Dudaszó Kolhoz-Magyarországon

Mérlegeltem, hogy kimenjek-e Hadházy Ákos dudálós tüntetésére a Clark Ádám térre, vagy ne menjek ki. Mellette szólt, hogy Orbán Viktor diktatúrájában egy rendszerellenes tüntetéssel az ember alapjáraton egyetért, de az meg a részvétel ellen szólt, hogy Orbán Viktor a tüntetéseken röhög, én meg nem szeretem, ha egy diktátornak jókedve van. Legyen neki eltitkolt magánvagyona, legyen stadionja a háza tövében, legyen pifi-pöfi kisvasútja, legyen a kisvasútjának Magyar Nemzeti Menetrendje, és legyen annak a rendnek ő maga az örökös nagymestere – de jókedve azért ne legyen. Ott még nem tartunk, hogy a strómanja nevére íratott ország mellé örömöt is mi szerezzünk neki. Én magyar vagyok, nekem egy diktátor legyen szigorú, mint a gyomorrák. 
A részvétel ellen szólt az is, hogy nem kocsival mennék, tehát nem fogok dudálni. De miért menjek egy dudálós tüntetésre, ha csak bámészkodni akarok? Ráadásul sejtettem, hogy a tüntetés nem fog sokáig tartani, legalábbis egészen biztosan hamarabb véget ér, mint a Fideszben az a harminc éve tartó elnöki ciklus, amit az állampárt zöldmezős legelőin oly türelmesen viselnek a veszettül kolompoló kos mögött tépelődésmentesen legelésző birkák. Ráadásul egészen biztosan kevesen leszünk, hiszen egyrészt attól nem lehet változást remélni, hogy az ember körbe-körbe furikázik egy körforgalomban és tülköl, másrészt hogyan is férne el az úttesten az a kilencmillió ember (mínusz fideszesek), akit Orbán állampártja az elmúlt tíz évben az út szélére lökött?
Az viszont a részvétel mellett szólt, hogy minden ellene szólt. Semmi értelme nem volt, hogy odamenjek, úgyhogy odamentem. És a sejtéseim beigazolódtak. Tényleg kevesen voltunk, a tüntetés tényleg nem tartott sokáig, és Orbán Viktornak – miután átolvasta a szig. biz. titkosszolgálati jelentéseket – alkalmasint tényleg szereztünk pár kellemes percet a töketlenkedéssel. 
Minden indok megvan tehát arra, hogy a szervezők folytassák, amit elkezdtek. Habár totálisan reménytelennek tűnik megállítani a relatív sebességtől oly mámoros masinisztával zakatoló alcsúti kisvasutat, de most ez egyáltalán nem számít. Ha korábban minden ember ragaszkodott volna ahhoz az általánosan osztott nézethez, hogy a Holdat elérni lehetetlen, akkor önök egy szovjet felügyelet alatt álló, Magyarország nevű kolhozban majszolnák a répafőzeléket, mert győzött volna a kommunizmus. Tudom, ezzel a logikával az is bebizonyítható, hogy a járvány elmúltával Orbán Viktor vissza fog térni ahhoz az ábrándos tervéhez, hogy embert lőjön ki az űrbe, és ez az ember a mit sem sejtő Jean-Claude Juncker legyen bosszúból – de ne csüggedjünk, mert a földi élet legfőbb jellemzője, hogy nem logikus. Ha az volna, akkor most egy demokratikus köztársaságban élnénk, szegényebbek volnánk pár száz csalódással, de gazdagabbak egy Orbán Viktor nevű, idősödő kisvárosi jogásszal, aki éppen azon mesterkedne, hogy a sokadik kizárás után miként tudna megint visszakerülni a helyi ügyvédi kamarába. 
Megjegyzem, most fel is vennék.
Szerző
Kácsor Zsolt
Frissítve: 2020.05.14. 06:09

Folytatólagos öncsalás

A pénzügyminiszter nem ment el az Országgyűlés költségvetési bizottságának ülésére. Merjük remélni, hogy Varga Mihály távolmaradása nem a téma iránti érdektelenségéről szólt, hiszen a napirend egyetlen pontja a tárcája által összeállított, s a kormány középtávú gazdasági víziójának tekinthető, a 2019 és 2023 közötti időszakra vonatkozó konvergencia program lett volna. Egyfajta hitvallás arról, hogy Magyarország kormánya mit is kíván tenni annak érdekében, hogy az Európai Unió gazdasági fejlettségének átlagához felzárkózzon. 
Az ülés bojkottjának gondolata formailag nem a tárcavezetőtől, hanem az ugyancsak távol maradó kormánypárti képviselőktől származott. A ki nem mondott ok: a bizottságnak hagyományosan az ellenzék padsoraiból kikerülő elnöke van, amire Varga Mihály is jól emlékezhet, hiszen egykor ő is betöltötte ezt a tisztséget. De a miniszter nem adott alkalmat arra, hogy a bizottság - egyébként kisebbségben lévő - ellenzéki tagjai kritizálják a programot.
A félelem akár indokolt is lehet, mert a konvergenciaprogram ugyan számol számol a járvány okozta gazdasági krízis kedvezőtlen hatásaival, de továbbra is annak a tévképzetnek a rabja, hogy Magyarország történetének legsikeresebb tíz esztendejét hagytuk magunk mögött. Megmosolyogtató az alig két hete lezárt programnak az a  megállapítása, hogy "tavaly is folytatódott Magyarország sérülékenységének az elmúlt években végbement javulása." Amire egy mindeddig viszonylag alacsony fertőzöttséget eredményező járvány miatti korlátozások hamar rácáfoltak. Kár volt dicsekedni, hiszen a nálunk stabilabb gazdasági alapokkal rendelkező államok is a várható recesszió okozta károk enyhítésére készülnek, bizonyítékául annak, hogy még a legfejlettebbek is mennyire sérülékenyek tudnak lenni, ha jön a ragály. 
Az elmúlt évtizedben megtapasztaltuk Orbánék szociális érzéketlenségét: csak az számít a társadalom megbecsült, értékes tagjának, akinek munkája van. Aki pedig a kibontakozóban lévő gazdasági világválság következtében elvesztette az állását, a munkáját, az előtt megnyílhatnak a közfoglalkoztatás vagy a laktanyák kapui. 
Az elmúlt évek felzárkóztató jellegű béremelései elvakították a kormányzatot, és sokkalta jobbnak ítéli meg az emberek aktuális jövedelmi helyzetét a valóságosnál. "A munkaalapú gazdaság megteremtése a bérek dinamikus emelkedésével párosulva a családok jövedelmét is nagymértékben emelte, amelynek következtében a háztartások pénzügyi helyzete a korábbiaknál lényegesen stabilabbá vált" - írják a konvergenciaprogramban. 
Az elvitathatatlan tény, hogy a háztartások egy része esetében az eladósodottság mértéke javult. Megtakarítani, vagyont felhalmozni, a szűkösebb időkre gondolva számottevő tőkét gyűjteni nem sikerült. A családok és a velük összefonódó mikro- és kisvállalkozások napjainkban azzal szembesülnek, hogy tartalékaik jó esetben csak egy-két hónapig tudnak kitartani.Hirtelen rájuk szakadt a szegénység réme. A megoldást azonban hiába keressük a konvergenciaprogramban.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2020.05.14. 06:10

Az első hullám partot ér

A normalitásról mint korszellemről 1968-ban beszéltünk: akkor fedeztünk fel, hirtelen. A diákmozgalom akkor nyolc/tízhetes ciklusokban képzelte a normalitás berobbanását és újrakezdődését. Ma azt hisszük, hogy a normalitás állandósulva bedőlt, helyette inkább állandó denormalizálódásról lehet szó. Most ezzel különösen sokat foglalkoznak a felső-középosztályban (a többieket az ilyesmi kevésbé izgatja). 
Megjelentek e hetekben, ha nem is túl gyakran, sajátos “korona-disszidensek” is: ők az uralkodó szabályozást tartják/tartották adott formájában feleslegesnek. A magyar ellenzéki felfogás sem akart elvi alapon más kezelésmódokat, legfeljebb az állam beavatkozását kritizálták bárhol, ahol azt egyáltalán meg tudták fogalmazni. De bármi is történt, a kormány ambíciói felől nézve rosszul alakult.
A normalizálódást mint stílust vagy világfelfogást már valahol Camus Pestisében meg lehet ragadni. Mindent számokkal magyarázunk, azok görbékbe rendeződnek, a görbék magyarázzák leginkább meg, hogy mi történik. A középkori járványokban nem voltak ilyesmik. Most erről az értelmezésről hisszük, hogy működik. De mégis, az igazi késői normalitásról még nincs szó, bár valamilyen mozgást, elmozdulást azért észlelünk. 
Most világszerte mindenki - érthetően - a COVID-19 fertőzések és halálozások számának visszaszorításában versenyez. Miután a fertőzés/halálozás görbe ilyen “ellaposítása” rendkívül drága, ezért a kormányoknak egyre több pénzre van szükségük. Ehhez most már szükség van a gyógyítás mellett valamilyen átfogó gazdasági erőfeszítésekre, s ha lehet, a termelés újraindítására is.
A mérések szerint 5,2 nap telik el átlagban a fertőzés és a szimptómák megjelenése között. 3 hét alatt elvben akár le lehet nullára szorítani a fertőzést. Ehhez képest a hétköznapi gyógyításban minden roppant lassan történik. Másként változnak a feladatok az egyes kezelési szakaszokban. Az első, a kemény szakaszt kalapácsnak hívják: katonás, korlátokkal körülrakott, szigorú. A második szakasz a zárlatok különböző ütemű és intenzitású feloldása lesz. Ez az elsőnél sokkal bonyolultabb feladat.
A kifejezetten idősek kezelése láthatóan mindenütt beszédtémává vált. Európában létezik egy etika, amely - hacsak nincs végletes kórházi szervezési nehézségekről szó - tiltja a legidősebb betegek magukra hagyását. De hogy mi történik a valóságban, arról nem sokat tudunk. Bizonyára van, ahol az időseket alig kezelik, kevés az eszköz, a személyzet; a járvány generálta rendetlenségben, az öregotthonokban magukra hagyják őket; de talán csak roppant ritka esetekben “altatják el" tudatosan ezeket az embereket. 
Az viszont a szórt európai adatokból is látszik, hogy sokfelé az idősotthonokban a halálozások száma lényegesen magasabb, mint a civil élet más színterein. Úgy gondolhatjuk, hogy a család közvetlen jelenléte is védi az öregeket - egyébként sokszor a fiatalabbakat is. A család mint tanú jelenlétében a kezelés is más - azt nem merjük kijelenteni, hogy eleve gondosabb, de azért nehéz azt hinni, hogy nincsenek ilyenkor különbségek az alaposságot illetően.
Európában kizárólag Franciaországban vannak szinte mindenről nyilvános adatok. (Már az ilyen számok nyilvánosságra kerülése is engedékenyebb közhangulatot vagy szabadabb közbeszédet jelez.) A mintegy 20 ezer francia koronavírus-halottból 8 ezer az idősotthonokból került ki. Egy friss WHO jelentés szerint az európai áldozatok mintegy fele ma az idősotthonokból jöhet.
Március 19-én a francia járványügy egyébként szigorította a berendezések használatát. Meg is volt a keménykedés eredménye: a népszerű francia lap, a Le Canard enchainé szerint az intenzív ágyakon kezelt páciensek között 20 százaléknyi volt 75 év feletti, néhány hét múlva csak 7 százalék. Elzászban, a legfertőzöttebb térségben még ennél is alacsonyabb lehetett. Egy pár hét elteltével, amikor csökkent a nyomás a kórházakon, az intenzív ágyakon ismét megnőtt az idősek aránya. Persze vita folyt ezekről az adatokról, de a tudatos idősszűrést nemigen tudták bizonyítani.
Az életkortól függetlenül az európai nagyvárosi középosztály másoknál intenzívebben volt kitéve a vírusnak. Jövedelme keményen csökkent, szükségletei azonban nem. Életvitelét korlátozták, fogyasztását a többiekénél jobban beszabályozták. Egy ideje már inkább kritikus volt az állami szerepekkel szemben, s azok most csak tovább nőttek. A városi vállalkozó rétegek ilyen helyzetben erősebben kezdtek függeni az államtól. A zöm talán alkalmazkodik, de a kisebbség, mint korábban a magyar modellben, radikálisan ellenáll. A belpolitikai erőviszonyok azonban Európában a koronavírustól alapvetően nem rajzolódtak át. 
A járvány gyorsan növelte az egyenlőtlenségeket a társadalmakon belül és az országok között. A nyomornegyedekben gyorsan romlik a helyzet, de a megsérült középosztályt nem érdekli, ami alatta történik, még akkor sem, ha ott szaporodnak a halottak. A világ nagy részén az utolsó években merev takarékosságpolitika folyt, és az egészségügy lepusztulása a legtöbb országban éppen e pénzpolitikából következik. A mégis létező szabad pénzt a belső gazdaság életben tartására használják, természetesen nálunk is.
A 2008-as válság idején az állam Európában inkább a közép- és kisvállalatoknak segített. Ezt most meg lehetne ismételni, mert a veszélyeztetettek nálunk ugyanebbe a vállalatnagyságba tartoznak. De az európai gazdaságmentés most inkább nagyvállalatokra figyel. Ilyenekből nálunk kevesebb van, ebben a világban csak akkor volna érdemes mozogni, ha ilyenkor a nagyvállalatokon keresztül a magyar vagy más kelet-európai dolgozóknak, alkalmazottaknak segítenénk. Ilyesmiről azonban az elvek szintjén alig van szó. 
Egészében néhány hét alatt átrendeződtek a legelterjedtebb, népszerű államfogalmak. Ugyanakkor felmerült a már említett normalitás jelszó. Rövid ideig kitartottak a fantáziák arról, hogy porondra lépnek teljesen új elképzelések a világ új rendjéről, aztán hirtelen visszatértek a korábbi elképzelések a központ fontosságáról. 
Bizonyára az állam iránti sajátos nosztalgia is visszatér. Kiderül, hogy az államra a jelenlegi technológia és gazdasági rendben szükség van, de amikor államról beszélünk, akkor nem autoritárius államról, nem patrimoniális államról, hanem egyszerűen valamiféle szolidáris alakzatról lehetne szó. Ismét foglalkoztatni kezdett sokakat a kollektív cselekvőképesség. Nem izgatta őket annak pontos meghatározása, hanem csak az ember mozgástere, különös tekintettel a problémák megoldására. 
Ez igaz az elitre is, amely magát már nagyon régen majdnem sebezhetetlennek hitte: az 1918-as spanyolnáthát már régen elfeledte, később a holokauszt partikuláris, kisebbségi élmény volt. Kevés az olyan - mint például Boris Johnson -, akinek az élete nyilvánvalóan veszélyben volt/van. A fertőzésről azt hittük, hogy sokan az elitből is megkapják, ezért az elején nagyon figyeltünk rá. De vagy az elit kezelése volt hatékony, vagy a fertőzéseket gyorsan közömbösítették az elitcsoportokban. Mindenesetre kivételes eseteket leszámítva az egyéni fertőzésre ebben a miliőben - a várakozásokkal szemben - nem figyeltek fel. 
Egyelőre nem robbant ki tömeges fertőzés az értelmiségiek körül sem. De közben az elitek egy részében hagyományosan létező értelmiségi államfóbia elolvadt. Az állam a legkülönfélébb formákban erőből politizál, de az érintettek többsége már nem fél tőle. Egyébként az érettségi közben szerezhető tömeges fertőzésektől sem. 
Világosan érezhető, hogy nem a szabadság védelme, hanem a védelem formái lettek fontosabbak a többség számára. Valószínűleg a védelem és a szabadság különböző formáinak összeolvasztása válik központi kérdéssé a következő néhány évben, talán évtizedben. Ebben az értelemben a diskurzus változik, miközben a középosztály fizikai fenyegetettsége egyelőre nem. Tamás Pál szociológus 
Szerző
Tamás Pál
Frissítve: 2020.05.14. 13:58