Miklya Emese Sára és Babiczky Tibor: Mutatványosok (versek tandemben)

Miklya Emese Sára

Mutatványosok

A régi zeneiskolával szemben

egy férfi állt. Átsétáltam hozzá

a túloldalra. Fejhallgató volt nála,

a nyakamba akasztotta.

– A régi zeneiskolád előtt egész éjszaka

egy gordonkás játszott.

Sóhajtoztak a falak, a fák, az utca.

Felvettem neked – mondta a férfi,

velem szemben állt.

– Tetszeni fog, mert te jutottál

róla eszembe. Ez te vagy.

És a fejhallgatót a fülemre tapasztotta.

Biciklit hozott,

engem a csomagtartóra, a kormánynak háttal

felültetett. Elindultunk. Megfeszült

a fülhallgató zsinórja.

Csak az összeszorított combommal

tudtam egyensúlyozni.

Milyen veszélyes ez így, gondoltam.

Senkinek nem lenne szabad

háttal ülve bicikliznie. Fülembe sóhajtott

a gordonka, és sóhajtott

a főtér, az akácoskert, a mozi.

Hirtelen leesett a fejemről a fejhallgató.

Leugrottam a bicikliről.

Macskakövön álltam,

a parkban.

A padon egy férfi ült, tekerte fel

a zsinórt. Nevetett. A kövek

alattam, a fák fölöttem zokogtak.

Babiczky Tibor

Mutatványosok

Fekete dobozban húr rezeg.

Meséltem már neked a széles

folyókról, kézfejen derengő

kék erek. A vágott virágok

nyugalma, a tekinteted. Az

asztalon vékony szelet napfény

és egy villa fejének árnyék-

rácsai. Láttalak, amikor

a fejed felvetetted és a

szélbe szimatoltál. Valami

hirtelen – nem te voltál – tudta

benned, hogy futni kell. Ezért lett,

ezért az elrugaszkodásért,

minden érzék és izom. Ezért

a látomások nélküli, holt

erdőszegletért. És tudtad már,

ennek tétje van. Testszagot hoz

a szél. A torkolattűz és a

bemeneti nyílás közti táv,

nem számolunk időt, a szabadság.