Az első hullám partot ér

A normalitásról mint korszellemről 1968-ban beszéltünk: akkor fedeztünk fel, hirtelen. A diákmozgalom akkor nyolc/tízhetes ciklusokban képzelte a normalitás berobbanását és újrakezdődését. Ma azt hisszük, hogy a normalitás állandósulva bedőlt, helyette inkább állandó denormalizálódásról lehet szó. Most ezzel különösen sokat foglalkoznak a felső-középosztályban (a többieket az ilyesmi kevésbé izgatja). 
Megjelentek e hetekben, ha nem is túl gyakran, sajátos “korona-disszidensek” is: ők az uralkodó szabályozást tartják/tartották adott formájában feleslegesnek. A magyar ellenzéki felfogás sem akart elvi alapon más kezelésmódokat, legfeljebb az állam beavatkozását kritizálták bárhol, ahol azt egyáltalán meg tudták fogalmazni. De bármi is történt, a kormány ambíciói felől nézve rosszul alakult.
A normalizálódást mint stílust vagy világfelfogást már valahol Camus Pestisében meg lehet ragadni. Mindent számokkal magyarázunk, azok görbékbe rendeződnek, a görbék magyarázzák leginkább meg, hogy mi történik. A középkori járványokban nem voltak ilyesmik. Most erről az értelmezésről hisszük, hogy működik. De mégis, az igazi késői normalitásról még nincs szó, bár valamilyen mozgást, elmozdulást azért észlelünk. 
Most világszerte mindenki - érthetően - a COVID-19 fertőzések és halálozások számának visszaszorításában versenyez. Miután a fertőzés/halálozás görbe ilyen “ellaposítása” rendkívül drága, ezért a kormányoknak egyre több pénzre van szükségük. Ehhez most már szükség van a gyógyítás mellett valamilyen átfogó gazdasági erőfeszítésekre, s ha lehet, a termelés újraindítására is.
A mérések szerint 5,2 nap telik el átlagban a fertőzés és a szimptómák megjelenése között. 3 hét alatt elvben akár le lehet nullára szorítani a fertőzést. Ehhez képest a hétköznapi gyógyításban minden roppant lassan történik. Másként változnak a feladatok az egyes kezelési szakaszokban. Az első, a kemény szakaszt kalapácsnak hívják: katonás, korlátokkal körülrakott, szigorú. A második szakasz a zárlatok különböző ütemű és intenzitású feloldása lesz. Ez az elsőnél sokkal bonyolultabb feladat.
A kifejezetten idősek kezelése láthatóan mindenütt beszédtémává vált. Európában létezik egy etika, amely - hacsak nincs végletes kórházi szervezési nehézségekről szó - tiltja a legidősebb betegek magukra hagyását. De hogy mi történik a valóságban, arról nem sokat tudunk. Bizonyára van, ahol az időseket alig kezelik, kevés az eszköz, a személyzet; a járvány generálta rendetlenségben, az öregotthonokban magukra hagyják őket; de talán csak roppant ritka esetekben “altatják el" tudatosan ezeket az embereket. 
Az viszont a szórt európai adatokból is látszik, hogy sokfelé az idősotthonokban a halálozások száma lényegesen magasabb, mint a civil élet más színterein. Úgy gondolhatjuk, hogy a család közvetlen jelenléte is védi az öregeket - egyébként sokszor a fiatalabbakat is. A család mint tanú jelenlétében a kezelés is más - azt nem merjük kijelenteni, hogy eleve gondosabb, de azért nehéz azt hinni, hogy nincsenek ilyenkor különbségek az alaposságot illetően.
Európában kizárólag Franciaországban vannak szinte mindenről nyilvános adatok. (Már az ilyen számok nyilvánosságra kerülése is engedékenyebb közhangulatot vagy szabadabb közbeszédet jelez.) A mintegy 20 ezer francia koronavírus-halottból 8 ezer az idősotthonokból került ki. Egy friss WHO jelentés szerint az európai áldozatok mintegy fele ma az idősotthonokból jöhet.
Március 19-én a francia járványügy egyébként szigorította a berendezések használatát. Meg is volt a keménykedés eredménye: a népszerű francia lap, a Le Canard enchainé szerint az intenzív ágyakon kezelt páciensek között 20 százaléknyi volt 75 év feletti, néhány hét múlva csak 7 százalék. Elzászban, a legfertőzöttebb térségben még ennél is alacsonyabb lehetett. Egy pár hét elteltével, amikor csökkent a nyomás a kórházakon, az intenzív ágyakon ismét megnőtt az idősek aránya. Persze vita folyt ezekről az adatokról, de a tudatos idősszűrést nemigen tudták bizonyítani.
Az életkortól függetlenül az európai nagyvárosi középosztály másoknál intenzívebben volt kitéve a vírusnak. Jövedelme keményen csökkent, szükségletei azonban nem. Életvitelét korlátozták, fogyasztását a többiekénél jobban beszabályozták. Egy ideje már inkább kritikus volt az állami szerepekkel szemben, s azok most csak tovább nőttek. A városi vállalkozó rétegek ilyen helyzetben erősebben kezdtek függeni az államtól. A zöm talán alkalmazkodik, de a kisebbség, mint korábban a magyar modellben, radikálisan ellenáll. A belpolitikai erőviszonyok azonban Európában a koronavírustól alapvetően nem rajzolódtak át. 
A járvány gyorsan növelte az egyenlőtlenségeket a társadalmakon belül és az országok között. A nyomornegyedekben gyorsan romlik a helyzet, de a megsérült középosztályt nem érdekli, ami alatta történik, még akkor sem, ha ott szaporodnak a halottak. A világ nagy részén az utolsó években merev takarékosságpolitika folyt, és az egészségügy lepusztulása a legtöbb országban éppen e pénzpolitikából következik. A mégis létező szabad pénzt a belső gazdaság életben tartására használják, természetesen nálunk is.
A 2008-as válság idején az állam Európában inkább a közép- és kisvállalatoknak segített. Ezt most meg lehetne ismételni, mert a veszélyeztetettek nálunk ugyanebbe a vállalatnagyságba tartoznak. De az európai gazdaságmentés most inkább nagyvállalatokra figyel. Ilyenekből nálunk kevesebb van, ebben a világban csak akkor volna érdemes mozogni, ha ilyenkor a nagyvállalatokon keresztül a magyar vagy más kelet-európai dolgozóknak, alkalmazottaknak segítenénk. Ilyesmiről azonban az elvek szintjén alig van szó. 
Egészében néhány hét alatt átrendeződtek a legelterjedtebb, népszerű államfogalmak. Ugyanakkor felmerült a már említett normalitás jelszó. Rövid ideig kitartottak a fantáziák arról, hogy porondra lépnek teljesen új elképzelések a világ új rendjéről, aztán hirtelen visszatértek a korábbi elképzelések a központ fontosságáról. 
Bizonyára az állam iránti sajátos nosztalgia is visszatér. Kiderül, hogy az államra a jelenlegi technológia és gazdasági rendben szükség van, de amikor államról beszélünk, akkor nem autoritárius államról, nem patrimoniális államról, hanem egyszerűen valamiféle szolidáris alakzatról lehetne szó. Ismét foglalkoztatni kezdett sokakat a kollektív cselekvőképesség. Nem izgatta őket annak pontos meghatározása, hanem csak az ember mozgástere, különös tekintettel a problémák megoldására. 
Ez igaz az elitre is, amely magát már nagyon régen majdnem sebezhetetlennek hitte: az 1918-as spanyolnáthát már régen elfeledte, később a holokauszt partikuláris, kisebbségi élmény volt. Kevés az olyan - mint például Boris Johnson -, akinek az élete nyilvánvalóan veszélyben volt/van. A fertőzésről azt hittük, hogy sokan az elitből is megkapják, ezért az elején nagyon figyeltünk rá. De vagy az elit kezelése volt hatékony, vagy a fertőzéseket gyorsan közömbösítették az elitcsoportokban. Mindenesetre kivételes eseteket leszámítva az egyéni fertőzésre ebben a miliőben - a várakozásokkal szemben - nem figyeltek fel. 
Egyelőre nem robbant ki tömeges fertőzés az értelmiségiek körül sem. De közben az elitek egy részében hagyományosan létező értelmiségi államfóbia elolvadt. Az állam a legkülönfélébb formákban erőből politizál, de az érintettek többsége már nem fél tőle. Egyébként az érettségi közben szerezhető tömeges fertőzésektől sem. 
Világosan érezhető, hogy nem a szabadság védelme, hanem a védelem formái lettek fontosabbak a többség számára. Valószínűleg a védelem és a szabadság különböző formáinak összeolvasztása válik központi kérdéssé a következő néhány évben, talán évtizedben. Ebben az értelemben a diskurzus változik, miközben a középosztály fizikai fenyegetettsége egyelőre nem. Tamás Pál szociológus 
Szerző
Tamás Pál
Frissítve: 2020.05.14. 13:58

Vérre megy

Amikor a legelső Orbán-kormány kezdett el szívózni a „bűnös Budapesttel”, még volt a dologban valami megmosolyogtató. Ez most komoly, fiúk, hogy nekiestek egy majd kétmilliós városnak? És mi a koncepció: ha lefújjátok a négyes metró építését, meg kapunk tőletek egy mézeskalács Nemzeti Színházat a már lealapozott, európai léptékű épület helyett, akkor marhára rátok fogunk szavazni? 2002-ben meg is lett ennek a politikának az eredménye.
A mostani vegzatúra azonban már vérre megy. Ez már nem szurkapiszka, nem puszta erődemonstráció, hogy így jár mindenki, aki nem a Fideszre húzza az ikszet: immár a lét a tét. Legalábbis nem tűnik életszerűnek, hogy aki a főváros és az ellenzéki kerületek kivéreztetéséről, a budapestiek életének ellehetetlenítéséről és a főpolgármester elleni karaktergyilkosság csúcsra járatásáról hozza a döntéseket, nem az ország végleges kétfelé trancsírozásán dolgozik éppen. Mi és ti. Nemzet és ellenzék. Vidék és Budapest.
Mindazok az eszközök, amelyeket az elmúlt hetekben bevetett a kormány, olyannyira erkölcstelenek és felelőtlenül kegyetlenek, hogy húsz évvel ezelőtt azt mondtuk volna, ugyan már, ilyen itt sosem történhet. Halálos világjárvány idején folyamatosan manipulálni az adatokat? Rákenni az emberek halálát a város vezetőjére, akinek már minden eszközt kivettek a kezéből? Jószerével kilövési engedélyt adni a szabad levegőt éhező budapestiekre? Kicsontozni az önkormányzatokat, elvenni az utolsó fillért is, aztán mutogatni, hogy alkalmatlanok? És ennek az ijesztő haláltáncnak az árnyékában lefújni azokat a beruházásokat, amelyek a várost élhetőbbé tennék, de lenyomni a pestiek torkán olyanokat, amelyeket feszt nem akarnak?
Hogy Orbán nem ismer kíméletet, az persze nem új. De hogy mindehhez Tarlós István is készségesen asszisztál, és boldogan ötletel, mi ne legyen még Budapesten a hármas metrótól a Libegőig, az azért mégiscsak elképesztő. Nem kell szeretnie Karácsonyt, nem kell szeretnie az őt ejtő polgárokat. De könyörgöm, mégiscsak ő volt ebben a városban egy évtizeden át a főpolgármester!
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2020.05.13. 06:12

Egérúton surranva

Ne féljünk Hitlertől! – tanácsolta még a múlt század végén Guido Knopp német történész. Tanácsát már csak azért is érdemes megfogadni, mert a félelem  a nácizmus feléledésétől és a riogatás vele csak a gondolkodás bénultságához, hamis analógiákhoz vezet. Ahhoz, hogy a politikai és médiatechnikák átfedéseit összekeverjük a mai valósággal. Hogy elfeledkezzünk arról: mind az olasz fasizmus, mind a német nemzeti szocializmus, mind pedig a szovjet – bolsevik – kommunizmus erős vonzerővel bírt a múlt század húszas-harmincas éveiben mint a társadalomszervezés olyan módszere, amely reális alternatívája lehet az akkor épp legnagyobb válságával küzdő demokráciának.
A három próbálkozásból kettő – a nemzeti szocializmus és a kommunizmus – végleg kihullott a történelem rostáján. Ami ma erősödni látszik, az leginkább az olasz etatista, korporatív, fasiszta államra emlékeztet, amely tagadja a dehumanizációt – bár felvilágosodás-ellenes -, nacionalista és etatista megfontolások alapján akarja megszervezni a gazdasági és társadalmi életet. A korporatív államot. Ennek tavaly ősszel megroppant próbálkozása volt a ”centralizált politikai erőtér” . A korporatív államszervezés akarata maradt. Nemcsak a politikai kisebbség kitagadása a nemzetből, a szakszervezetek és más érdekegyeztető fórumok mellőzése mutatja ezt, hanem az is, hogy az államosítás vezérlő elve nem a közösség, hanem egy szűk kör érdeke. Látszik ez abban, hogy a magyar kormány nem piaci eszközökkel, hanem állami hitelből történő felvásárlással akar segítő kezet nyújtani a járvány miatt csődbe jutott cégeknek, így hizlalva tovább a „nemzeti tőkéseket”, a politikai érdekek alapján kiválasztottakat. 
Sokat vitatott, erős állami beavatkozás persze volt már korábban is a kapitalizmus történetében. Nemcsak a New Deal a harmincas évek Amerikájában, hanem tíz éve, a pénzügyi válság idején is: a viszonyok csendesedése után az amerikai állam szabadult is gyorsan az állami kézbe vett bankoktól. Ott a demokrácia finnyás az állam vélt vagy valós túlterjeszkedésére.
Az etatista Magyarország másképp tesz: a kiválasztottak kezébe teszi át a gazdaságot. A Válasz Online vendégeként a Fidesz–KDNP volt EP-képviselője, Schöpflin György a napokban azt mondta: „Ami Magyarországon kialakult, az egy államközpontú gazdaság, ami frontálisan szembemegy a brüsszeli szabadpiaci gondolkodással. És akkor látunk ilyen közbülső szereplőket, mint Mészáros Lőrinc, aki úgy szerepel Brüsszel felé, mint egy magánvállalkozó, de aki valójában az állam gazdaságpolitikáját bonyolítja le, még ha nem is közvetlen »alkalmazottja« az államnak.” A korporatív társadalomszervezés akaratát igazolja a kormányfő is, aki a közmunkások megduplázásával akarja megoldani a járvány miatt feléledő munkanélküliséget. A részletekről nem tudni.  
Nem kell félnünk Hitlertől, attól azonban Hitler nélkül sem árt óvakodni, ha valaki – akár valóságos vészhelyzetre hivatkozva, a rendeleti kormányzás egérútján surranva, a hátunk mögött  – gyökeresen át akarja szabni a közösség életét.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2020.05.13. 06:12