Szarvas Márton: Kultúrkatonák békéje

Publikálás dátuma
2020.05.10. 08:23
Az intézmény munkatársai könyveket pakolnak az új koronavírus-járvány terjedését megelőző óvintézkedés miatt ideiglenesen bezárt Balassi Bálint Megyei Könyvtárban Salgótarjánban 2020. március 12-én.
Fotó: Komka Péter / MTI
2000-ben újították fel Salgótarjánban a Kohász Művelődési Központot, ami az acélgyár művelődési csoportjainak adott helyet. Sok más kultúrházhoz hasonlóan, amelyek szakszervezetekhez tartoztak, ennek is hányatott története volt. 2003-ban privatizálták és a helyi Bányász-Kohász Kulturális Egyesület még 2012-ig működhetett a házban. A Nógrád Megyei Hírlapban a 2000-ben megrendezett ünnepélyes megnyitóról Kultúrkatonák békéje címmel számoltak be. A cím keserédes, hiszen a rendszerváltás utáni bizonytalanságok tükrében egy-egy ilyen tér ünnepélyes megnyitása győzelemnek tűnhet. Ám a közművelődés korábbi kiemelt szerepéhez képest sok esetben egy vesztes háborút lezáró békét hozott a helyi művelődéssel foglalkozó dolgozók számára. Az idei húsvét után benyújtott, a kulturális dolgozók közalkalmazotti jogviszonyának megváltoztatásáról szóló javaslat a kulturális területen dolgozók munkavállalását a Munka törvénykönyve alá helyezné. A törvénytervezetet azzal indokolják, hogy a közalkalmazotti bértábla jelenleg megköti a munkáltatók kezét, e jogviszonyváltozás azonban a hatékonyság növelését és magasabb bérek kifizetését teszi lehetővé. A Pulszky Társaság a törvény kapcsán kiemeli, hogy a korábbi megszorításokhoz és átrendezésekhez hasonlóan a törvény a kistelepüléseken dolgozókat fogja a legérzékenyebben érinteni. Ahogy a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) elnöke, Csóti Csaba nyilatkozatából is kiderül, a közalkalmazotti státusz elvesztése tömeges elbocsátásokat tesz lehetővé, a felelősséget pedig a fenntartóra hárítja. Miközben a közalkalmazotti jogviszony megszüntetése radikálisan átalakítja a múzeumi, könyvtári és közművelődési dolgozók munkaviszonyát, az intézményrendszer átalakítása nagyobb történeti ívbe illeszkedik. A törvény több szakmát is érint, ez a cikk elsősorban a közművelődés átalakulásával foglalkozik.

Állam és közművelődés

  Közművelődési tevékenységek alatt a közösségfejlesztési, kultúraközvetítési tevékenységek és a helyi kulturális gyakorlatok támogatását szokták érteni. Intézményei a legtöbb magyarországi településen a kulturális termelés és fogyasztás kizárólagos helyei, ezek azok a terek, amelyekben időjárástól függetlenül nagyobb közösség össze tud gyűlni. Így ez az intézményrendszer a szociális ellátórendszer és az elitkultúra intézményei között helyezkedik el. A helyi múzeumok a helyi történeteket rögzítik és szelektálják, a helyi könyvtárak kiegészítik a közoktatást és segítik a hozzájutást a tudáshoz, a művelődési házak pedig a helyi kulturális gyakorlatoknak adnak teret, legyen az fotókiállítás vagy a gazdák magcseréje, növényekkel kapcsolatos tudásának megosztása. Ezek egyszerre lehetnek az elnyomás eszközei, hiszen válogatnak a közül, hogy milyen társadalmi csoport kultúráját tekintik elfogadhatónak, de ugyanakkor lehetnek a társadalmi mobilitást támogató intézmények is, amik csökkentik a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ugyanakkor a társadalmi mobilitás támogatása nem egy altruista állami funkció, hiszen az uralkodó társadalmi csoportok az államon keresztül teremtik meg felhalmozás feltételeit, így bizonyos kulturális gyakorlatok kanonizálásán keresztül az állampolgárok és dolgozók helyes viselkedésének normáit is. A közművelődés korai története óta – amikor még önkéntes módon jöttek létre a helyi közösség kulturális gyakorlatait megerősítő csoportok – skizofrén helyzetben van. Támogatása és megszervezése által az állam szelektíven támogatja és kebelezi be azokat a gyakorlatokat, amik illeszkednek az aktuális uralkodó csoportok által meghatározott kultúra képéhez. Így a közművelődés egyszerre az uralkodó kultúra terjesztésének frontvonala és a helyi kultúra újratermelésének színtere a közművelődéssel foglalkozó szakemberek közösségépítő munkájának köszönhetően. Története során így elég gyakran megtörtént, hogy teret biztosított ellenzéki vagy alternatív kulturális gyakorlatoknak, amik eltérnek vagy ellentétesek a hatalmat gyakorlók kultúráról alkotott képével. Mindeközben a kultúra áruvá tétele vagy éppen annak áruforgalomból való kivonása és helyi, megélt kultúraként való működtetése is a közművelődési intézmények által támogatott folyamat. A közművelődésben dolgozni olyan hagyományos értelmiségi pozíció, ami egyfelől a piac, az állam és a helyi közösségek között közvetít, másfelől pedig a civil és a politikai társadalom között egyensúlyoz.
A Kohász Művelődési Központ épülete felújítás előtti épülete Salgótarjánban
Fotó: Kohász Művelődési Központ

A rendszerváltás előtt

Habár a rendszerváltás után a közművelődési intézményeket, a kultúrházakat és művelődési házakat a közbeszédben sztálinista maradványként értelmezték, történetük sokkal inkább a modern nemzetállam kialakulásával függ össze. Kömlőn például a művelődési ház megépítése és a villamos áram bevezetése egyszerre történt 1932-ben, erre a decemberi napra sokáig fényünnepként emlékeztek a faluban. Annak ellenére, hogy a művelődés megszervezése az állam kialakulásának történetével fonódik össze, a közművelődés korai története során is jelen volt az állami törekvések kritikája. Így például a Társadalomtudományi Társaság megzavarta az 1907-es pécsi „Szabadtanítási Konferenciát”, és a nemzet erősítése helyett az „osztálypatriotizmus” erősítését hirdette meg programnak. A Horthy korszakban jelentős mennyiségű művelődési ház épült. A nemzeti kultúra és a helyi, vidéki egyesületek az állam segítségével jutottak térhez. A két világháború között a művelődési házak így a nemzeti eszme terjesztésének intézményeiként működtek. De művelődési házakat a szakszervezetek is építettek, hogy a munkásoknak biztosítsák a szabadidő-eltöltés lehetőségét, a munkáskultúra termelésén, ápolásán és fogyasztásán keresztül pedig az osztálytudat erősítését. A gyári egyletek támogatása és helyhez juttatása munkáskaszinók formájában pedig a termelést megszervező tőke érdekeivel fonódott össze, a gyári egyletek kimondott célja volt, hogy a szakképzett munkaerő megtartásán és oktatásán túl a szakmai szolidaritást és identitást erősítésék az osztályszolidaritással szemben. Az 1980-as években a demokratikus ellenzékben mozgó népművelők között a második világháború utáni koalíciós időszak (1945–1948) „szabadművelődési korszaka” jelentett példát. Ezekben az években a Karácsony Sándor vezette Országos Szabadművelődési Tanács ösztönözte az egyesületek szabad működését és létrehozását, és anyagilag is támogatta működésüket, a kultúrához való egyenlő hozzáférésen keresztül törekedett a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására. Habár 1948 és 1956 között valóban az intenzív iparosítás és urbanizáció által ideálisnak tekintett munkás megteremtése volt a népművelés célja, intézménye folyamatosan népgazdasági célokhoz igazodott. Így az 1970-es években a termelés diverzifikációjához szükséges munkaerő megteremtésében és a mobil munkaerő megkötésében vállalt szerepet. Mindeközben 1970-es években kezdték el a népművelés helyett a közművelődést fogalmát használni. Ezzel azt próbálták jelezni, hogy a felülről lefelé megszervezett kulturális közvetítést a helyi közösségek önszerveződésének támogatása váltotta fel. Ezek az átalakítások ugyanakkor az intézményvezetés centralizációjával és a költségvetés decentralizációjával jártak, ami számos kis településen működő művelődési ház bezárását eredményezte. Ugyanígy a művelődés is egyre inkább a gazdasági liberalizáció által okozott társadalmi károk mérséklését, átképzéseket támogatta. Az 1980-as években a vidék magára hagyottsága állandó témává vált a szakmán belül, amelynek megoldására számos kísérlet született. Beke Pál és Varga Tamás például a Makovecz Imre által vezetett Makona Tervező Kisszövetkezettel együtt épített faluházakat, miközben az állam már 1981-től lehetővé tette, hogy művelődéssel foglalkozó egyesületek jöjjenek létre egy-egy művelődésszervező felügyelete alatt. A megszorítások így a helyi szervezetek számára nagyobb autonómiát jelentettek, de a fenntartásukhoz szükséges költségek folyamatosan csökkentek. 

A rendszerváltás után

A rendszerváltás önkormányzati törvénye a közművelődési feladatok teljesítését csak lehetőségként hagyta meg, így a rendszerváltást követő válságban a művelődési tevékenységek voltak az elsők, amiket a fenntartó nem akart tovább folytatni. Miközben az 1990-es években a kultúrpolitika minél demokratikusabb pályázati rendszer kidolgozására törekedett, a rendszerváltás számos kis művelődési ház működésének leállásával, és az azokat körülvevő közösségek szétszéledésével járt. Az e közösségeket évtizedeken át építő népművelők, közművelők, művelődésszervezők, kulturális menedzserek különbözőképpen dolgozták fel e folyamat drámáját. Striker Sándor a mostani törvényt az SZDSZ rendszerváltás alatti közművelődés koncepciójához hasonlítja, ami a művelődést teljesen kivette volna az állami feladatok közül. Az 1990 utáni első közművelődési törvényre 1997-ig kellett várni. Akkor a törvény végül a fenntartóra hagyta, hogy milyen formában működteti az intézményt, sok helyen a fenntartó a művelődési non-profit zrt.-k megszervezésén keresztül már akkor megszüntette dolgozói közalkalmazotti státuszát. Az első FIDESZ kormány alatt a Magyar Művelődési Intézet igazgatójaként Beke Pál a kultúrházak társadalmasítását tűzte ki célul, ez ugyanakkor a legtöbb esetben megszorításokat és a kulturális alapellátások kiszervezését jelentette civil szervezeteknek. Míg a 2002 utáni SZDSZ-MSZP koalíciós kormányzás elejét a digitalizációhoz kötődő teleház program dominálta, ami a vidék informatikai fejlesztését célozta, addig a Bozóki András, majd Hiller István-féle programok a kultúrához kötődő területi egyenlőtlenségek felszámolását célozták. A jelszó ebben az időszakban a társadalmi kohézió megteremtése lett és a kulturális vidékfejlesztés gazdaságélénkítő szerepét hangsúlyozták. A társadalmi kohézió megteremtésének igényét ugyanakkor érdemes kritikusan szemlélni. Az egyenlősítő kultúra liberális társadalompolitikával társuló felfogása inkább csak szimbolikusan próbálta orvosolni a munkát a tőkének kiszolgáló politika okozta sérelmeket. A kultúrához való hozzáférés megkönnyítésének politikája szabad választásként értelmezte az eltérő társadalmi pozícióból fakadó kultúrafogyasztási mintákat, eközben pedig nem vette figyelembe társadalmi és gazdasági beágyazottságukat. Az AGORA program keretében jelentős támogatásokat osztottak szét városi művelődési intézményeknek, az általános művelődési központok fejlesztése azonban szintén a nagyobb művelődési házaknak kedvezett. A Közkincs program keretében kisebb intézményeket támogattak, ám ez a program is a különböző feladatkörök (művelődési, könyvtári, számítástechnikai) összevonását célozta. Tehát miközben szimbolikusan nagyobb szerepet szántak az intézményrendszernek, ezt az időszakot is a nagyobb intézmények támogatása és a feladatkörök összevonása jellemezte. 2010 után e liberalizáció folytatódott a népi kulturális gyakorlatokat erősebb támogatása mellet. Ha a közművelődési intézmények feladatkörét nem az államhoz képest határozzuk meg, azaz nemcsak olyan intézményrendszerként gondolunk rá, amelynek feladata a tőkefelhalmozás logikája szerint szerveződő gazdaságot támogatni vagy az általa okozott károkat mérsékelni, akkor világossá válik, hogy a művelődési házak a társadalmilag beágyazott élő kultúra termelésének helyei. A most elfogadott, kulturális közalkalmazotti státuszokat megszüntető törvény éppen azon dolgozók életét nehezíti meg, akik a mindennapokban támogatják a helyi közösségek kulturális termelését. Ezzel az állam a hatalmát a mindennapokban fenntartani képes, a kultúra frontvonalán dolgozókkal rúgja fel a szerződés rá vonatkozó részét. Ha pedig a közművelődés már nem játszik érdemi szerepet az államhatalom fenntartásában, akkor e helyzet a kulturális dolgozóknak is lehetőséget ad arra, hogy saját szerepüket szabadon újragondolják.
Szerző

Szerb Antal - kardozós változat

Publikálás dátuma
2020.05.10. 08:23

"- Mondja, uram - kérdezte útközben, kissé zavartan. - Ön ugyebár egy gaz német?
- Nem. Magyar vagyok.
- Magyar?
- Magyar.
- Az mi? az egy nemzet? vagy Maga most kigúnyolja tudatlanságomat?
- Szó sincs róla. Becsületszavamra nemzet.
- És hol laknak azok a magyarok?
- Magyarországban. Ausztria, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia közt.
- Ugyan, kérem... Ezeket az országokat Shakespeare találta ki.
És hatalmas nevetésbe tört ki.
- Na jó, hát szóval magyar... Nem rossz nemzet. És milyen nyelven beszélnek a magyarok?
- Magyarul.
- Mondjon valamit magyarul.

»Mikor az ég furcsa, lila-kék,
S találkára mennek a lyányok,
Ó, be titkosak, különösek
Ezek a nyári délutánok.«

szavaltam Adyt, kissé megrendülve. Évek óta alig szóltam egy-két szót magyarul.
- Szép nyelv. De engem nem csap be. Ez hindusztániul volt és azt jelenti, hogy »nemes idegen, az összes istenek papucsban táncoljanak minél előbbi sírod fölött«. Már mondták nekem..."

Kevés mulatságosabb regényt írtak magyar nyelven - állítja Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnokában Szerb Antal A Pendragon legenda (1934) című regényéről, és egyet kell értsek vele, mert pont a humor, a fanyar irónia fogott meg 13-14 évesen, amikor először olvastam. Meg a misztika, a krimi és persze az erotika is izgatta a fantáziám kiskamaszként, s a Pendragont éppúgy rongyosra olvastam mint Rejtő regényeit vagy Örkény egyperceseit. Nem tudtam ekkor még sem Magyar irodalomtörténetéről, sem A világirodalom történetéről és az Utas és holdvilág is csak a Pendragon után került a kezembe. (A Pendragont nevezhetnénk akár Az angol irodalom kis tükre - kardozós változatának, Esterházy után szabadon.) De már ekkor Szerb Antal rajongójává váltam. (Hasonlóan egykori kedves tanáromhoz, Szörényi Lászlóhoz, aki elmondása szerint akkor határozta el, hogy az Irodalomtudományi Intézetben fog dolgozni, amikor az Eötvös Collegium Ménesi úti épületben, ahol az intézet is székel, a megunt gólyabált otthagyva Szerb Antalné névtáblájára bukkant.)
A regény főhőse és narrátora a Londonban élő doktor Bátky János, aki ideje java részét a British Museum olvasótermében tölti, s a XVII. századi angol misztikusoknak köszönhetően meghívást kap Owen Pendragontól, azaz Earl of Gwynedd-től, hogy walesi kastélyában tanulmányozhassa az ősi család birtokában lévő kéziratokat. S innentől Molnár Ferenc bohózataiba illő fordulatok kezdődnek: Bátkyt egyesek orvosnak hiszik, mások merénylőnek, közben pedig az earl unokaöccsével megtalálják Pendragon ősi várában Rózsakereszt sírját, akiről kiderül, hogy nem más, mint a XVII. században élt hatodik Earl of Gwynedd. Aki persze nem halt meg, s ott bolyong ő is regény oldalain, hősünk pedig - miként Umberto Eco A rózsa neve című regényében Baskerville-i Vilmos - mellesleg megold néhány bűnesetet is.
Nem véletlen az összevetés Eco művével, a Pendragonhoz legközelebb ez a csaknem 50 évvel később született regény áll (valamint Eco másik regénye, A Foucault-inga). És nem csak témája miatt, hanem azért is, mert Eco regényeire is igaz, amit Hegedüs a Pendragonról ír: aki elolvassa, közben észrevétlenül igen nagy kultúrtörténeti anyag birtokába jut. Kelta mitológia, rózsakeresztes hagyomány, angol (walesi) történelem és kétéltű axolotlok.
De a keretlegények által 1945. januárjában agyonvert munkaszolgálatos Szerb Antal - mint a fenti idézetből már kiderülhetett - e művében is utal szeretett magyar irodalmára. Mondhatni, Kirketerp kapitányhoz hasonlóan "hazafiatlan s egyszersmind soviniszta ember volt" (Ottlik Géza: Hajónapló). "A Pendragonok Nagy Llewelyntől, Gwynedd fejedelmétől származtatják magukat, bár, úgy veszem észre, a dolog nincs egészen tisztázva. A családi hagyomány szerint utódai annak a Llewelyn ap Griffithnek, akit lefejeztetett az a bizonyos Edvárd király, az első, aki fakó lován léptet Arany János óta a magyar ifjúság képzeletében. Azok a walesi bárdok, akik oly balladai döbbenetességben, dalolva mentek a lángsírba, a Pendragon-házat dicsőítették és ezért bűnhődtek."
Talán egy következő érettségin A Pendragon legenda is előkerül.
Szerző

Egyszerűen nem értik

Publikálás dátuma
2020.05.10. 08:22
Hadházy Ákos ellenzéki képviselő és egy ellene tüntető a április 27-i dudálós tüntetésen Budapesten a Clark Ádám téren
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A politikusok gyakran hangoztatják - nem vagyok biztos, hogy komolyan hiszik is, amit mondanak -, hogy „a nép bölcsen dönt” vagy „az emberek nem hülyék”. Sokan viszont nagyon másként vélekednek az utóbbival kapcsolatban. Hogyan lehetséges, hogy a Fidesz-hívők nem látják a nyilvánvaló hazugságokat és félrevezetéseket, holott azok napnál is világosabbak? Sokan sokfélét és helytállónak tűnőket írtak, mondtak a feltételezhető okokról. A Klubrádió Megbeszéljük című műsorában (március 26-án) Bolgár György, majd utána több hallgató sem érti az egészségügyben dolgozó Ildikót, aki az ellenzék reakcióját ostorozza, amiért az nem szavazza meg a felhatalmazási törvényt, holott a bajban össze kéne fognunk. Az alábbiakban egy eddig még nem érintett szempontból vizsgálom meg a kérdést. 

Ugyanaz a kutya

Kezdhetnénk azzal, hogy sajnálatos módon legtöbbünknek inkább van szája, mint füle, azaz hajlamosabbak vagyunk mondani a magunkét, mint meghallgatni a másikat. Erre vonatkozóan is jó példaként szolgálhat az említett műsor, ahol a hölgy csak mondta, mondta - anélkül, hogy a párbeszéd érdekelte volna, legalábbis a válaszaiból ez derült ki. Egy helyütt azonban megingott és egy pillanatig elgondolkozott Bolgár György kérdésén, de végül menetrendszerűen megérkezett a gyurcsányozás és a migránsozás. Természetesen nyilván nem a közvetítőként funkcionáló szájról és a fülről van szó, hanem a tudatunkról. Amire a korábbi magyarázato(ka)t keresők/adók nem gondoltak: tudatunk működését lenne érdemes megvizsgálni, és mindenképpen ellenállni a kísértésnek, hogy belemenjünk egy „ki a hülye?” vitába. Vizsgáljuk meg a következő állítást: az ember nem úgy látja a dolgokat, ahogyan azok vannak. Már a legegyszerűbb dolgokból is kiderül, hogy mennyire képesek vagyunk rosszul látni a valóságot, még akkor is, ha például egyszerű megfigyelők vagyunk. Vegyünk egy közepes nagyságú, jóképű kutyát, amelyet két ember néz. Az egyik nagy kutyabarát, mindig szerette a kutyákat, esetleg most is van neki, legszívesebben meg is simogatná. A másik utálja, fél tőle, esetleg ezt a kutya meg is érzi, ez viszont barátságtalan viselkedést válthat ki belőle, ami emberünknek mindjárt bizonyítékul is szolgál, körülnéz segítségért. Nem győzöm hangsúlyozni: ugyanarról a kutyáról van szó. Hasonló a helyzet az egyszerű interakciókban, ahol másik személy is szerepel. A hivatalnok elutasítja a (talán tényleg nem is teljesíthető) kérésemet, próbálom győzködni, de nem megy. Csalódott és mérges vagyok. Ez egy hülye, gondolom magamban. Pár év múlva amikor újra találkozom vele, rögtön beugrik: na itt van az a hülye. Korábban sem volt lehetőségem komolyan vehető ítéletet alkotni róla, ráadásul azóta ezerszer megváltozhatott, de adott a (minden valószínűség szerint téves) ítélet, úgyhogy csinálhat bármit. Mindez nagyságrendekkel fokozottabban érvényesül, ha több emberről van szó (lásd tömegpszichózis). Nem tudom, a példákból kiderül-e, hogy korábban kialakult tudatalatti érzelmi imprintek automatikus érvényesüléséről van szó. Mi lenne a helyes viselkedés? Az objektivitás, a tudatosság. A kutyabarát jól teszi, ha nem ugrik a kutya nyakába, mert lehet, hogy az állat nem is olyan barátságos, amilyennek kinéz, pontosabban, amilyennek ő látja. Jól teszi az elutasító, ha megpróbál úrrá lenni félelmén, ami a kutyát agresszívvé teheti, mert csekély elégtétel lesz számára, hogy igaza volt, ha a kutya esetleg nekiugrik. Szélsőséges eset a tömegben átélt élmény. Lehet, hogy jót, megfontolandót mond a szónok, de a tömeges egyetértés és érzelmi felbuzdulás hatalmasra növeszti a mondottak hatását, ami alól csak nagyon kevesek tudják (többségükben nem is akarják) kivonni magukat. Természetesen a jó szónokok ezzel tisztában vannak és ezt ki is használják. Nincs ez másként a reklámoknál sem. Nagyon nagy részben az érzelmekre apellálnak. Az elsődleges modell a következő. "Milyen ez a bársonyos, sima bőr? Gyönyörű, ugye? Nagyon egyszerű, vegyél ilyet és a tied is ilyen lesz!" A józanság, hogy ennek mekkora az esélye, készségesen elnyomva, a termék meg lesz véve. Áttételesen, ha esetleg nem eladandó termékről, hanem mondjuk szolgáltatásról van szó, gyönyörű tájat, nőt látunk a képen, vonzó zenét hallunk, jó érzés alakul ki bennünk, puhulunk vagy éppenséggel elveszőben vagyunk.

Fecsegni könnyű

A fenti példában említett hivatalnokról nagyon rövid idő alatt pusztán érzelmi alapon kialakítottunk egy minden valószínűség szerint helytelen képet, de vajon milyen lesz az kép, amit magunkról alakítunk ki? Nyilván kedvező, mert szeretjük magunkat és nehéz elképzelni, hogy objektívre sikerül, akármennyire is megpróbáljuk ezt elhitetni magunkkal. Készek vagyunk az önfelmentésre, önbecsapásra, mert az kényelmesnek látszik. Valójában nem veszélymentes. Tovább romlik a helyzet azáltal, hogy egész kultúránk azon az illúzión alapszik, hogy van egy ÉN. Ráadásul az énnek túlzott jelentőséget tulajdonítunk: én, enyém, a házam, az autóm, nekem ez jár, hogy képzelik, hogy velem ezt meg lehet csinálni, stb. Ismerős? Ez a felfogás bizony meglehetősen káros, amint azt Ryan Holiday provokatív, Az ego az ellenség című könyvében bizonygatja. Könnyű belátni, rossz érzés, nem szeretjük, ha nincs igazunk, vagy igazunkat valaki elvitatja. Így hát kisebb-nagyobb egónk védelmében nem igen akaródzik a másik igazát meg-, és a saját tévedést belátni. Ez már önmagában is elég rossz, amire még egy lapáttal ráteszünk, ha keressük az alapbeállítottságot erősítő és kerüljük az annak ellentmondó momentumokat. Az érzelmieken túl természetesen értelmi tényezők is akadályozhatják a tisztánlátást. Ezek összetevői az ismeret és az információ. Nem várhatunk el valós politikai értékelést attól, akinek nincs biztos ismerete például a demokráciáról, az intézmények szerepéről és megfelelő működéséről vagy arról, hogy mi és hogyan történik másutt a világban. Sajnos a hazugság egyszerű és könnyen érthető, ezzel szemben az igazság bonyolult és nehezen érthető. Így a helyes értékeléshez nagy jelentőségű a kellő összpontosítás, a logikus gondolkodás, a lényeges és lényegtelen közötti különbségtétel képessége. Azon kívül fecsegni könnyű, gondolkozni már nem feltétlenül az. Tekintsünk a fentiekre elméleti háttérként és nézzük, mit mutat a gyakorlat. Az egészségügyben dolgozó Ildikó beszédén érződik, hogy szívvel-lélekkel a rendszer híve. Szépen megfigyelhető az érzelmeket megcélzó demagógia egyszerűen megfogalmazott, csökkentett - nulla - igazságtartalmú szólamainak hatása. Nagyon rosszul esik neki, hogy amíg ők az egészségügyben „küzdenek”, az ellenzék „gáncsoskodását” és „demoralizáló hozzáállását” kell tapasztalniuk, mondja. Érezhetően törekszik a mértéktartásra és hogy mondandója elfogulatlannak hangozzék. A műsorvezető kérdéseire adandó válaszok elől rendre kitér. "Miben hátráltatta az egészségügyet az, hogy az ellenzék nem szavazta meg a rendkívüli felhatalmazást?" "Nincsenek részletes információim", jön a válasz. "Egyet mondjon, nem kell részletes válasz", biztatja Bolgár György. A betelefonáló ekkor az iskolák bezárásáról kezd beszélni. A "miért nincs elég maszk?" kérdésre egyrészt az a válasz, hogy „első körben a globalizáció, a nemzeti hatáskörből ki lettek véve dolgok”, másrészt „mit gondol Bolgár úr, a Gyurcsány kormány meg tudta volna csinálni? Egyszerűen abszurd elvárni, hogy rendelkezésre álljon a maszk.” Eszébe sem ötlik, hogy a miniszterelnök hazudik, amikor azt mondja van elég védőfelszerelés. A műsorvezető azért elmondja, hogy annak idején volt pandémiás terv, amit folyamatosan aktualizáltak, ezt az Orbán kormány félretette és egy sor intézményt, amelyre most szükség lenne, felszámolt. A hölgy rendíthetetlen és kifejti, hogy „ez most nem az az idő, amikor a demokráciát kell félteni”. A kérdésre, hogy ez azt jelenti-e, hogy egy diktátor jobban kezeli a válságot, az inadekvát, félrebeszélő reakció: „ez most olyan jellegű kérdés, mint a migráció”.

A tudatalatti diktál

Tipikus esete a kognitív disszonanciának, amikor a tudatban logikailag összeegyeztethetetlen tartalmak jelennek meg, és az ellentétek feloldására a tudat a legkisebb ellenállás, tehát nem az újragondolás, mérlegelés, hanem a másik mondandójának kétségbe vonása, a mellébeszélés, kitérés irányába halad, keresi az őt erősítő momentumokat. Ezt azonban már nem tudatosan teszi!!! Ami az értelmi tényezőt illeti, a „Van-e a világban példa arra, hogy egy demokratikus országban hatalmon lévő kormány a mienkhez hasonló, felülvizsgálati lehetőséget nem adó és korlátlan időre szóló rendkívüli felhatalmazást akart magának?” kérdésre a nyilvánvaló válasz az lett volna, hogy „nincsenek részletes információim”. Az érzelmi determináltság hatása - bár alapvetően más szempontból - sokkal nyilvánvalóbban látható a Falus Ferenccel, a volt országos tisztifőorvossal folytatott beszélgetésből. Bolgár György elmondja, hogy megjelent a kormányközeli sajtóban, hogy Magyarországon az Alkaloida olyan gyógyszer alapanyagot gyárt, amelyik használható a Covid-19 terápiájában, s most megtiltották ennek az alapanyagnak az exportját, s ebből mintha az következne, hogy van gyógyszer, ami alkalmas a járvány kezelésére. A kérdésre, hogy „Ez így van-e?” a következő válasz érkezik: „Bolgár úr ez egy nagyon hatékony és hasznos intézkedés és örülök, hogy megtörtént, (…) kétségtelenül egy reményteljes szer, ami enyhíteni fogja a tüneteket”. Aki hallja Falust, annak nyilvánvaló, a volt tisztifőorvosban feltolul a jó érzés, hogy annyi kritika után végre valami jót mondhat a kormányról. A műsorvezető viszont nem tágít: "Én ezzel egyetértek (...) és a kormány tegye is meg, amit megtehet, csak amikor úgy van beállítva, hogy ez koronavírus elleni gyógyszer, akkor azt hiszem, hogy ez messze túlmegy a realitáson". Beszélgetőpartnere azonban nem képes elszakadni a kérdés bevezető részétől, és bár valószínűleg észre sem veszi, hogy nem a fő kérdésre válaszol, a benne munkáló érzés hatása alatt azt mondja: „Sok mindenért lehetett nem szeretni ezt a kormányt, de ez az intézkedés időben történt, hatékony.” Így Bolgárnak harmadszor is fel kell tennie ugyanazt a kérdést. Az aggályosan precíz válasz végül megérkezik, leegyszerűsítve: nincs még meg a megfelelő gyógyszer. Az egészségügyben dolgozó hölgy alapvető érzelmi beállítottsága megakadályozta, hogy belássa helytelen álláspontját és ez hárításhoz, a feltett kérdésre adott inadekvát válaszokhoz vezetett. Falus Ferenc viszont a jó érzéstől vezettetve nem a fő kérdésre, hanem egy azzal kapcsolatos eseményre koncentrált és reagált. A háttérben mindkét esetben ugyanaz a vezérlő erő: az érzés, az érzelmi beállítottság. Ez a következménye annak, ha az ember nem tudatos, ha viselkedését, mondandóját a tudatalatti érzés, érzelmi beállítottság diktálja. Sajnos nemigen várható, hogy egyhamar sokkal többen sokkal tudatosabbak legyünk. Az értelmi színvonal és a tájékozottság gyors növekedésével sem számolhatunk. Egy nagyon széles, ráadásul apolitikus réteg élt eddig a biztonság és védettség illúziója által kiváltott nagyon erős érzelmi kötöttségben. Az illúziót romboló kormányzati bizonytalanságok, valamint az eddig monolitnak látszó irányítórendszerben mutatkozó repedések csökkentik az érzelmi elkötelezettséget. Továbbá ezek az emberek, akik eddig nem foglalkoztak a kormányzat nyilvánvaló disznóságaival, most esetleg közvetlen személyes érintettség okán is megszabadulhatnak a korábbi érzelmi kötöttségektől, ami eredményezheti az objektívebb gondolkodást. Ennek következményeként az elnyomott kétségekből és ellentmondásokból adódó feszültségek feloldódnak, a bonyolult kérdésekre adott leegyszerűsített, sokak számára korábban megdönthetetlen érvként ható válaszokból lassan-lassan az új értelmezés eredményeként tudatos félrevezetések, hazugságok lesznek, az értünk harcoló, az ellenséggel dacoló omnipotens hősből pedig hataloméhes gátlástalan diktátor. Csak győzzük kivárni!
Szerző