Mérlegeltem, hogy kimenjek-e Hadházy Ákos dudálós tüntetésére a Clark Ádám térre, vagy ne menjek ki. Mellette szólt, hogy Orbán Viktor diktatúrájában egy rendszerellenes tüntetéssel az ember alapjáraton egyetért, de az meg a részvétel ellen szólt, hogy Orbán Viktor a tüntetéseken röhög, én meg nem szeretem, ha egy diktátornak jókedve van. Legyen neki eltitkolt magánvagyona, legyen stadionja a háza tövében, legyen pifi-pöfi kisvasútja, legyen a kisvasútjának Magyar Nemzeti Menetrendje, és legyen annak a rendnek ő maga az örökös nagymestere – de jókedve azért ne legyen. Ott még nem tartunk, hogy a strómanja nevére íratott ország mellé örömöt is mi szerezzünk neki. Én magyar vagyok, nekem egy diktátor legyen szigorú, mint a gyomorrák.
A részvétel ellen szólt az is, hogy nem kocsival mennék, tehát nem fogok dudálni. De miért menjek egy dudálós tüntetésre, ha csak bámészkodni akarok? Ráadásul sejtettem, hogy a tüntetés nem fog sokáig tartani, legalábbis egészen biztosan hamarabb véget ér, mint a Fideszben az a harminc éve tartó elnöki ciklus, amit az állampárt zöldmezős legelőin oly türelmesen viselnek a veszettül kolompoló kos mögött tépelődésmentesen legelésző birkák. Ráadásul egészen biztosan kevesen leszünk, hiszen egyrészt attól nem lehet változást remélni, hogy az ember körbe-körbe furikázik egy körforgalomban és tülköl, másrészt hogyan is férne el az úttesten az a kilencmillió ember (mínusz fideszesek), akit Orbán állampártja az elmúlt tíz évben az út szélére lökött?
Az viszont a részvétel mellett szólt, hogy minden ellene szólt. Semmi értelme nem volt, hogy odamenjek, úgyhogy odamentem. És a sejtéseim beigazolódtak. Tényleg kevesen voltunk, a tüntetés tényleg nem tartott sokáig, és Orbán Viktornak – miután átolvasta a szig. biz. titkosszolgálati jelentéseket – alkalmasint tényleg szereztünk pár kellemes percet a töketlenkedéssel.
Minden indok megvan tehát arra, hogy a szervezők folytassák, amit elkezdtek. Habár totálisan reménytelennek tűnik megállítani a relatív sebességtől oly mámoros masinisztával zakatoló alcsúti kisvasutat, de most ez egyáltalán nem számít. Ha korábban minden ember ragaszkodott volna ahhoz az általánosan osztott nézethez, hogy a Holdat elérni lehetetlen, akkor önök egy szovjet felügyelet alatt álló, Magyarország nevű kolhozban majszolnák a répafőzeléket, mert győzött volna a kommunizmus. Tudom, ezzel a logikával az is bebizonyítható, hogy a járvány elmúltával Orbán Viktor vissza fog térni ahhoz az ábrándos tervéhez, hogy embert lőjön ki az űrbe, és ez az ember a mit sem sejtő Jean-Claude Juncker legyen bosszúból – de ne csüggedjünk, mert a földi élet legfőbb jellemzője, hogy nem logikus. Ha az volna, akkor most egy demokratikus köztársaságban élnénk, szegényebbek volnánk pár száz csalódással, de gazdagabbak egy Orbán Viktor nevű, idősödő kisvárosi jogásszal, aki éppen azon mesterkedne, hogy a sokadik kizárás után miként tudna megint visszakerülni a helyi ügyvédi kamarába.
Megjegyzem, most fel is vennék.