértenek abban, hogy a jelenlegi uniós forrásokra épülő válságkezelés nem elegendő: az Unió „túlélése” érdekében sokkal több pénzre, emellett koncepcióra, egyfajta vízióra lenne szükség. A ma még nehezen megválaszolható kérdés az, hogy milyen forrásból finanszírozható egy európai New Deal, vagy bármilyen hasonló, átfogó stratégia?

Kötvény helyett adományok?

Május 4-én az olasz miniszterelnök, a francia elnök, a német kancellár, a norvég kormányfő és az EU csúcsvezetői online adományozói konferenciát szerveztek (Coronavirus Global Response). Céljuk, hogy a járvány elleni harchoz többletforrásokat – első lépésként – 7,5 milliárd eurót gyűjtsenek. A szolidaritási akció sikere egész Európa érdeke, de az is nyilvánvaló, hogy a gazdaság újraindításához szükséges – akár ezermilliárdos – program közadakozásból, de még az EU megemelt költségvetéséből sem finanszírozható.

Az Európai Tanács április 23-ai videokonferenciáján mégis elvetették a közös kibocsátású – csak koronakötvényként emlegetett – uniós értékpapírok ötletét és csak új hiteleket javasoltak. A sajtókommentárok szerint a gazdag tagállamok azért utasítják el az eurókötvényt, mert nem akarják átvállalni a szegényebbek tartozásait. Egyébként persze szolidárisak. A baj csak az, hogy ez a történet másról szól, így maga az érvelés sem lehet igaz.

Az eurókötvény támogatói – például Peter Bofinger, neves német közgazdász – szerint a vírussal összefüggő gazdasági válságot, a tömeges elbocsátásokat a vállalatok kényszerű leállása okozza. Márpedig ezen a mégoly kedvező kamatozású hitelkonstrukciók sem segítenek. Az a cég, amelynek tevékenysége a megrendelések hiánya miatt szünetel, csak közvetlen állami transzferekkel tartható életben, ezért lenne szükség a koronakötvényre. Szomorúan aktuális példával élve: a gazdaság a mai állapotában ahhoz a beteghez hasonlítható, akit az orvosok mesterségesen táplálnak és lélegeztetnek. Most a vállalatok és a munkavállalók túlélését elsősorban a gazdaságpolitikának kell biztosítania. Ezért az adóbefizetések halasztása, az állami bérkiegészítés (például a német „Kurzarbeitergeld”), a cégek bevételkiesésének költségvetési eszközökből való pótlása és a feltétel nélküli alapjövedelem is az időnyerést szolgálja.

Mindehhez persze az kellene, hogy a kiegyensúlyozott költségvetés negyven éve pusztító neoliberális dogmája ne győzedelmeskedjen a történelmi tapasztalatok felett. Azok a jegybankok ugyanis, amelyek a világ kulcsvalutáinak (dollár, euró, jen, font) kibocsátási jogával rendelkeznek, elvileg korlátlanul képesek a „pénzteremtésre”. A győztes nagyhatalmak mindkét világháború után az államadósság drasztikus növelésével indították újra a gazdaságot. Ráadásul az idén a járvány miatt rohamosan csökken a lakossági fogyasztás, így az infláció elszabadulásától sem kell tartaniuk.

A vakcina megtalálásáig időt kell nyerni! Miután az eurókötvény vásárlói számára az EU27 együttes gazdasági ereje jelentene garanciát a visszafizetésre, e rendkívüli, ám „bőséges” forrásból átmenetileg a vállalatok és a lakosság közvetlen finanszírozása megoldható lenne. Az integráció eddigi története a kreativitásról szólt. Reméljük, hogy 2021-ben, az Európa-napon már a közös válságkezelés sikerét is ünnepelhetjük.