Hetvenéves az Európa-nap

Sajtótájékoztatót hirdetett 1950. május 9-én délután hat órára Robert Schuman francia külügyminiszter, melyre mintegy 200 újságírót hívtak meg. Az utolsó percben szóltak, így csak a párizsiak tudtak megjelenni. Elfelejtették értesíteni a fotósokat, valamint a rádió és a még gyerekcipőben járó televízió tudósítóit is. Ezért Schuman később megismételte nyilatkozatát, hogy az meg legyen örökítve az utókor számára.

A késlekedést nem hanyagság okozta, hanem a titkolózás. Schuman csak a kormány néhány tagját, a szövetséges hatalmakat, valamint Adenauert avatta be a tervébe. Amikor bizalmasától május 9-én délelőtt megkapta a hírt, hogy a német kancellár is egyetért, akkor döntött úgy, hogy sajtótájékoztatót hív össze. Tartott tőle, hogy ha előbb kiszivárog, saját képviselői fogják megfúrni a tervet.

Ez a kissé kalandos háttere annak a nyilatkozatnak, amely megalapozta az Európai Uniót. És a május 9-én elhangzottak jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a hálás utókor ezt a napot jelölte ki Európa Napjának. A Schuman nyilatkozattól számítjuk az európai integráció történetét. Ez ugyanis az Európai Unió alapköve.

Schuman két dolgot akart: békét és prosperitást. Öt évvel a háború lezárása után egyik sem tűnt egyszerűnek. A francia-német rivalizálásból származó évszázados félelmek és sebek éppenséggel két világháborút idéztek elő, és a romok eltakarítása még nagyban folyt. Mégis, mint kiderült, ő és néhány nagy léptékben gondolkodó kortársa, Churchill, Adenauer és azok, akiket ma az Unió alapító atyáiként tisztelünk, nem egyszerű álmodozók voltak. Még egy évtized sem telt el, és létrejött az európai közös piac, hogy fokozatosan elnyerje azt a formát, amelyet ma Európai Unióként ismerünk. Amit sokan álomnak gondoltak, valósággá vált: 75 éve béke van Európában és kisebb-nagyobb megakadásokkal, de folyamatosan bővülő prosperitás.

Az Európai Unió ma mégis gondban, egyesek szerint válságban van. Paradox módon a nehézségeket maga a nyilatkozat alapozta meg. Schuman azt mondta, az egységes Európát nem egyszerre, nem egyetlen terv alapján fogjuk megteremteni, hanem lépésről-lépésre, az egyes célkitűzések sikeres teljesítése által erősítve fog megvalósulni.

Ami 1950-ben óvatosan realista megközelítés volt, mára a nehézségek egyik oka lett. Az EU-t úgy tervezték, hogy aki csatlakozik, az osztozik az integráció értékközösségében, vagyis nemcsak a közös piacot, de annak végeredményét, az Európai Egyesült Államokat is akarja: nagyon leegyszerűsítve a közös gazdasági haszonért saját állami szuverenitásának részleges feladásával fizet. A britek kései csatlakozása, majd a Brexit azonban világosan megmutatta, hogy van másik út is: a gazdaságit nem szükségképpen követi a politikai integráció. És ha nekik sikerült, miért ne sikerülhetne nekünk is, gondolhatja Orbán Viktor vagy a „Brüsszel” autoritását csak vonakodva elfogadó kelet-európai renitens tagállamok vezetői.

Közben az Unió hibákat is vétett – akár a 2008-as válság, akár a mostani járványhelyzet kapcsán. Az uniós intézményrendszer lassan reagál, sokszor túl bürokratikus, ráadásul képtelen bármit kezdeni azokkal a kormányokkal, amelyek csak saját gazdasági hasznukat keresik a mélyebb integráció nélkül.

Itt tartunk most. Ha az Európai Unió nem megerősödve kerül ki a mostani válságból, bizonyos, hogy jelenlegi formájában nem fog fennmaradni. És akkor a nemzetek közötti viszály, a háború és a prosperitás elvesztésének perspektívája sajnos ismét realitássá válik a kontinensen. A tét nagy.

A szerző országgyűlési képviselő, az MSZP frakcióvezető-helyettese