Csütörtökön vesznek végső búcsút Tettamanti Bélától

Publikálás dátuma
2020.05.13. 17:08

Fotó: Népszava
A dorogi városi temetőben helyezik végső nyugalomra csütörtökön a 73 éves korában elhunyt Tettamanti Béla Munkácsy Mihály-díjas és Pulitzer-emlékdíjas grafikust - közölte az önkormányzat az MTI-vel.
A városháza tájékoztatása szerint a településhez gyerekkorától több szállal kötődő művészt az önkormányzat saját halottjának tekinti. Tettamanti Béla hosszú betegség után 2020. április 17-én hunyt el Budapesten. Tettamanti Béla 1946-ban Bánhidán, Tatabánya egyik elődtelepülésén született. Első rajzait 1975-ben az Élet és Irodalom közölte, 1981 óta rendszeresen készített illusztrációkat, könyvborítókat, rajzokat, plakátokat. Dolgozott az Új Tükör, a Pesti Hírlap és az Európa hírmagazin grafikusaként, rajzai megjelentek a Népszabadságban, a Pester Lloydban, a Figyelőben, a Múlt-korban és a 168 Órában. Ő rendezte 1990-ben az I. Nemzetközi Karikatúra és Szatirikus Grafikai Biennálét, amelyet az akkori amerikai first lady, Barbara Bush fővédnökségével nyitottak meg a Magyar Nemzeti Galériában. Mesterének, Réber Lászlónak 2003-ban a Vigadó Galériában életműkiállítást rendezett az alkotó lányával közösen. 
Szerző

Zene és politika - Oplatka András Fischer Ádámról

Publikálás dátuma
2020.05.13. 11:30
Fischer Ádám
Fotó: Bruzák Noémi / MTI
Zenekar az egész világ címmel jelent meg Oplatka András kötete Fischer Ádámról, napjaink egyik legjelentősebb karmesteréről. Lényegében mindent megtudhatunk róla, de rejtélyeken is eltűnődhetünk.
A zenei világ legcsodáltabb figurái a karmesterek. Mert csodálatos, ha egy zongorista úgy játszik, mintha húsz ujja lenne, egy hegedűs meg úgy, mintha tíz, meg vagy két karja vonókkal, de a karmester hozzájuk képest alig csinál valamit, és mégis: mozdulatai nyomán akár száz ember játszik egyszerre, és zenél úgy, mintha egy ember volna. Valóban mágikusnak tűnő képesség ez, még ha vannak híreink – főleg a régmúltból – karmesterekről, akik diktatórikus módon, ordítozva, fenyegetőzve törekedtek arra, hogy a zenészek csak és kizárólag azt tegyék, amit ők kívánnak. Sokszor nem is eredménytelenül, valódi óriások is voltak közöttük.
Rejtélyesnek mondható viszont Fischer Ádám módszere: szóban legalábbis, nem követelődzik, hajlandó meghallgatni zenészeit, kipróbálni javaslataikat, ha lehet, elfogadni azokat, csöndesen, nyugodtan beszél, de végeredményben leginkább mégis csak az történik, mert annak kell történnie, amit ő akar. A zenekar követi őt. Nyilván kell valami titkos erőnek is működnie a legjobb karmesterekben: nem csak az a fontos, hogy elképzeléseik jók legyenek, hanem hogy a zenészekkel egy hangversenyen, akkor és ott elfogadtassa, így kell játszanotok, most és itt nincs más lehetőség. Hogy mi ez az erő, arra nyilván semmilyen könyvből nem kapunk feleletet, Oplatkáéból sem, de ha ezt leszámítva valaki kíváncsi Fischer Ádámra valójában mindent megtudhat e kötetből róla. 
A szerző évtizedek óta ismeri a karmestert, sokat beszélgettek az évek során, de a könyvben azoknak a párbeszédeknek az eredményei kaptak helyet, amelyeket kifejezetten azért folytattak, hogy egy kötet álljon össze belőlük. Nem kérdezz, felelek formában jelentek meg ezek, Oplatka lendületesen, könnyen olvashatóan fogalmaz, Fischer legjellemzőbb mondatait idézi csak szó szerint. Az események időrendben követik egymást, így az elején szó esik a gyermekkorról, az apáról, aki nagyon is tudatosan és gyakorlatilag követelődző módon érte el, hogy fiából karmester legyen. Ádám nagyon sokáig azt méregette teljesítményében, vajon édesapja – aki nem tudott külföldi hangversenyein jelen lenni – elégedett volna-e. Szerény, a saját teljesítményét folyamatosan kritikusan szemlélő személyiség képe bontakozik ki előttünk, aki azonban többször – ezek életének komoly fordulatot adó pontjai voltak – a legmerészebb módon vágott bele feladatokba: amikor Fischer évtizedek távlatából felidézi a történteket, mondja is, ma már érett karmesterként nem tenne ilyeneket. Fő téma a zene, de a második fejezet kezdőmondata felvezeti a másodikat is: „Gyermekkora óta két téma foglalkoztatja és tölti ki az ékletét: a zene és a világpolitika”. De néhány oldallal korábban azt már megtudtuk, előbbiért hivatásos művészként rajong, utóbbi magánemberként érdekli személyesen. Ebből a szerepkörből azonban 1990-ben kilépett, harmadmagával szlovák-magyar polgári fórumot hozott létre, de a kudarc láttán rá kellett jönnie, a politikát kemény szabályok szerint játsszák: a harc látszólag nemes eszmékért, valójában azonban a hatalomért folyik. A Helsinki Bizottságban azért azután megtalálta a neki való feladatokat. 
Marad tehát főleg a zene, Fischer Ádámnak többek közt két példaképe van, Carlos Kleiber és Nicocolaus Harnoncourt, ők azért is figyelemre méltók, mert szabadúszóként elérték a legfelső fokot, mindegyikük egyedülálló zenei nyelvéről, interpretációiról volt híres. A lakatlan szigetre három zeneművet vinne magával, Monteverdi Poppeáját, Mozart Don Giovanniját, és a basszus áriát Bach 26. kantátájából. És egy mondata, amit érdemes idézni végül: „Nem az a siker, ha téged dicsérnek. A siker az, ha valaki odajön hozzád az előadás vagy a koncert után és azt mondja, hogy amit hallott, az egy nagy zenemű”.  Infó: Oplatka András: Zenekar az egész világ – A karmester Fischer Ádám Libri, 2019
Szerző

A generációs hovatartozás nem egy doboz – Interjú Steigervald Krisztián generációkutatóval

Publikálás dátuma
2020.05.13. 11:00

Fotó: Shutterstock
Míg korábban az idősek tudása megkérdőjelezhetetlen érték volt, az utóbbi évtizedek alapvető változásokat hoztak. A különbözőségek tudatosítását és az egymás felé közeledés fontosságát hangsúlyozza Steigervald Krisztián áprilisban megjelent Generációk harca című könyvében.
A könyv elején leszögezi, a megértés, és annak tudatosítása volt a célja, hogy egyik generáció sem hibásabb a másiknál. Mennyire nehéz ezt belátni Ön szerint a mindennapi „harcok” közepette? Az idősebb generációk kezelése mindig sokkal nehezebben megy. Ez inkább lefelé működik: a gyerekeiket tudják jobban megérteni az emberek, a szüleiket kevésbé. A könyv is arról szól, hogy alapvetően az utánunk következő generációk tapasztalatait éljük meg: talán könnyebb megérteni a gyerekeket, hiszen az ő élményeiket átéltük, a szülőkét viszont nem. Ez azért is érdekes most, mert a karanténban számos dolgot átvettünk és használunk, ami a szüleink sajátja, ilyen a kenyérsütés, vagy a kovász nevelgetése. Mégsem tőlük kérdezzük meg, hogy kell kenyeret sütni: ahogy ők elmondják, az lassú, körülményes, macerás, de ha megnézel egy YouTube videót az sokkal érthetőbb. Használjuk a tudásukat, de a mód, ahogyan átadnák azt a fiatalabb generációknak általában nem jó. Hat generációt különböztet meg a kötetben. Hogyan határozhatók meg a határok, mennyire befolyásolja ezeket az egyéni környezetünk, társadalmi elhelyezkedésünk? Az én felfogásom szerint a generációs hovatartozás nem életkori kategória, nem egy doboz, a besorolások inkább attitűdöket, magatartásformákat jelentenek. Ugyanakkor ezek mellett nagy hatása van a családnak, a személyiségjegyeknek, a mikrokörnyezetnek. Leginkább trendekről van szó, amelyek adott évszámokhoz kötődnek, mivel akkor történt olyan változás, ami a következő tíz-tizenöt évet befolyásolta. Egy generáció története tulajdonképpen arról szól, hogy ha abban az időszakban születtél, rád hatnak leginkább az akkori folyamatok. A többiekre is, csak nem annyira intenzíven, de ők is átveszik, használják azt. A nosztalgia nagy mértékben jelen van az életünkben, az is ehhez köthető? Szerintem ez életkori sajátosság: az tud nosztalgiázni, aki átélte az adott időszakot, ezért általában arra gondolunk vissza, amikor fiatalok voltunk. Ahogy öregszünk a spontán, tudatalatti emlékek a gyerekkori, fiatalkori élményeket hozzák elő a hosszú távú memóriából, mert jobban rögzülnek érzelmileg ezek a pillanatok. Ha idősebb korban arra gondolunk, hol volt jobb, erőteljesebben jönnek elő a fiatalkori emlékek. Ez nagyon sokszor kötődhet politikai rendszerekhez is, miközben szerintem valójában semmi köze ehhez, csak akkor voltunk fiatalok.
Mennyiben különböznek a magyarországi generációs viszonyok más országokéitól? Nem mindenhol ugyanezek a besorolások, de az úgynevezett fejlett nyugati világban a globalizáció hatására mindenhol megnőtt a várható élettartam, idősödő társadalmak vannak. Amerika nem annyira idősödő, de nagy a rés az idősebb és a fiatalabb generációk vagyonosodása között: előbbiek gazdagok, míg utóbbiak szegények. Ez Európában is igaz. Az idősebb generáció a huszonegyedik századra vagyonosabb helyzetben van, mint a fiatalok: ez önmagában már okoz egyfajta feszültséget és társadalmi ellentétet. Az idősebb korosztály a munkahelyi helyzetéhez is ragaszkodik: 1990-ben a nyugdíjkorhatár 55 év volt, míg ma egy 55 éves nagyon messze van a nyugdíjtól, előfordulhat, hogy még van otthon élő gyereke is, nyilván ragaszkodik a pozíciójához. Annyira megváltoztak a családi életszakaszok, kitágultak a lehetőségek, hogy ez már magában hordozza a feszültséget. De érdemes szerintem az idősebbeknek is tanulni a fiatalabbaktól, gyakran ők is vakok arra, hogy mi zajlik most azokban a generációkban: azt gondolják, ugyanúgy élik a fiatalkorukat, mint ők élték harminc-negyven-ötven éve, de ez nem igaz. Hasonló eltávolodás volt korábban is a két szélső generáció között? Mindig is arra volt minta az emberiségben, hogy az idősek tudása, tapasztalása az érték, és a fiatalok meg akarták tanulni azt. Viszont az utóbbi ötven-hatvan évben olyan szinten felgyorsult az életünk, hogy nem csak idős-fiatal esetben, hanem akár az egymást követő generációk között is messze lehet egymástól a hasznosítható tudás szintje. Jelenleg a legnagyobb generációs kihívás nem a fiatalok felemelése – ők felemelik saját magukat –, hanem az idősebbek önbizalmának felépítése, mert sokan azt gondolják, az ő tudásuk már nem versenyképes. Ez nem igaz, csak meg kellene fogni az X-esek, a baby boomerek, a veteránok kezét, és a tudásukat áthelyezni a mai igényeknek megfelelő kommunikációs szintre. Tehát élethosszig tartó tanulásra lenne szükség. Oda-vissza. Minél idősebb vagyok, annál inkább azt megtanulni, hogy a tudásomat hogyan tudom átadni a fiataloknak. Nekik pedig azt kellene megérteniük, hogy sokkal gyorsabban és hatékonyabban fognak előre jutni, ha meghallgatnak olyan dolgokat, amiket más már megtanult, feltalált.
Már érintette a járványhelyzetet: hogy látja, milyen tanulságai lehetnek? A könyvvel az volt a célom, hogy tudatosítsam a különbözőségeket. Ha tudatosan kezeljük magunk és mások viselkedését, megvalósulhat valamifajta közeledés. Most olyan mértékű érzelmi túltengésben vagyunk a bezártság által, hogy ha nem tudatosítjuk, mi történik és hogyan viselkedünk, az sokkal inkább veszekedéshez, frusztrációhoz, családon belüli erőszakhoz, váláshoz vezethet, mint önmagában a megértéshez. Ez nem az az időszak, ami megkönnyíti a dolgunkat. Jelenleg kényszerhelyzetben van az emberek többsége, ezért nagy önkontroll kell, hogy ne megőrülj, hanem azt mondd, tudnék tanulni a másiktól. Talán, amikor vége lesz, akkor lehet levonni következtetéseket, amiket hasznosítani tudunk. Közben persze sok mindent elsajátítunk, csak nem tudatosan, de ez is beépül valahogy a viselkedésünkbe. Össztársadalmi szinten is tanulunk dolgokat, például, hogy hogyan lehet olyan szakmákat elismerni, amelyekkel korábban nem törődtünk: a kukásokat, a boltosokat, az egészségügyi dolgozókat. Mi várható Ön szerint ezután? Február végéig a legtöbb szakértő azt gondolta, a következő generációs váltás digitális fordulathoz fog kötődni, mint például a mesterséges intelligencia általános elterjedéséhez. Ám március eleje óta felmerült, hogy olyan dolog fogja elindítani az új generációt, ami sokkal inkább a Földhöz, a természethez, magához az emberhez kötődik, kevésbé a digitalizációhoz. Minden felgyorsult, és eljutottunk oda, hogy a mai kor embere el nem képzelte volna, hogy van egy olyan betegség, ami az egész világon elterjedhet, nem tudjuk egy bogyóval megoldani, és bezárkózunk. Nehéz azt mondani, hogy a vírusnak lesz olyan hatása, ami megváltoztatja az emberiséget: szerintem nem, ezért nem is hiszem, hogy lenne majd vírusgeneráció. Azt inkább el tudom képzelni, hogy olyan rövid-középtávú hatása lesz, ami miatt a következő generációknál elindul a visszatérés a természethez, a léthez. Meglátjuk, hogy így lesz-e, vagy épp a járvány miatt a mesterséges intelligencia hirtelen belép az életünkbe. Infó: Steigervald Krisztián: Generációk harca – Hogyan értsük meg egymást? Partvonal Könyvkiadó, 2020. 

Definíció szerint

A generációk Steigervald Krisztián meghatározása szerint az egymással nagyjából egy időben születettek olyan csoportjai, amelyek tagjai hasonló gyerekkori szocializációjuk miatt sok egyforma tulajdonságot, értéket, szokást és hasonló világlátást hordoznak magukban.

Hat generáció

Steigervald Krisztián meghatározásai szerint hat ma élő generációt különböztetünk meg Magyarországon. Az 1945 előtt születettek a veterán vagy építők generációja, őket követik az 1946-1964 között születettek, a baby boomerek, és 1965-1979 közé esik az X generáció születési éve. Az Y generáció tagjai 1980-tól 1994-ig születtek, őket a Z generáció követi 1995-től 2009-ig, az alfa generáció tagjai napjainkban maximum tíz évesek, 2010 után születtek.

Névjegy

Steigervald Krisztián generációkutató 1999-ben szerezte meg közgazdászdiplomáját. Huszonöt évnyi „vidéki” lét után költözött Budapestre, ahol nyolc évig egy nemzetközi piackutató cégnél dolgozott. Ez idő alatt kezdte meg pszichológiai tanulmányait. A generációk kutatásával húsz éve, szülői, pedagógusi, vezetői, céges workshopokkal, tréningekkel öt éve foglalkozik. Generációk harca című könyve 2020-ban jelent meg, jelenleg ennek folytatásán dolgozik, amely hétköznapi, gyakorlati tanácsokat kínál majd.

Szerző