Felhő úr az ősök asztalánál

Az obligatorius elzáratás a lényegét tekintve tehát nem más, mint a hagyma szerelmeseinek paradicsoma.

Felhő úr a quarantaine keserű napjai alatt az emberiség ragyogó tudáskincsét mindösszesen csupán egy szerény felismeréssel gazdagítá, ám javára legyen írva, hogy őneki ez az egyetlen megállapítása nem ám virologiai természetű, és ez megbecsülést érdemel ezekben az időkben, mikor honunkban alig találni oly jeles elmét, ki innen-onnan felcsipegetett informatio-morzsácskái alapján a bacterium- és virusdiagnostica tudományában expertusnak ne hinné magát. E kevés kivételek közé számítja magát Felhő úr, az ő friss prudentiája ugyanis merőben más természetű, s alapjában véve a megszokott életmódjában gyökerezik, még ha virágát csak most hozta is meg, az obligatorius elzáratás magányában.

Megállapítását Felhő úr odahaza tevé azon ebédlőasztal mellett ülvén, amely apai ükapjáról maradt reá, s amelynek vastag diófa-lapját eddig öt-hat megelőző Felhő-generatio karcolta késével keresztbe-kasul, miközben az illő társasági evés szabályzatát volt kénytelen elsajátítani. Azon az asztalon a legidősebb vésetek ő cs. és k. fensége, I. Ferencz József apostoli király uralkodása alatt keletkeztek, és Felhő úr azon kisded-ősétől eredeztethetők, ki az evés illemtanát kétségtelenül nem betartani, hanem – lévén még csak pár esztendős – opponálni igyekezett. Bizonyára gyönyörűséget okozott annak a valahai Felhőnek, hogy a szalonna-falatkákból előállított katonákat nem a tányéron, hanem az asztal síkján, mint hatalmas csatamezőn állíthatá hadrendbe; miképpen azokat az emlékezetes húsos szalonna-regimenteket maga Felhő úr is élvezettel kaszabolta le az ősök iszamós asztalán, még valamikor a múlt században, kicsiny gyermekként, az emberi lét azon korai phasisában, mikor legnyájasb arcát fordítja felénk a csalfa külvilág, s nem tudjuk még parányi eszünkkel, hogy ez az arc, habár színre nyájas, a fonákját illetően azonban romlott és hazug, mint egy kivénült bordélyházi piperelény.

Ezen asztalnál Felhő úr accuratus felismerése egy szombat délelőtt, úgy tíz óra felé fogant meg fejében, a reggeli közepette, amikor éppen juhtúrós körözöttet akart kenni egy falat kenyérkére, ám hirtelenül különös hiányérzete támadt, és megállt kezében tompa élű vajkése. Pedig az a körözött minő bravour volt! Abból az előző este bekevert crème-ből a kapribogyó sem hiányzott, a kömény-mag pedig nem csupán őrölve, hanem egészben is került bele, előzetesen természetesen megpirítván kissé, hogy becses olaját, s azzal aromáját kiadja, és az így kinyert odeur révén azt a kömény-magos liqueurt juttassa Felhő úr eszébe, amivel a német világszellem ajándékozta meg az emberiséget, s amit Felhő úr ősszel szokott fogyasztani odafönn Lübeckben, közel a dán határhoz, fázós, borús estéken, látogatóban fázós, borús rokonainál.

S mégis! Dramaticus módon valami fontos mégis hiányzott a körözött mellől! Ám Felhő úrnak nem sokat kellett merengenie a megoldáson. Igen, mint azt excellens olvasóink bizonyára kitalálták, ez a fájóan hiányzó valami : az újhagyma volt.

Felhő úr phantasiájában ugyanis azon a reggelen egy harsányzöld színű újhagyma jelent meg kívánatosan és ropogósan, oly elevenen, hogy szinte meg is szólalt, sőt, tán tényleg beszélt is, s mintha azt mondta volna Felhő úrnak, hogy ne csüggedjen, kedves barátom, hiszen megkezdődött a mi kedves saisonunk. Ez a bizonyos saison Felhő úr fogalmai szerint t. i. azt a mámoros időszakot assignificálta, amikor a Vásárcsarnokban – úgy is mint a legyőzhetetlen élet kirakatában – megjelenik az első újhagyma-csokor, majd sorban követi a többi, jőnek egymás után a természetnek ezek a lágy és könnyelmű szépségei, s olyan üdék és finomak és roppanós húsúak, akár a felserdült leányok minden tavasszal meg-megújuló seregei a pesti corsón. Felhő úr tehát nem csüggedt el, hanem éppen ellenkezőleg : a magakellető újhagyma vágyképétől kísérvén vérszemet kapott, s az ötlött eszébe, hogy vége a discriminationak, a quarantaine-ban végre mindenki annyi hagymát ehet, amennyit csak akar! Otthon legfeljebb az öreg kutyája kérhetné ki magának a kellemetlen szagot, ami pedig az újhagyma fogyasztásának mértéktelen élvezetével együtt járó sociális kiközösítést illeti, abból nem lesz semmi, a quarantaine napjaiban ugyanis nincsen élő ember, aki az utcán kettő méternél közelebb engedné magához a másikat. Az obligatorius elzáratás a lényegét tekintve tehát nem más, mint a hagyma szerelmeseinek paradicsoma: kedves polgártársak, virosus a leheletünk, de annyi baj legyen, most úgysem veszi észre senki!

Erre a mély felismerésre jutott Felhő úr, és alig várta, hogy déli 12 óra legyen, mikortól a 65 év alatti honpolgárok is bebocsátást nyernek a piaczokra. Pontban 12 órakort Felhő úr már ott toporgott a zöldséges előtt, és azon egyszerű, ám annál fontosabb kérdéssel fordult Laibinger úrhoz, hogy újhagymát adjon a legfrissebb repertoire-ból. Mennyit, kérdezte Laibinger úr, és amikor Felhő úr rávágta, hogy ne számolja, akkor Laibinger úr kacsintott, s zöldhagymaszagúan azt lehelé : eljött a mi időnk.