„Két felhő között ím lógva maradtam, / a lábam kalimpál a semmibe. / Nincs biztos föld, szilárd talaj alattam, / de legalább ellátok messzire” – olvashatjuk a címadó vers nyitó strófájában. Groteszk, szorult helyzet ez, igencsak kiszolgáltatott, a szabadság tehát csak minimális lehet. Bármiféle aktivitás itt puszta illúzió, a megnyíló távlatokat a lírai én így legfeljebb konstatálni tudja: a fenti lét látszólagos előnyének kiemelése ennyiben mindenképp ironikus árnyalatot szerez.
A vers pedáns keresztrímei fegyelmezettséget sugallanak, a „kalimpál” azonban némi könnyed játékosságot, szertelenséget sejtet: annyira azért nem tragikus, nem végzetes a szituáció. Elemi kényszerek, súlyos bizonytalanságok közepette fürkésszük a messzeséget – végül is roppant életszerű kép ez.
A kötetkezdő versben rejlő kettősség az új művek egyik szembeszökő sajátossága. A költő nyomasztó élmények, szorongató epizódok sorát jeleníti meg, méltó elviselésüket az irónia/önirónia szinte állandó működése enyhíti: „Szalmakalapban Himalája-túra” – jelzi például a versbeli én e sokat mondóan tömör képpel a célok és eszközök feszültségét. Az önlefokozás persze, védekezés is egyben: „a bohócot nem bántják”. Vagy: „törpe vagyok, meghúzom magam”.
„Ha élni akar, egy sáros gödör / fölött ugrál az ember, át és vissza, / a nadrágszára egy ideig tiszta, / de aztán a sár mindent meggyötör” (Építkezés, lábatlankodás). A vers életmetaforája oly plasztikusan egyértelmű, hogy aligha igényel részletező értelmezést, így csak utalni kell arra: az itt rejlő tanulság – a szükségszerű elhasználódás, a fokozatos és fatális beszennyeződés motívuma – e művek visszatérő evidenciája. Egyébként is a még és a már, az egykor és most elégikus szembesítése, az illúzióvesztés e költemények fontos sajátossága.
S a szaporodó testi-lelki nyűgökkel, az elmúlás fenyegetésével szemben e költemények szférájában is leginkább a munka (az alkotás) és az intenzív szerelem (vagy általában: a biztonságot nyújtó intim szféra) őrizheti meg a személyiség viszonylagos integritását. A tevékenység etikájának erejét mutatja, hogy az önnön temetéséről fantáziáló lírai én azzal szakítja félbe képzelgését: „nem tölthető így el egy napos délelőtt, / a lustaság nem indokolható” (Édes gondok ölén).
Ha máshonnan nem, a Dante-fordítás nyomán bárki számára nyilvánvaló lehet, hogy a szerző a tudós költők hagyományait folytatja. Egyebek mellett erre vall az is, hogy a kötet jónéhány alkotása klasszikus lírai műfajokat elevenít föl. Találhatunk közöttük rafinált és változatos rímtechnikájú szonetteket (Nem mondja, hogy szeret, Munkaterület, stb.), az epigrammák tömörségét, poentírozottságát idéző műveket (Otthagyod, Szüleim, stb.), iróniával kezelt, mulatságos erkölcsnemesítő tankölteményt. Az utóbbira az Önismereti sláger a példánk, a műben a páros rímű, pattogó felező nyolcasok fokozzák a komikus hatást. Az Arany János szellemét, költői egyéniségét megidéző vers szabályos hangsúlyos verselése, a híres felező tizenkettesek sorjázása (a Toldi vagy a Családi kör metrikai védjegye!) nagy evokatív erővel utal a költőelőd halhatatlanságára (Ijedt zavarban felkapott lepel).
Nádasdy verseinek világa egyáltalán nem valamiféle egyhangúan sötét univerzum. Jelentős, méghozzá karakteradó szerepe van benne a humornak, a szellemes fordulatoknak, s ezek szükségképp oldják, enyhítik a komorabb élmények szorítását. A tragikum uralmát folyvást megtöri a költői mentalitást – legalábbis tendenciaként – átható sztoikus derű és nyugalom, valamint az a tudás, mely illúziómentesen fogadja az életbeli lehetőségek szigorú korlátozottságát. Másfelől azonban épp ez a szemlélet értékeli kellőképp a maradék esélyeket. Ez növeli az élet iránti fogékonyságot. A következő versrészlet tehát csak látszólag morbid: „A temető attól függetlenül / fontos terep, hogy meghalt ez meg az; / az életről szól ez is…”
Infó:
Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt
Magvető, 2019
