Előfizetés

Egyszerűen nem értik

Száday Rezső
Publikálás dátuma
2020.05.10. 08:22
Hadházy Ákos ellenzéki képviselő és egy ellene tüntető a április 27-i dudálós tüntetésen Budapesten a Clark Ádám téren
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A politikusok gyakran hangoztatják - nem vagyok biztos, hogy komolyan hiszik is, amit mondanak -, hogy „a nép bölcsen dönt” vagy „az emberek nem hülyék”. Sokan viszont nagyon másként vélekednek az utóbbival kapcsolatban. Hogyan lehetséges, hogy a Fidesz-hívők nem látják a nyilvánvaló hazugságokat és félrevezetéseket, holott azok napnál is világosabbak? Sokan sokfélét és helytállónak tűnőket írtak, mondtak a feltételezhető okokról. A Klubrádió Megbeszéljük című műsorában (március 26-án) Bolgár György, majd utána több hallgató sem érti az egészségügyben dolgozó Ildikót, aki az ellenzék reakcióját ostorozza, amiért az nem szavazza meg a felhatalmazási törvényt, holott a bajban össze kéne fognunk. Az alábbiakban egy eddig még nem érintett szempontból vizsgálom meg a kérdést. 

Ugyanaz a kutya

Kezdhetnénk azzal, hogy sajnálatos módon legtöbbünknek inkább van szája, mint füle, azaz hajlamosabbak vagyunk mondani a magunkét, mint meghallgatni a másikat. Erre vonatkozóan is jó példaként szolgálhat az említett műsor, ahol a hölgy csak mondta, mondta - anélkül, hogy a párbeszéd érdekelte volna, legalábbis a válaszaiból ez derült ki. Egy helyütt azonban megingott és egy pillanatig elgondolkozott Bolgár György kérdésén, de végül menetrendszerűen megérkezett a gyurcsányozás és a migránsozás. Természetesen nyilván nem a közvetítőként funkcionáló szájról és a fülről van szó, hanem a tudatunkról. Amire a korábbi magyarázato(ka)t keresők/adók nem gondoltak: tudatunk működését lenne érdemes megvizsgálni, és mindenképpen ellenállni a kísértésnek, hogy belemenjünk egy „ki a hülye?” vitába. Vizsgáljuk meg a következő állítást: az ember nem úgy látja a dolgokat, ahogyan azok vannak. Már a legegyszerűbb dolgokból is kiderül, hogy mennyire képesek vagyunk rosszul látni a valóságot, még akkor is, ha például egyszerű megfigyelők vagyunk. Vegyünk egy közepes nagyságú, jóképű kutyát, amelyet két ember néz. Az egyik nagy kutyabarát, mindig szerette a kutyákat, esetleg most is van neki, legszívesebben meg is simogatná. A másik utálja, fél tőle, esetleg ezt a kutya meg is érzi, ez viszont barátságtalan viselkedést válthat ki belőle, ami emberünknek mindjárt bizonyítékul is szolgál, körülnéz segítségért. Nem győzöm hangsúlyozni: ugyanarról a kutyáról van szó. Hasonló a helyzet az egyszerű interakciókban, ahol másik személy is szerepel. A hivatalnok elutasítja a (talán tényleg nem is teljesíthető) kérésemet, próbálom győzködni, de nem megy. Csalódott és mérges vagyok. Ez egy hülye, gondolom magamban. Pár év múlva amikor újra találkozom vele, rögtön beugrik: na itt van az a hülye. Korábban sem volt lehetőségem komolyan vehető ítéletet alkotni róla, ráadásul azóta ezerszer megváltozhatott, de adott a (minden valószínűség szerint téves) ítélet, úgyhogy csinálhat bármit. Mindez nagyságrendekkel fokozottabban érvényesül, ha több emberről van szó (lásd tömegpszichózis). Nem tudom, a példákból kiderül-e, hogy korábban kialakult tudatalatti érzelmi imprintek automatikus érvényesüléséről van szó. Mi lenne a helyes viselkedés? Az objektivitás, a tudatosság. A kutyabarát jól teszi, ha nem ugrik a kutya nyakába, mert lehet, hogy az állat nem is olyan barátságos, amilyennek kinéz, pontosabban, amilyennek ő látja. Jól teszi az elutasító, ha megpróbál úrrá lenni félelmén, ami a kutyát agresszívvé teheti, mert csekély elégtétel lesz számára, hogy igaza volt, ha a kutya esetleg nekiugrik. Szélsőséges eset a tömegben átélt élmény. Lehet, hogy jót, megfontolandót mond a szónok, de a tömeges egyetértés és érzelmi felbuzdulás hatalmasra növeszti a mondottak hatását, ami alól csak nagyon kevesek tudják (többségükben nem is akarják) kivonni magukat. Természetesen a jó szónokok ezzel tisztában vannak és ezt ki is használják. Nincs ez másként a reklámoknál sem. Nagyon nagy részben az érzelmekre apellálnak. Az elsődleges modell a következő. "Milyen ez a bársonyos, sima bőr? Gyönyörű, ugye? Nagyon egyszerű, vegyél ilyet és a tied is ilyen lesz!" A józanság, hogy ennek mekkora az esélye, készségesen elnyomva, a termék meg lesz véve. Áttételesen, ha esetleg nem eladandó termékről, hanem mondjuk szolgáltatásról van szó, gyönyörű tájat, nőt látunk a képen, vonzó zenét hallunk, jó érzés alakul ki bennünk, puhulunk vagy éppenséggel elveszőben vagyunk.

Fecsegni könnyű

A fenti példában említett hivatalnokról nagyon rövid idő alatt pusztán érzelmi alapon kialakítottunk egy minden valószínűség szerint helytelen képet, de vajon milyen lesz az kép, amit magunkról alakítunk ki? Nyilván kedvező, mert szeretjük magunkat és nehéz elképzelni, hogy objektívre sikerül, akármennyire is megpróbáljuk ezt elhitetni magunkkal. Készek vagyunk az önfelmentésre, önbecsapásra, mert az kényelmesnek látszik. Valójában nem veszélymentes. Tovább romlik a helyzet azáltal, hogy egész kultúránk azon az illúzión alapszik, hogy van egy ÉN. Ráadásul az énnek túlzott jelentőséget tulajdonítunk: én, enyém, a házam, az autóm, nekem ez jár, hogy képzelik, hogy velem ezt meg lehet csinálni, stb. Ismerős? Ez a felfogás bizony meglehetősen káros, amint azt Ryan Holiday provokatív, Az ego az ellenség című könyvében bizonygatja. Könnyű belátni, rossz érzés, nem szeretjük, ha nincs igazunk, vagy igazunkat valaki elvitatja. Így hát kisebb-nagyobb egónk védelmében nem igen akaródzik a másik igazát meg-, és a saját tévedést belátni. Ez már önmagában is elég rossz, amire még egy lapáttal ráteszünk, ha keressük az alapbeállítottságot erősítő és kerüljük az annak ellentmondó momentumokat. Az érzelmieken túl természetesen értelmi tényezők is akadályozhatják a tisztánlátást. Ezek összetevői az ismeret és az információ. Nem várhatunk el valós politikai értékelést attól, akinek nincs biztos ismerete például a demokráciáról, az intézmények szerepéről és megfelelő működéséről vagy arról, hogy mi és hogyan történik másutt a világban. Sajnos a hazugság egyszerű és könnyen érthető, ezzel szemben az igazság bonyolult és nehezen érthető. Így a helyes értékeléshez nagy jelentőségű a kellő összpontosítás, a logikus gondolkodás, a lényeges és lényegtelen közötti különbségtétel képessége. Azon kívül fecsegni könnyű, gondolkozni már nem feltétlenül az. Tekintsünk a fentiekre elméleti háttérként és nézzük, mit mutat a gyakorlat. Az egészségügyben dolgozó Ildikó beszédén érződik, hogy szívvel-lélekkel a rendszer híve. Szépen megfigyelhető az érzelmeket megcélzó demagógia egyszerűen megfogalmazott, csökkentett - nulla - igazságtartalmú szólamainak hatása. Nagyon rosszul esik neki, hogy amíg ők az egészségügyben „küzdenek”, az ellenzék „gáncsoskodását” és „demoralizáló hozzáállását” kell tapasztalniuk, mondja. Érezhetően törekszik a mértéktartásra és hogy mondandója elfogulatlannak hangozzék. A műsorvezető kérdéseire adandó válaszok elől rendre kitér. "Miben hátráltatta az egészségügyet az, hogy az ellenzék nem szavazta meg a rendkívüli felhatalmazást?" "Nincsenek részletes információim", jön a válasz. "Egyet mondjon, nem kell részletes válasz", biztatja Bolgár György. A betelefonáló ekkor az iskolák bezárásáról kezd beszélni. A "miért nincs elég maszk?" kérdésre egyrészt az a válasz, hogy „első körben a globalizáció, a nemzeti hatáskörből ki lettek véve dolgok”, másrészt „mit gondol Bolgár úr, a Gyurcsány kormány meg tudta volna csinálni? Egyszerűen abszurd elvárni, hogy rendelkezésre álljon a maszk.” Eszébe sem ötlik, hogy a miniszterelnök hazudik, amikor azt mondja van elég védőfelszerelés. A műsorvezető azért elmondja, hogy annak idején volt pandémiás terv, amit folyamatosan aktualizáltak, ezt az Orbán kormány félretette és egy sor intézményt, amelyre most szükség lenne, felszámolt. A hölgy rendíthetetlen és kifejti, hogy „ez most nem az az idő, amikor a demokráciát kell félteni”. A kérdésre, hogy ez azt jelenti-e, hogy egy diktátor jobban kezeli a válságot, az inadekvát, félrebeszélő reakció: „ez most olyan jellegű kérdés, mint a migráció”.

A tudatalatti diktál

Tipikus esete a kognitív disszonanciának, amikor a tudatban logikailag összeegyeztethetetlen tartalmak jelennek meg, és az ellentétek feloldására a tudat a legkisebb ellenállás, tehát nem az újragondolás, mérlegelés, hanem a másik mondandójának kétségbe vonása, a mellébeszélés, kitérés irányába halad, keresi az őt erősítő momentumokat. Ezt azonban már nem tudatosan teszi!!! Ami az értelmi tényezőt illeti, a „Van-e a világban példa arra, hogy egy demokratikus országban hatalmon lévő kormány a mienkhez hasonló, felülvizsgálati lehetőséget nem adó és korlátlan időre szóló rendkívüli felhatalmazást akart magának?” kérdésre a nyilvánvaló válasz az lett volna, hogy „nincsenek részletes információim”. Az érzelmi determináltság hatása - bár alapvetően más szempontból - sokkal nyilvánvalóbban látható a Falus Ferenccel, a volt országos tisztifőorvossal folytatott beszélgetésből. Bolgár György elmondja, hogy megjelent a kormányközeli sajtóban, hogy Magyarországon az Alkaloida olyan gyógyszer alapanyagot gyárt, amelyik használható a Covid-19 terápiájában, s most megtiltották ennek az alapanyagnak az exportját, s ebből mintha az következne, hogy van gyógyszer, ami alkalmas a járvány kezelésére. A kérdésre, hogy „Ez így van-e?” a következő válasz érkezik: „Bolgár úr ez egy nagyon hatékony és hasznos intézkedés és örülök, hogy megtörtént, (…) kétségtelenül egy reményteljes szer, ami enyhíteni fogja a tüneteket”. Aki hallja Falust, annak nyilvánvaló, a volt tisztifőorvosban feltolul a jó érzés, hogy annyi kritika után végre valami jót mondhat a kormányról. A műsorvezető viszont nem tágít: "Én ezzel egyetértek (...) és a kormány tegye is meg, amit megtehet, csak amikor úgy van beállítva, hogy ez koronavírus elleni gyógyszer, akkor azt hiszem, hogy ez messze túlmegy a realitáson". Beszélgetőpartnere azonban nem képes elszakadni a kérdés bevezető részétől, és bár valószínűleg észre sem veszi, hogy nem a fő kérdésre válaszol, a benne munkáló érzés hatása alatt azt mondja: „Sok mindenért lehetett nem szeretni ezt a kormányt, de ez az intézkedés időben történt, hatékony.” Így Bolgárnak harmadszor is fel kell tennie ugyanazt a kérdést. Az aggályosan precíz válasz végül megérkezik, leegyszerűsítve: nincs még meg a megfelelő gyógyszer. Az egészségügyben dolgozó hölgy alapvető érzelmi beállítottsága megakadályozta, hogy belássa helytelen álláspontját és ez hárításhoz, a feltett kérdésre adott inadekvát válaszokhoz vezetett. Falus Ferenc viszont a jó érzéstől vezettetve nem a fő kérdésre, hanem egy azzal kapcsolatos eseményre koncentrált és reagált. A háttérben mindkét esetben ugyanaz a vezérlő erő: az érzés, az érzelmi beállítottság. Ez a következménye annak, ha az ember nem tudatos, ha viselkedését, mondandóját a tudatalatti érzés, érzelmi beállítottság diktálja. Sajnos nemigen várható, hogy egyhamar sokkal többen sokkal tudatosabbak legyünk. Az értelmi színvonal és a tájékozottság gyors növekedésével sem számolhatunk. Egy nagyon széles, ráadásul apolitikus réteg élt eddig a biztonság és védettség illúziója által kiváltott nagyon erős érzelmi kötöttségben. Az illúziót romboló kormányzati bizonytalanságok, valamint az eddig monolitnak látszó irányítórendszerben mutatkozó repedések csökkentik az érzelmi elkötelezettséget. Továbbá ezek az emberek, akik eddig nem foglalkoztak a kormányzat nyilvánvaló disznóságaival, most esetleg közvetlen személyes érintettség okán is megszabadulhatnak a korábbi érzelmi kötöttségektől, ami eredményezheti az objektívebb gondolkodást. Ennek következményeként az elnyomott kétségekből és ellentmondásokból adódó feszültségek feloldódnak, a bonyolult kérdésekre adott leegyszerűsített, sokak számára korábban megdönthetetlen érvként ható válaszokból lassan-lassan az új értelmezés eredményeként tudatos félrevezetések, hazugságok lesznek, az értünk harcoló, az ellenséggel dacoló omnipotens hősből pedig hataloméhes gátlástalan diktátor. Csak győzzük kivárni!

Verne és új barátai

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.05.10. 08:21

Fotó: Népszava
Mámorító érzés volt. Mintha a világot utaztam volna körbe nyolcvan négyzetméteren. Számos kultúra és földrész szólt hozzám, igaz, mind magyar nyelven. Zsibongás támadt, egyszerre rohantak meg mindenfelől, magukat árulták, kínálták föl nekem, a messze földről érkező idegennek. Meg akartak hódítani, mintha nem is ők lennének a felfedezésre váró világok, hanem én lennék a térképen a fehér folt, amit ők akarnak kiszínezni. Augusztus óta nem voltam magyar nyelvű könyvesboltban. Igaz, hogy már a karantén második napján rendeltem interneten néhány újdonságot, és példás gyorsasággal el is hozták, de egészen más egy valódi – színes, szagos – boltban böngészni. Mert például sosem csak azt veszem meg, amiért betértem, egy-két meglepetés mindig akad. És – bár ez járvány idején nem túl bölcs dolog – az ismerkedés már azzal elkezdődik, hogy kézbe veszem, amelyikkel összeakad a tekintetem, méricskélem a súlyát, mélységét; felbecsülöm, hogy mit tudna adni nekem magányos óráimon. Már ott a boltban elkezdődik a párbeszéd: ő győzköd, én húzódozom, aztán örömmel engedek. Beleolvasok. És vagy elkapnak már ott a mondatok, vagy tehetetlenül ugrok ide-oda az oldalakon. Kaltenburg csak legközelebb jön velem, ma a Kelet-nyugati utcán indulok el, útba ejtem Peter Handkét, majd elidőzöm az MGP téren, hogy kihallgassam a titkait. Külföldön is, ahol csak megfordulok, betérek a helyi könyvesboltokba. Érdekel, hogy mennyire dugják el a szépirodalmat, milyen fajta könyvek vannak elől (mitől remélik a bevételt), hogyan élnek a csábítás trükkjeivel, milyenek a borítók, mennyire intim vagy plázás a közeg, ahol fontos döntéseket kell hozni. Persze a vége kicsit mindig frusztráló, hiszen nem viszek magammal semmit, csak a követelőző hangokat, vagy a reményt, hogy egy-két címmel az otthoni boltokban is találkozom majd. És persze külön boldogság, ha magyar vonatkozást fedezek fel, Moholy-Nagy albumot, vagy hazai szerzőt a világirodalmi sorozatban. Akkor kihúzom magam, és büszkén nézek körül, legszívesebben minden vásárlónak elújságolnám, hogy nézze már meg, ez a könyv Magyarország. Eddig egy bukaresti boltot (egy villa emeletein terült el csupa érdekes zegzuggal – itt nem is álltam meg, vennem kellett egy jegyzetfüzetet), és egy avignoni kis üzletet jegyeztem meg igazán, ahol szinte opálos ékszerekként ragyogtak a gondosan kiválasztott példányok. Úgy is vettem kézbe őket, csodáltam szigorú metszésüket, lassan kitárulkozó karátjaikat. Nem sokon múlott, hogy nem vettem meg életem első francia nyelvű könyvét, mert egész egyszerűen haza akartam vinni egy darabot ebből a hangulatból. (Hány magyar nyelvű könyv hever otthon, amelybe a vásárlás után már nem néztem bele, mert elsodortak az új élmények. Akkor nem mindegy, hogy milyen nyelven nem olvasom el?) De ez a mostani szekszárdi vásárlás nyolcheti karantén és több havi kiéhezés után szintén emlékezetes marad. Egyedül bóklásztam az üzletben, a három eladó azonnal magára húzta a maszkot, amint beléptem, hiszen potenciális fenyegetést jelentettem, még akkor is, ha a vásárlókedvemmel én tartom életben őket. Ez a kettősség, úgy tűnik, egy ideig még velünk marad: egyszerre kell tartani a vásárlótól és becsalogatni a boltba, nem egyszerű feladat a kereskedőknek. A megvásárolt könyvekkel azonnal leültem egy padra a májusi napsütésben, s máris elmerültem benne, mintha csak a tenger hullámaiba fúrnám a fejem, a hűs idegenségbe, amely mondatról mondatra válik otthonossággá. Kábé ilyen érzés lehetett rommagyarként (értsd: romániai magyarként) betérni életem első magyarországi könyvesboltjába valamikor a nyolcvanas évek derekán Nyíregyházán. Persze a szatmári boltokban is volt magyar könyv, de mindig csak egy sarok, pár polc, mintegy engedmény gyanánt, szerény albérlőként. Én pedig tágasságra vágytam, kizárólagosságra, teljes univerzumra, ahol kedvemre bővíthetem a Verne gyűjteményemet. Még ma is emlékszem a barna borítójú puha és a fehér borítójú keménytáblás sorozatra, amelyek színes rajzzal hirdették magukat. Ráadásul ezek a könyvek sokkal jobban kellették magukat, mint az otthoniak, amelyeket silányabb papírra nyomtak, és valahogy taszított a borítójuk. Sokáig azért nem fogtam bele a Kriterion kiadónál megjelent kétkötetes Dumas-regénybe (Monte Cristo grófja), mert ijesztő kuszaságnak láttam a borítót uraló rajzot. Aztán persze kárpótoltak Edmond Dantés kalandjai. Ezt is rongyosra olvastam, de az újrázásokban mindig csak addig jutottam, amíg megtalálja az elrejtett kincset és karaktert vált, onnan számomra mindig egy másik regény kezdődött: vontatottabb, körülményesebb, kacifántosabb. Elég volt egyszer végigrágni.
Tíz vagy annál is több könyvet is vettünk (két év múlva mehettünk újra) az első magyarországi utamon, s már csak azon kellett izgulnom, nehogy elkobozza őket a nem is annyira túlbuzgó román határőr. Nem tette. Szerzett magának egy piros pontot a diktatúra. Ahogy most a vírusra is másként tekintek, hogy végre megengedte nekem a könyvesbolti böngészést. Visszaadta a gyökereimet, a hazámat. Mert soha nem az a fontos, hogy elhagyhatom a lakást, hanem az, hogy hova mehetek szabadon.

Minden másként holnap?

Márton László (Montpellier)
Publikálás dátuma
2020.05.10. 08:20
Katonák tábori matracokat pakolnak a Pécsi Tudományegyetem Akác utcai klinikai tömbjében 2020. április 20-án
Fotó: Sóki Tamás / MTI
A pestisbacilus sohasem pusztul ki, sem el nem tűnik. Évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, kitartóan várakozhat a szobákban, a pince mélyén, a bőröndökben, zsebkendőkben, kacatokban, és eljő talán a nap, amikor az emberiség vesztére és okulására feléleszti patkányait és elküldi őket kimúlni egy boldog városba. (Albert Camus: A Pestis)

Háborús retorika terjed világszerte. Állam- és kormányfők fogadják meg, hogy leküzdik a koronavírus-járványt. Henry Kissinger, aki részt vett a II. világháború utolsó nagy csatájában, az Ardennekben, felidézi, hogy az amerikai vezetés céltudatos és egységes volt. Pontosan tudták, ki az ellenség, hol található, és hogyan végezhetnek vele. Orbán Viktor Magyarországa több mint egy évtizede hadiállapotban áll. Az ellenség változik: hol „Brüsszel”, hol a migránsokat irányító Soros György, hol három iráni egyetemista. A lényeg, hogy legyen ellenség, mert nélküle nehéz hadat viselni; alakja legyen megszemélyesíthető, könnyen felismerhető, mert így könnyebb ellene mozgósítani. Nem a stratégia általános alapelveiből, a hadvezér alkatából ered, hogy ellenségként a gyengéket és védteleneket választja (migránsok, külföldi egyetemisták), vagy azokat, akik jót tettek vele (a Brüsszelnek nevezett EU és Soros). Orbán, aki a háború lefolyását és végeredményét csak győztesként képzeli el, évtizedes országlása alatt először van bajban. Az ellenség láthatatlan, úgyszólván alaktalan. Halálhozó, de nem különösképpen a magyarokat támadja. Egyelőre nem tudjuk, hogyan lehet elpusztítani, de kivont karddal és csatakiáltással biztosan nem. A nagy katasztrófákat az jellemzi, hogy „az emberiség vesztére és okulására” ismeretlen mélységekből törnek fel, és miután elvégzik pusztító munkájukat, a semmibe térnek vissza. Az emberi emlékezet rövid, az idő mindent elhalványít. A középkorra szakosodott történészeken kívül ki tudja ma, hogy a XIV. század „nagy pestise” megfelezte Európa lakosságát. A közös tudatalatti elhárítja, amiről nem kíván, vagy nem képes tudomást venni. A csernobili robbanást (némi joggal) a szovjet rendszer abszurditásának tulajdonították, ilyen - hallottuk - a nyugati világban nem fordulhat elő. Fukusimát azonban nem kommunisták telepítették olyan szigetre, ahol a földrengések (és az ezekből eredő szökőárak) hétköznapinak számítanak... Az ismeretlen azért félelmetes, mert nem lehet az egyenletekbe beépíteni. De egy ország, egy kontinens és manapság már az egész világ jövője épp attól függ, tudatosul-e az ismeretlen tényező. A XXI. században kevesebben hiszik, mint az előző száz évben, hogy az ember büntetlenül alakíthatja át a természetet, de még kevesebben hiszik, hogy a kordába szorított természet visszaüt, őrjöngve követelve jogait. Senki sem sejtette, hogy az afrikai őserdőkből előpattan és néhány évtized alatt a felhőkarcolókig jut el az AIDS kórokozója, de a fertőzés szerencsére viszonylag lassan terjedt. Ezt az egészen friss tapasztalatot figyelembe véve a szakemberek pontosan kiszámíthatták, hogy a következő járvány, bárhonnan ered is, a légi utasforgalom növekedése és az óriásvárosok népsűrűsége következtében villámgyorsan terjedhet az egész világon. Amikor az elképzelhetetlen elérkezett, kiderült, hogy nem készültek fel fogadására. Se Londonban, se Párizsban, se Budapesten. Néhány hete még úgy gondoltam: célszerűbb visszafogottan bírálni az Orbánt, mert nem tesz mást, mint Nyugat-Európa kormányai. Angliában Thatcher építette le az egészségügyet, Franciaországban az egymást követő kormányok egyetértettek abban, hogy a kórházakat vállalatoknak tekintik, melyekre a piacgazdaság kritériumai érvényesek. Nem csak a kórházi ágyak számát csökkentették évről évre, de a gyógyszerek és felszerelések gyártását is „kiszervezték” az olcsóbb Ázsiába. Ha a gazdag Nyugat-Európa, a hatalmas Amerika három hónapig, decembertől márciusig bambán várta a járvány érkezését, mit várhatunk a kis Magyarországtól? Bár az ítélkezést sohasem tartottam feladatomnak, ma másként látom a történteket. Először: ha a nyugat-európai országokban elvontak is hatalmas összegeket az egészségügytől, az átcsoportosított pénzek útja követhető. Magyarországon az elspórolt beruházásokból üresen kongó stadionok épültek, jut támogatás külföldi futballkluboknak is, ezzel egyidőben a kormány az oktatási és kutatási intézményekre rontott. Másodszor: Nyugat-Európában a kormányzó és az ellenzéki pártok a kölcsönös bizalom jegyében fegyverszünetet kötöttek. Az ellenzék elismerte a rendkívüli állapot szükségességét, de nem tettek lakatot a szájára. Ugyanakkor egyetlen kormány sem teremtett polgárháború-közeli hangulatot, sehol sem kíséreltek meg államcsínyt a halálhozó vírussal folytatott küzdelem ürügyén. Harmadszor: Magyarország kormányfője megtalálta a járvány testet öltött okozóit, az ellenzéki polgármestereket, a lehazaárulózott képviselőket. Máshol is igénybe veszik a hadsereg logisztikáját, de sehol sem küldenek katonatiszteket az élelmiszer-áruházak és a bankok nyakára. Máshol is bővítik kényszer-intézkedésekkel a kórházak kapacitását, de sehol sem tesznek az utcára több száz beteget. A szimbólum mögül kitűnik a szándék – a hatalom megtartása minden áron, ha kell a teljhatalom eszközeivel. Ebből a kiindulópontból kereshetjük a választ a kérdésre: vajon mi az a „minden”, amiről sokan úgy vélik, a járvány múltával másként lesz? A járvány villámháború gyorsaságával söpört végig a világon, a fölépülés sokkal, de sokkal lassabb lesz. Már csak azért is, mert a vírus "sohasem pusztul ki, sem el nem tűnik”. Az emberiség együtt él majd a kórokozókkal és a válság gazdasági és társadalmi következményeivel. Ami súlyosabb, hogy a veszély tudata befolyásolja az egyének és a nagyobb csoportok életmódját, többek között fogyasztási szokásait. Jeles közgazdászok úgy vélik, hogy az ipari termelés visszaesése a II. világháború végéhez hasonlít. A tömeges elszegényedés, a csődök sorozata, a kereslet brutális csökkenése egymást követő gazdasági válságokat válthat ki. Amint a penicillin a fertőzéseket, úgy gyógyítaná az Unió Marshall-terve a gazdaság sebeit – de már tudjuk: Amerika nélkül. Több mint valószínű, hogy az aktív környezetvédők száma és súlya megtöbbszöröződik. A vírus megjelenése és terjedése olyan tükörképet állított az emberiségnek, amit nehéz elviselni: nem csak a bogarakat, halakat, madarakat pusztítjuk ki, hanem önmagunkat is pusztulásra ítéljük. Ami néhány éve értelmiségiek neurotikus siralmának tűnt, most – milyen gúnyos a kifejezés! – érintés-közelbe került. A COP21 párizsi konferenciáján az állam-és kormányfők jóváhagyták, hogy majd egyszer, holnap vagy azután betiltják a talajt mérgező vegyszereket, csökkentik a légkört támadó füstöt. Gyengécske terv, amiből eddig semmi sem valósult meg. Amikor egy gyereklány magára vállalta, hogy a Föld üzenetét közvetíti, sokan mosolyogtak. Ma senki se mosolyog. A "minden másként" fordulat az állam és polgárai viszonyának teljes újrarendezését feltételezi. Utópiánál jóval több, forradalomnál kevesebb. Jóléti államnak nevezik, Nagy Britanniában alakult ki, nem avult el, hanem leépítették azok, akik többet akartak maguknak és kevesebbet másoknak, pedig a „fennálló rendet”, amelyen általában a tulajdonviszonyokat értik, nem forgatta fel. A XXI. században nyilván más formát ölt, mint korábbi elődei, ugyanakkor érvényesít olyan alapjogokat, mint az élelemhez, ivóvízhez, fedélhez jutás. Két, gazdasági helyzetét tekintve rendkívül különböző állam, Finnország és Spanyolország csinnadratta nélkül a minden polgár számára biztosított alapjövedelem bevezetésével kísérletezik. A vírusválság felfedte Európa gyengeségeit, de cselekvőképességét is. Az Európai Központi Bankban készen áll az új Marshall-terv: Münchausen báró ezúttal valóban képes saját copfját fogva kikászálódni a mocsárból. Nem csak pénzről szól a jövő története. Központi ügyészség, hogy a pénzt ne lopják el, egységes adórendszer, saját határőrség. Az Európai Egyesült Államok nevét ritkán és halkan ejtik ki, de már több mint utópia. Legalábbis a Lajtától nyugatra. A kései Kádár-rendszer koraszülött jóléti állama (Kornai János) a rendszerrel együtt valóban eltűnt, helyén kegyetlen osztálytársadalom bontakozott ki. Az "akinek semmije sincs, annyit is ér" zászlaja alatt a NER-lovagok országa diadalmasan a menetel a múlt felé. A száz évvel ezelőtti hárommillió koldus országát már sikerült elérni. Horthy Miklóst, a kivételes államférfit Orbán a nemzeti panteonba emelte. Rendszerét, amely „elején és a végén fél-fasiszta, a kettő között autokratikus rendőrállam” volt (Bibó István), most vezetik be, a végére, amely a jelek szerint ismét azonos lesz az elejével, kicsit várni kell. Az új földesurak már birtokon belül vannak, a független sajtóra szájkosár került, az ellenfél hiányában tétlen katonaság már készen áll, hogy a legfőbb hadúr parancsait végrehajtsa. Ha a magyarok ezúttal sem képesek arra, hogy felszabadítsák magukat, testvéri tankokra hiába várnak. A közelmúlt történelme, ha egyáltalán, arra tanít, hogy az életképtelen rendszerek előbb-utóbb összeomlanak. Mi balgák, kihúzzuk addig?