A zenei világ legcsodáltabb figurái a karmesterek. Mert csodálatos, ha egy zongorista úgy játszik, mintha húsz ujja lenne, egy hegedűs meg úgy, mintha tíz, meg vagy két karja vonókkal, de a karmester hozzájuk képest alig csinál valamit, és mégis: mozdulatai nyomán akár száz ember játszik egyszerre, és zenél úgy, mintha egy ember volna. Valóban mágikusnak tűnő képesség ez, még ha vannak híreink – főleg a régmúltból – karmesterekről, akik diktatórikus módon, ordítozva, fenyegetőzve törekedtek arra, hogy a zenészek csak és kizárólag azt tegyék, amit ők kívánnak. Sokszor nem is eredménytelenül, valódi óriások is voltak közöttük.
Rejtélyesnek mondható viszont Fischer Ádám módszere: szóban legalábbis, nem követelődzik, hajlandó meghallgatni zenészeit, kipróbálni javaslataikat, ha lehet, elfogadni azokat, csöndesen, nyugodtan beszél, de végeredményben leginkább mégis csak az történik, mert annak kell történnie, amit ő akar. A zenekar követi őt. Nyilván kell valami titkos erőnek is működnie a legjobb karmesterekben: nem csak az a fontos, hogy elképzeléseik jók legyenek, hanem hogy a zenészekkel egy hangversenyen, akkor és ott elfogadtassa, így kell játszanotok, most és itt nincs más lehetőség. Hogy mi ez az erő, arra nyilván semmilyen könyvből nem kapunk feleletet, Oplatkáéból sem, de ha ezt leszámítva valaki kíváncsi Fischer Ádámra valójában mindent megtudhat e kötetből róla.
A szerző évtizedek óta ismeri a karmestert, sokat beszélgettek az évek során, de a könyvben azoknak a párbeszédeknek az eredményei kaptak helyet, amelyeket kifejezetten azért folytattak, hogy egy kötet álljon össze belőlük. Nem kérdezz, felelek formában jelentek meg ezek, Oplatka lendületesen, könnyen olvashatóan fogalmaz, Fischer legjellemzőbb mondatait idézi csak szó szerint. Az események időrendben követik egymást, így az elején szó esik a gyermekkorról, az apáról, aki nagyon is tudatosan és gyakorlatilag követelődző módon érte el, hogy fiából karmester legyen. Ádám nagyon sokáig azt méregette teljesítményében, vajon édesapja – aki nem tudott külföldi hangversenyein jelen lenni – elégedett volna-e. Szerény, a saját teljesítményét folyamatosan kritikusan szemlélő személyiség képe bontakozik ki előttünk, aki azonban többször – ezek életének komoly fordulatot adó pontjai voltak – a legmerészebb módon vágott bele feladatokba: amikor Fischer évtizedek távlatából felidézi a történteket, mondja is, ma már érett karmesterként nem tenne ilyeneket.
Fő téma a zene, de a második fejezet kezdőmondata felvezeti a másodikat is: „Gyermekkora óta két téma foglalkoztatja és tölti ki az ékletét: a zene és a világpolitika”. De néhány oldallal korábban azt már megtudtuk, előbbiért hivatásos művészként rajong, utóbbi magánemberként érdekli személyesen. Ebből a szerepkörből azonban 1990-ben kilépett, harmadmagával szlovák-magyar polgári fórumot hozott létre, de a kudarc láttán rá kellett jönnie, a politikát kemény szabályok szerint játsszák: a harc látszólag nemes eszmékért, valójában azonban a hatalomért folyik. A Helsinki Bizottságban azért azután megtalálta a neki való feladatokat.
Marad tehát főleg a zene, Fischer Ádámnak többek közt két példaképe van, Carlos Kleiber és Nicocolaus Harnoncourt, ők azért is figyelemre méltók, mert szabadúszóként elérték a legfelső fokot, mindegyikük egyedülálló zenei nyelvéről, interpretációiról volt híres. A lakatlan szigetre három zeneművet vinne magával, Monteverdi Poppeáját, Mozart Don Giovanniját, és a basszus áriát Bach 26. kantátájából. És egy mondata, amit érdemes idézni végül: „Nem az a siker, ha téged dicsérnek. A siker az, ha valaki odajön hozzád az előadás vagy a koncert után és azt mondja, hogy amit hallott, az egy nagy zenemű”.
Infó:
Oplatka András: Zenekar az egész világ – A karmester Fischer Ádám
Libri, 2019
