Bártfai Gergely;
Rolling Stones;
2020-05-13 06:07:00
Rajongott Little Richardért. Zongorázott ő maga is hatéves korától, amikor egy skóciai halászfaluból Londonba költöztek. De hiába volt tehetséges, az iskola befejeztével naphosszat az Imperial Chemical vegyipari konszern irodájában tologatta az aktákat, az unalmas munka mellett csak kedvtelésből zenélt. Fölfigyelt egy hirdetésre a Jazz News című lapban: alakuló rythm’n’blues zenekarhoz kerestek tagokat. Jelentkezett.
Gördülékenyen alakultak a dolgok. Összehaverkodott a hirdetővel, egy szőke gitárossal, aki négy évvel fiatalabb volt nála. Hamarosan énekes és egy másik gitáros csatlakozott hozzájuk, ők már azelőtt együtt játszottak. Némi keresgélés után megtalálták a hozzájuk illő dobost és basszistát is. Első koncertjüket 1963-ban adták, így hatosban: Jones, Stewart, Jagger, Richards, Watts és Wyman. A banda, egy régi Muddy Waters-nóta tiszteletére, a Rolling Stones nevet kapta.
A lelkes amatőr társaságból egyedül a zongoristának, Ian Stewartnak (1938–85) volt „rendes” állása. Stikában az ő hivatali telefonjáról szervezték az első bulikat. Ő spórolta össze a pénzt egy mikrobuszra, hogy távolabbi fellépéseket is vállalhassanak. Virtuóz módon bánt a billentyűkkel, az együttes motorja, vezéregyénisége volt. „Tudása és szervezőmunkája nélkül nem volnánk sehol”, mondta később egyik társa.
Hogy esett mégis, hogy a Stones az alapember „Stu” nélkül lett világhírű? Az új, profi menedzser, Andrew Loog Oldham egyszerűen leparancsolta a színpadról 1964 májusában. Arra hivatkozott, külseje nem illik az imidzsbe. Mi tagadás, a szögletes arcú melák inkább látszott mérlegképes könyvelőnek, mint lázadónak. Ő volt a legképzettebb muzsikus, de az nem számított.
Kijózanító pillanat lehetett, amikor az örömzenész ifjak rádöbbentek: a showbiznisz a kőkemény, nem a rock’n’roll. A menedzser nem rúgta ki egészen, felajánlotta neki, dolgozzon tovább a háttérben. Keith Richards nem szépíti, mit felelt volna erre a helyében: fuck you! A skót viszont belement. Vezette a mikrobuszt, húrozta a gitárokat, összerakta a dobszerkót, ötleteket adott, zongorázott a stúdiófelvételeken. Nem hallották zúgolódni.
Csak egy baja volt a turnékon, rühellte a hajnalig tartó dévajkodást a belvárosi hotelekben. Amint futotta rá, neki külön vidéki szállást foglaltak, lehetőleg golfpályával. Furdalhatta a lelkiismeret a többieket. Mintha a fölöttes énjük lett volna, neki próbáltak megfelelni. Mick Jagger szerint az ő bólintását várták az új dalokhoz. Richards váratlan érzelgősséggel írja önéletrajzában: a Stones örökre Stu bandája marad.
Ragaszkodtak hozzá, hogy mellőzött társukat velük együtt örökítsék meg a Hírességek csarnokában, 1989-ben. Ian Stewart ezt a gesztust már nem érhette meg. Pedig úgy tűnt, rendben van az élete, megbékélt sorsával. Jobban járt, hogy nem lett világsztár, elmélkedett egyszer, lám, a srácokra mennyi bajt hozott a celeb lét, a rengeteg pénz és drog. Tartózkodott az illegális kábítószerektől, viszont az italt nem vetette meg. Infarktus vitte el 47 évesen. Talán mégis szívére vette a rocktörténeti méltánytalanságot.