Titokzatos és mozaikszerű – kockázatok és mellékhatások tekintetében pedig csakis önmagunkba fordulhatunk Berta Ádám új regényét olvasva.
Békés, majdhogynem idillikus kazahsztáni vámpírtörténetként indul a történet. Egy tizenötödik században épült templom kazamatáiban hatvanhat kisebb és harminchárom nagyobb koporsó fekszik, a közeli falu lakosainak, különösen a szűzlányoknak és a gyerkőcöknek a száma pedig havi egy-két alkalommal egy-kettővel megfogyatkozik. A helyi fegyver- és drogcsempész maffia feje ígéretet tesz az ortodox keresztény közösség vezetőinek, hogy a Kárpátokból egykor idetelepült arisztokrata hagyatékát – a szláv hiedelmekben ubirokként és mhackayokként nevesített vérszívók feltételezett lakhelyét – felszámolja. Talál is hozzá az egykori származási helyhez közeli lakosú partnert. A koporsók, illetve tartalmuk meg is teszik az utat egy újpalotai raktárbázisra – többször is és/vagy nem.
Ekkor jön a képbe nyugtalanító módon – de csak az olvasás linearitása szerint – Kígyó. Azaz Sanyi. Akinek az apja, Talmai Aladár, talán maga is ubir, egy tévétársaság és egy kazah–magyar kereskedelmi cég vezetője, a magyar kapcsolat. Nem mellesleg kétes minőségű gyógyszeripari termékek exportőre (lásd fenn a kockázatokat és mellékhatásokat), és golflabdagyűjtő (a golflabdák, szám szerint 99, ahogy a szipolyok száma is, aztán imitt-amott, nagyon tudatosan elszórva folyton megjelennek a regény lapjain). De Sanyival és életközépi válságával látszólag mintha egy új regény ágyazódna a már elmondottakba – mintha egy ikerregény körvonalai sejlenének föl, hogy a kontúrok azonmód el is mosódjanak, s szoros szálakkal, szövet- és szövegszerűen kapcsolódjanak szimbiótaként egybe. (Mintha a két szívvel és két lélekkel született mhachkayok, akiknek a halálukkor csak az egyik lelkük távozik a túlvilágra, a másik feléledt holttestként vadászni kezd, leképeznék ezt a kettős szerkezetet…)
A sokelbeszélős, sok látószögű, az időrendet (és talán az oksági viszonyokat is) felbontó – elliptikus – dramaturgia, amit az egész történetet átlátó elbeszélő játékosan(!), kénye-kedve szerint szerkeszt, élve az elhallgatás jogával is, stílszerűen egy fejetlen kígyóra emlékeztet. Vagy egy olyan szövegelvre, ami a ’90-es évek magyar prózájában már tesztelésre került (lásd például Németh Gábor A semmi könyvéből) és az egyes szövegdarabok közti összefüggés, kapcsolódás nem történetszerű (ok-okozati) és nem centrális vagy lineáris. (A fejetlen kígyó képzete amúgy a párkapcsolatot megnehezítő kommunikációs probléma leírásaként kerül elő: „[Sanyi, akinek Kígyó a beceneve] annak idején feketének képzelte a problémát, nyálkás, lüktető, amorf idegenségnek, amely fejetlen kígyóra és rég magára hagyott vágómarhatetemre egyaránt emlékezetett.” (288. o.)]
Így aztán a misztikus nemzetközi vámpírtörténet egészen más (szöveg)síkra helyeződik: Sanyi élet- és családtörténetének, a szinte Bret Easton Ellis (vagy Hazai Attila) létcéltalan figuráit idéző lelki fásultságának, önidegenségének és házasélete viszontagságainak elbeszéléseivel egy oda-vissza értelmezési kölcsönfolyamatra kényszeríti az olvasót, amit a rendkívül sűrűre szőtt – és csalóka – motívumhálók (golflabdák, számmisztika, szereplők kettőssége, szóhasználat stb.) kétségbeejtően felerősítenek. Miközben talán éppen az össze nem illeszthetőségük (vagy a többféle egybekapcsolódás) lehetőségét demonstrálják.
A gyilkossággal, gyerekrablással, csalással – egyben számos jelzett (például Herman Melville Moby Dickje) vagy nem jelölt irodalmi allúzióval – terhelt regény szántszándékkal kimozdít a kényelmes-szórakoztató olvasás pozitúrájából, nyugtalanító kérdések sorát támasztja fel mind az olvasottak, mind az olvasási módjuk tekintetében – s így kihívássá válik a lét(értelmezés)ünk számára.
(Cser Kiadó, 2020. 304 o.)
