Golflabdák, vámpírok és létválság (Berta Ádám: A kígyó feje)

Publikálás dátuma
2020.05.16. 10:10

A gyilkossággal, gyerekrablással, csalással – egyben számos jelzett (például Herman Melville Moby Dickje) vagy nem jelölt irodalmi allúzióval – terhelt regény szántszándékkal kimozdít a kényelmes-szórakoztató olvasás pozitúrájából.
Titokzatos és mozaikszerű – kockázatok és mellékhatások tekintetében pedig csakis önmagunkba fordulhatunk Berta Ádám új regényét olvasva. Békés, majdhogynem idillikus kazahsztáni vámpírtörténetként indul a történet. Egy tizenötödik században épült templom kazamatáiban hatvanhat kisebb és harminchárom nagyobb koporsó fekszik, a közeli falu lakosai­nak, különösen a szűzlányoknak és a gyerkőcöknek a száma pedig havi egy-két alkalommal egy-kettővel megfogyatkozik. A helyi fegyver- és drogcsempész maffia feje ígéretet tesz az ortodox keresztény közösség vezetőinek, hogy a Kárpátokból egykor idetelepült arisztokrata hagyatékát – a szláv hiedelmekben ubirokként és mhackayokként nevesített vérszívók feltételezett lakhelyét – felszámolja. Talál is hozzá az egykori származási helyhez közeli lakosú partnert. A koporsók, illetve tartalmuk meg is teszik az utat egy újpalotai raktárbázisra – többször is és/vagy nem. Ekkor jön a képbe nyugtalanító módon – de csak az olvasás linearitása szerint – Kígyó. Azaz Sanyi. Akinek az apja, Talmai Aladár, talán maga is ubir, egy tévétársaság és egy kazah–magyar kereskedelmi cég vezetője, a magyar kapcsolat. Nem mellesleg kétes minőségű gyógyszeripari termékek exportőre (lásd fenn a kockázatokat és mellékhatásokat), és golflabdagyűjtő (a golflabdák, szám szerint 99, ahogy a szipolyok száma is, aztán imitt-amott, nagyon tudatosan elszórva folyton megjelennek a regény lapjain). De Sanyival és életközépi válságával látszólag mintha egy új regény ágyazódna a már elmondottakba – mintha egy ikerregény körvonalai sejlenének föl, hogy a kontúrok azonmód el is mosódjanak, s szoros szálakkal, szövet- és szövegszerűen kapcsolódjanak szimbiótaként egybe. (Mintha a két szívvel és két lélekkel született mhachkayok, akiknek a halálukkor csak az egyik lelkük távozik a túlvilágra, a másik fel­éledt holttestként vadászni kezd, leképeznék ezt a kettős szerkezetet…) A sokelbeszélős, sok látószögű, az időrendet (és talán az oksági viszonyokat is) felbontó – elliptikus – dramaturgia, amit az egész történetet átlátó elbeszélő játékosan(!), kénye-kedve szerint szerkeszt, élve az elhallgatás jogával is, stílszerűen egy fejetlen kígyóra emlékeztet. Vagy egy olyan szövegelvre, ami a ’90-es évek magyar prózájában már tesztelésre került (lásd például Németh Gábor A semmi könyvéből) és az egyes szövegdarabok közti összefüggés, kapcsolódás nem történetszerű (ok-okozati) és nem centrális vagy lineáris. (A fejetlen kígyó képzete amúgy a párkapcsolatot megnehezítő kommunikációs probléma leírásaként kerül elő: „[Sanyi, akinek Kígyó a beceneve] annak idején feketének képzelte a problémát, nyálkás, lüktető, amorf idegenségnek, amely fejetlen kígyóra és rég magára hagyott vágómarhatetemre egyaránt emlékezetett.” (288. o.)] Így aztán a misztikus nemzetközi vámpírtörténet egészen más (szöveg)síkra helyeződik: Sanyi élet- és családtörténetének, a szinte Bret Easton Ellis (vagy Hazai Attila) létcéltalan figuráit idéző lelki fásultságának, önidegenségének és házasélete viszontagságainak elbeszéléseivel egy oda-vissza értelmezési kölcsönfolyamatra kényszeríti az olvasót, amit a rendkívül sűrűre szőtt – és csalóka – motívumhálók (golflabdák, számmisztika, szereplők kettőssége, szóhasználat stb.) kétségbeejtően felerősítenek. Miközben talán éppen az össze nem illeszthetőségük (vagy a többféle egybekapcsolódás) lehetőségét demonstrálják. A gyilkossággal, gyerekrablással, csalással – egyben számos jelzett (például Herman Melville Moby Dickje) vagy nem jelölt irodalmi allúzióval – terhelt regény szántszándékkal kimozdít a kényelmes-szórakoztató olvasás pozitúrájából, nyugtalanító kérdések sorát támasztja fel mind az olvasottak, mind az olvasási módjuk tekintetében – s így kihívássá válik a lét(értelmezés)ünk számára. (Cser Kiadó, 2020. 304 o.) 
Szerző

Miklya Emese Sára és Babiczky Tibor: Mutatványosok (versek tandemben)

Publikálás dátuma
2020.05.16. 09:45

Miklya Emese Sára Mutatványosok A régi zeneiskolával szemben egy férfi állt. Átsétáltam hozzá a túloldalra. Fejhallgató volt nála, a nyakamba akasztotta. – A régi zeneiskolád előtt egész éjszaka egy gordonkás játszott. Sóhajtoztak a falak, a fák, az utca. Felvettem neked – mondta a férfi, velem szemben állt. – Tetszeni fog, mert te jutottál róla eszembe. Ez te vagy. És a fejhallgatót a fülemre tapasztotta. Biciklit hozott, engem a csomagtartóra, a kormánynak háttal felültetett. Elindultunk. Megfeszült a fülhallgató zsinórja. Csak az összeszorított combommal tudtam egyensúlyozni. Milyen veszélyes ez így, gondoltam. Senkinek nem lenne szabad háttal ülve bicikliznie. Fülembe sóhajtott a gordonka, és sóhajtott a főtér, az akácoskert, a mozi. Hirtelen leesett a fejemről a fejhallgató. Leugrottam a bicikliről. Macskakövön álltam, a parkban. A padon egy férfi ült, tekerte fel a zsinórt. Nevetett. A kövek alattam, a fák fölöttem zokogtak. Babiczky Tibor Mutatványosok Fekete dobozban húr rezeg. Meséltem már neked a széles folyókról, kézfejen derengő kék erek. A vágott virágok nyugalma, a tekinteted. Az asztalon vékony szelet napfény és egy villa fejének árnyék- rácsai. Láttalak, amikor a fejed felvetetted és a szélbe szimatoltál. Valami hirtelen – nem te voltál – tudta benned, hogy futni kell. Ezért lett, ezért az elrugaszkodásért, minden érzék és izom. Ezért a látomások nélküli, holt erdőszegletért. És tudtad már, ennek tétje van. Testszagot hoz a szél. A torkolattűz és a bemeneti nyílás közti táv, nem számolunk időt, a szabadság.
Témák
versek

Szálinger Balázs verse

Publikálás dátuma
2020.05.16. 09:15

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A Duna mint                                                     Bálint Andrásnak A Duna mint az egyetlen szárazföldi folyó Végtelen tehetségével begyűjti Az alpesi vizekben oldott harcokat, Délre fordul, s a pusztán lerakja őket. Ekkor nemesül istenséggé, Megnyugszik, mert nincs már mit bizonyítson, Kisujjának árnyéka is országot Ránt össze, várost alapít. A mozgó pusztai élet övébe Képes felhúzni egy álló világot, Hosszú áradásokkal nyalja, óvja, Széllel fésüli, edzi, csinosítja. Egy óvilági földség hírhozója. Útmenti padot húz össze homokból, Leül, mesél, s ahova izzadságát Lecsöppenti, minden zöldbe borul. Végül pedig elmegy a pásztorokkal, Mint egy öreg király, épp olyan szépen, Jó ideig öröm lesz még kivenni Vonásait az összes aranypénzen.
Témák
Duna történelem