koronavírus;tudatosság;érzelmek;

2020-05-10 08:22:45

Egyszerűen nem értik

A politikusok gyakran hangoztatják - nem vagyok biztos, hogy komolyan hiszik is, amit mondanak -, hogy „a nép bölcsen dönt” vagy „az emberek nem hülyék”. Sokan viszont nagyon másként vélekednek az utóbbival kapcsolatban. Hogyan lehetséges, hogy a Fidesz-hívők nem látják a nyilvánvaló hazugságokat és félrevezetéseket, holott azok napnál is világosabbak? Sokan sokfélét és helytállónak tűnőket írtak, mondtak a feltételezhető okokról. A Klubrádió Megbeszéljük című műsorában (március 26-án) Bolgár György, majd utána több hallgató sem érti az egészségügyben dolgozó Ildikót, aki az ellenzék reakcióját ostorozza, amiért az nem szavazza meg a felhatalmazási törvényt, holott a bajban össze kéne fognunk. Az alábbiakban egy eddig még nem érintett szempontból vizsgálom meg a kérdést. 

Ugyanaz a kutya

Kezdhetnénk azzal, hogy sajnálatos módon legtöbbünknek inkább van szája, mint füle, azaz hajlamosabbak vagyunk mondani a magunkét, mint meghallgatni a másikat. Erre vonatkozóan is jó példaként szolgálhat az említett műsor, ahol a hölgy csak mondta, mondta - anélkül, hogy a párbeszéd érdekelte volna, legalábbis a válaszaiból ez derült ki. Egy helyütt azonban megingott és egy pillanatig elgondolkozott Bolgár György kérdésén, de végül menetrendszerűen megérkezett a gyurcsányozás és a migránsozás. Természetesen nyilván nem a közvetítőként funkcionáló szájról és a fülről van szó, hanem a tudatunkról. Amire a korábbi magyarázato(ka)t keresők/adók nem gondoltak: tudatunk működését lenne érdemes megvizsgálni, és mindenképpen ellenállni a kísértésnek, hogy belemenjünk egy „ki a hülye?” vitába.

Vizsgáljuk meg a következő állítást: az ember nem úgy látja a dolgokat, ahogyan azok vannak. Már a legegyszerűbb dolgokból is kiderül, hogy mennyire képesek vagyunk rosszul látni a valóságot, még akkor is, ha például egyszerű megfigyelők vagyunk. Vegyünk egy közepes nagyságú, jóképű kutyát, amelyet két ember néz. Az egyik nagy kutyabarát, mindig szerette a kutyákat, esetleg most is van neki, legszívesebben meg is simogatná. A másik utálja, fél tőle, esetleg ezt a kutya meg is érzi, ez viszont barátságtalan viselkedést válthat ki belőle, ami emberünknek mindjárt bizonyítékul is szolgál, körülnéz segítségért. Nem győzöm hangsúlyozni: ugyanarról a kutyáról van szó. Hasonló a helyzet az egyszerű interakciókban, ahol másik személy is szerepel. A hivatalnok elutasítja a (talán tényleg nem is teljesíthető) kérésemet, próbálom győzködni, de nem megy. Csalódott és mérges vagyok. Ez egy hülye, gondolom magamban. Pár év múlva amikor újra találkozom vele, rögtön beugrik: na itt van az a hülye. Korábban sem volt lehetőségem komolyan vehető ítéletet alkotni róla, ráadásul azóta ezerszer megváltozhatott, de adott a (minden valószínűség szerint téves) ítélet, úgyhogy csinálhat bármit. Mindez nagyságrendekkel fokozottabban érvényesül, ha több emberről van szó (lásd tömegpszichózis).

Nem tudom, a példákból kiderül-e, hogy korábban kialakult tudatalatti érzelmi imprintek automatikus érvényesüléséről van szó. Mi lenne a helyes viselkedés? Az objektivitás, a tudatosság. A kutyabarát jól teszi, ha nem ugrik a kutya nyakába, mert lehet, hogy az állat nem is olyan barátságos, amilyennek kinéz, pontosabban, amilyennek ő látja. Jól teszi az elutasító, ha megpróbál úrrá lenni félelmén, ami a kutyát agresszívvé teheti, mert csekély elégtétel lesz számára, hogy igaza volt, ha a kutya esetleg nekiugrik. Szélsőséges eset a tömegben átélt élmény. Lehet, hogy jót, megfontolandót mond a szónok, de a tömeges egyetértés és érzelmi felbuzdulás hatalmasra növeszti a mondottak hatását, ami alól csak nagyon kevesek tudják (többségükben nem is akarják) kivonni magukat. Természetesen a jó szónokok ezzel tisztában vannak és ezt ki is használják.

Nincs ez másként a reklámoknál sem. Nagyon nagy részben az érzelmekre apellálnak. Az elsődleges modell a következő. "Milyen ez a bársonyos, sima bőr? Gyönyörű, ugye? Nagyon egyszerű, vegyél ilyet és a tied is ilyen lesz!" A józanság, hogy ennek mekkora az esélye, készségesen elnyomva, a termék meg lesz véve. Áttételesen, ha esetleg nem eladandó termékről, hanem mondjuk szolgáltatásról van szó, gyönyörű tájat, nőt látunk a képen, vonzó zenét hallunk, jó érzés alakul ki bennünk, puhulunk vagy éppenséggel elveszőben vagyunk.

Fecsegni könnyű

A fenti példában említett hivatalnokról nagyon rövid idő alatt pusztán érzelmi alapon kialakítottunk egy minden valószínűség szerint helytelen képet, de vajon milyen lesz az kép, amit magunkról alakítunk ki? Nyilván kedvező, mert szeretjük magunkat és nehéz elképzelni, hogy objektívre sikerül, akármennyire is megpróbáljuk ezt elhitetni magunkkal. Készek vagyunk az önfelmentésre, önbecsapásra, mert az kényelmesnek látszik. Valójában nem veszélymentes. Tovább romlik a helyzet azáltal, hogy egész kultúránk azon az illúzión alapszik, hogy van egy ÉN. Ráadásul az énnek túlzott jelentőséget tulajdonítunk: én, enyém, a házam, az autóm, nekem ez jár, hogy képzelik, hogy velem ezt meg lehet csinálni, stb. Ismerős? Ez a felfogás bizony meglehetősen káros, amint azt Ryan Holiday provokatív, Az ego az ellenség című könyvében bizonygatja. Könnyű belátni, rossz érzés, nem szeretjük, ha nincs igazunk, vagy igazunkat valaki elvitatja. Így hát kisebb-nagyobb egónk védelmében nem igen akaródzik a másik igazát meg-, és a saját tévedést belátni. Ez már önmagában is elég rossz, amire még egy lapáttal ráteszünk, ha keressük az alapbeállítottságot erősítő és kerüljük az annak ellentmondó momentumokat.

Az érzelmieken túl természetesen értelmi tényezők is akadályozhatják a tisztánlátást. Ezek összetevői az ismeret és az információ. Nem várhatunk el valós politikai értékelést attól, akinek nincs biztos ismerete például a demokráciáról, az intézmények szerepéről és megfelelő működéséről vagy arról, hogy mi és hogyan történik másutt a világban. Sajnos a hazugság egyszerű és könnyen érthető, ezzel szemben az igazság bonyolult és nehezen érthető. Így a helyes értékeléshez nagy jelentőségű a kellő összpontosítás, a logikus gondolkodás, a lényeges és lényegtelen közötti különbségtétel képessége. Azon kívül fecsegni könnyű, gondolkozni már nem feltétlenül az.

Tekintsünk a fentiekre elméleti háttérként és nézzük, mit mutat a gyakorlat. Az egészségügyben dolgozó Ildikó beszédén érződik, hogy szívvel-lélekkel a rendszer híve. Szépen megfigyelhető az érzelmeket megcélzó demagógia egyszerűen megfogalmazott, csökkentett - nulla - igazságtartalmú szólamainak hatása. Nagyon rosszul esik neki, hogy amíg ők az egészségügyben „küzdenek”, az ellenzék „gáncsoskodását” és „demoralizáló hozzáállását” kell tapasztalniuk, mondja. Érezhetően törekszik a mértéktartásra és hogy mondandója elfogulatlannak hangozzék. A műsorvezető kérdéseire adandó válaszok elől rendre kitér. "Miben hátráltatta az egészségügyet az, hogy az ellenzék nem szavazta meg a rendkívüli felhatalmazást?" "Nincsenek részletes információim", jön a válasz. "Egyet mondjon, nem kell részletes válasz", biztatja Bolgár György. A betelefonáló ekkor az iskolák bezárásáról kezd beszélni. A "miért nincs elég maszk?" kérdésre egyrészt az a válasz, hogy „első körben a globalizáció, a nemzeti hatáskörből ki lettek véve dolgok”, másrészt „mit gondol Bolgár úr, a Gyurcsány kormány meg tudta volna csinálni? Egyszerűen abszurd elvárni, hogy rendelkezésre álljon a maszk.” Eszébe sem ötlik, hogy a miniszterelnök hazudik, amikor azt mondja van elég védőfelszerelés. A műsorvezető azért elmondja, hogy annak idején volt pandémiás terv, amit folyamatosan aktualizáltak, ezt az Orbán kormány félretette és egy sor intézményt, amelyre most szükség lenne, felszámolt. A hölgy rendíthetetlen és kifejti, hogy „ez most nem az az idő, amikor a demokráciát kell félteni”. A kérdésre, hogy ez azt jelenti-e, hogy egy diktátor jobban kezeli a válságot, az inadekvát, félrebeszélő reakció: „ez most olyan jellegű kérdés, mint a migráció”.

A tudatalatti diktál

Tipikus esete a kognitív disszonanciának, amikor a tudatban logikailag összeegyeztethetetlen tartalmak jelennek meg, és az ellentétek feloldására a tudat a legkisebb ellenállás, tehát nem az újragondolás, mérlegelés, hanem a másik mondandójának kétségbe vonása, a mellébeszélés, kitérés irányába halad, keresi az őt erősítő momentumokat. Ezt azonban már nem tudatosan teszi!!! Ami az értelmi tényezőt illeti, a „Van-e a világban példa arra, hogy egy demokratikus országban hatalmon lévő kormány a mienkhez hasonló, felülvizsgálati lehetőséget nem adó és korlátlan időre szóló rendkívüli felhatalmazást akart magának?” kérdésre a nyilvánvaló válasz az lett volna, hogy „nincsenek részletes információim”.

Az érzelmi determináltság hatása - bár alapvetően más szempontból - sokkal nyilvánvalóbban látható a Falus Ferenccel, a volt országos tisztifőorvossal folytatott beszélgetésből. Bolgár György elmondja, hogy megjelent a kormányközeli sajtóban, hogy Magyarországon az Alkaloida olyan gyógyszer alapanyagot gyárt, amelyik használható a Covid-19 terápiájában, s most megtiltották ennek az alapanyagnak az exportját, s ebből mintha az következne, hogy van gyógyszer, ami alkalmas a járvány kezelésére. A kérdésre, hogy „Ez így van-e?” a következő válasz érkezik: „Bolgár úr ez egy nagyon hatékony és hasznos intézkedés és örülök, hogy megtörtént, (…) kétségtelenül egy reményteljes szer, ami enyhíteni fogja a tüneteket”. Aki hallja Falust, annak nyilvánvaló, a volt tisztifőorvosban feltolul a jó érzés, hogy annyi kritika után végre valami jót mondhat a kormányról. A műsorvezető viszont nem tágít: "Én ezzel egyetértek (...) és a kormány tegye is meg, amit megtehet, csak amikor úgy van beállítva, hogy ez koronavírus elleni gyógyszer, akkor azt hiszem, hogy ez messze túlmegy a realitáson". Beszélgetőpartnere azonban nem képes elszakadni a kérdés bevezető részétől, és bár valószínűleg észre sem veszi, hogy nem a fő kérdésre válaszol, a benne munkáló érzés hatása alatt azt mondja: „Sok mindenért lehetett nem szeretni ezt a kormányt, de ez az intézkedés időben történt, hatékony.” Így Bolgárnak harmadszor is fel kell tennie ugyanazt a kérdést. Az aggályosan precíz válasz végül megérkezik, leegyszerűsítve: nincs még meg a megfelelő gyógyszer.

Az egészségügyben dolgozó hölgy alapvető érzelmi beállítottsága megakadályozta, hogy belássa helytelen álláspontját és ez hárításhoz, a feltett kérdésre adott inadekvát válaszokhoz vezetett. Falus Ferenc viszont a jó érzéstől vezettetve nem a fő kérdésre, hanem egy azzal kapcsolatos eseményre koncentrált és reagált. A háttérben mindkét esetben ugyanaz a vezérlő erő: az érzés, az érzelmi beállítottság. Ez a következménye annak, ha az ember nem tudatos, ha viselkedését, mondandóját a tudatalatti érzés, érzelmi beállítottság diktálja.

Sajnos nemigen várható, hogy egyhamar sokkal többen sokkal tudatosabbak legyünk. Az értelmi színvonal és a tájékozottság gyors növekedésével sem számolhatunk. Egy nagyon széles, ráadásul apolitikus réteg élt eddig a biztonság és védettség illúziója által kiváltott nagyon erős érzelmi kötöttségben. Az illúziót romboló kormányzati bizonytalanságok, valamint az eddig monolitnak látszó irányítórendszerben mutatkozó repedések csökkentik az érzelmi elkötelezettséget. Továbbá ezek az emberek, akik eddig nem foglalkoztak a kormányzat nyilvánvaló disznóságaival, most esetleg közvetlen személyes érintettség okán is megszabadulhatnak a korábbi érzelmi kötöttségektől, ami eredményezheti az objektívebb gondolkodást. Ennek következményeként az elnyomott kétségekből és ellentmondásokból adódó feszültségek feloldódnak, a bonyolult kérdésekre adott leegyszerűsített, sokak számára korábban megdönthetetlen érvként ható válaszokból lassan-lassan az új értelmezés eredményeként tudatos félrevezetések, hazugságok lesznek, az értünk harcoló, az ellenséggel dacoló omnipotens hősből pedig hataloméhes gátlástalan diktátor.

Csak győzzük kivárni!