"- Mondja, uram - kérdezte útközben, kissé zavartan. - Ön ugyebár egy gaz német?
- Nem. Magyar vagyok.
- Magyar?
- Magyar.
- Az mi? az egy nemzet? vagy Maga most kigúnyolja tudatlanságomat?
- Szó sincs róla. Becsületszavamra nemzet.
- És hol laknak azok a magyarok?
- Magyarországban. Ausztria, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia közt.
- Ugyan, kérem... Ezeket az országokat Shakespeare találta ki.
És hatalmas nevetésbe tört ki.
- Na jó, hát szóval magyar... Nem rossz nemzet. És milyen nyelven beszélnek a magyarok?
- Magyarul.
- Mondjon valamit magyarul.
»Mikor az ég furcsa, lila-kék,
S találkára mennek a lyányok,
Ó, be titkosak, különösek
Ezek a nyári délutánok.«
szavaltam Adyt, kissé megrendülve. Évek óta alig szóltam egy-két szót magyarul.
- Szép nyelv. De engem nem csap be. Ez hindusztániul volt és azt jelenti, hogy »nemes idegen, az összes istenek papucsban táncoljanak minél előbbi sírod fölött«. Már mondták nekem..."
Kevés mulatságosabb regényt írtak magyar nyelven - állítja Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnokában Szerb Antal A Pendragon legenda (1934) című regényéről, és egyet kell értsek vele, mert pont a humor, a fanyar irónia fogott meg 13-14 évesen, amikor először olvastam. Meg a misztika, a krimi és persze az erotika is izgatta a fantáziám kiskamaszként, s a Pendragont éppúgy rongyosra olvastam mint Rejtő regényeit vagy Örkény egyperceseit. Nem tudtam ekkor még sem Magyar irodalomtörténetéről, sem A világirodalom történetéről és az Utas és holdvilág is csak a Pendragon után került a kezembe. (A Pendragont nevezhetnénk akár Az angol irodalom kis tükre - kardozós változatának, Esterházy után szabadon.) De már ekkor Szerb Antal rajongójává váltam. (Hasonlóan egykori kedves tanáromhoz, Szörényi Lászlóhoz, aki elmondása szerint akkor határozta el, hogy az Irodalomtudományi Intézetben fog dolgozni, amikor az Eötvös Collegium Ménesi úti épületben, ahol az intézet is székel, a megunt gólyabált otthagyva Szerb Antalné névtáblájára bukkant.)
A regény főhőse és narrátora a Londonban élő doktor Bátky János, aki ideje java részét a British Museum olvasótermében tölti, s a XVII. századi angol misztikusoknak köszönhetően meghívást kap Owen Pendragontól, azaz Earl of Gwynedd-től, hogy walesi kastélyában tanulmányozhassa az ősi család birtokában lévő kéziratokat. S innentől Molnár Ferenc bohózataiba illő fordulatok kezdődnek: Bátkyt egyesek orvosnak hiszik, mások merénylőnek, közben pedig az earl unokaöccsével megtalálják Pendragon ősi várában Rózsakereszt sírját, akiről kiderül, hogy nem más, mint a XVII. században élt hatodik Earl of Gwynedd. Aki persze nem halt meg, s ott bolyong ő is regény oldalain, hősünk pedig - miként Umberto Eco A rózsa neve című regényében Baskerville-i Vilmos - mellesleg megold néhány bűnesetet is.
Nem véletlen az összevetés Eco művével, a Pendragonhoz legközelebb ez a csaknem 50 évvel később született regény áll (valamint Eco másik regénye, A Foucault-inga). És nem csak témája miatt, hanem azért is, mert Eco regényeire is igaz, amit Hegedüs a Pendragonról ír: aki elolvassa, közben észrevétlenül igen nagy kultúrtörténeti anyag birtokába jut. Kelta mitológia, rózsakeresztes hagyomány, angol (walesi) történelem és kétéltű axolotlok.
De a keretlegények által 1945. januárjában agyonvert munkaszolgálatos Szerb Antal - mint a fenti idézetből már kiderülhetett - e művében is utal szeretett magyar irodalmára. Mondhatni, Kirketerp kapitányhoz hasonlóan "hazafiatlan s egyszersmind soviniszta ember volt" (Ottlik Géza: Hajónapló). "A Pendragonok Nagy Llewelyntől, Gwynedd fejedelmétől származtatják magukat, bár, úgy veszem észre, a dolog nincs egészen tisztázva. A családi hagyomány szerint utódai annak a Llewelyn ap Griffithnek, akit lefejeztetett az a bizonyos Edvárd király, az első, aki fakó lován léptet Arany János óta a magyar ifjúság képzeletében. Azok a walesi bárdok, akik oly balladai döbbenetességben, dalolva mentek a lángsírba, a Pendragon-házat dicsőítették és ezért bűnhődtek."
Talán egy következő érettségin A Pendragon legenda is előkerül.
