Műbőr kabát hátán a fény - Déri Miklós fotókiállítása a Goethe Intézetben

Még a járványhelyzet előtt nyílt meg a Goethe Intézet Déri Miklós nyolcadik kerületi fotóit bemutató kiállítása, az elmúlt hetek azonban új megvilágításba is helyezték a felvételeket.

„Nagyon könnyű volna ezekről a képekről a téma felől beszélni, besétálni a „nyóckerezés” csapdájába, és az úgynevezett szociális érzékenységre hívni fel a figyelmet, ám az ember, ha Déri Miklós, nem szociálisan érzékeny, hanem lakik, így, egy kosszal, szóval az egész életével lokálpatrióta. Nem képviseli a megalázottakat és megszomorítottakat, hanem egy közülük, ezért aztán osztozik velük még másik kilencvennyolc érzelemben, és ez valahogy nyomot hagy, meglátszik a képeken” – e szavakkal indított Németh Gábor író Déri Miklós: R. című kiállításának megnyitóján március elején, még az önkéntes karanténlét kezdete előtt a budapesti Goethe Intézetben. A kiállított felvételek időközben az online térbe is beköltöztek, így immár az intézmény honlapján is elidőzhetünk a fotónapló mellett.

A képsorozat egy jelenleg is zajló mobiltelefonos dokumentáció része, a fotográfus lakókörnyezetét mutatja be, a nyolcadik kerületi Rákóczi teret, a környező utcákat és az ott élő emberek mindennapjait. „Igazából nem sok történik, kilép az utcára, elsétál a Rákóczi Tavernába vagy a Csigába, és ha talál valamit, hát lefényképezi. Ám, legalábbis a képek tanúsága szerint, ha tud róla, ha nem, valójában séta közben is dolgozik, amennyiben a szigorú szakmai kérdések, a kompozíció, a drapéria, a színtan, a felület problémái foglalkoztatják. Úgy látom, ezzel a sorozattal mintegy véletlenül, szándéktalanul összegzi mindazt a szakmai tudást, amit eddigi pályája során fölhalmozott, jelzi változó érdeklődésének sokféle irányát is” – hangzott az író méltatása.

Amennyire személyesek, épp annyira univerzálisak is a bemutatott munkák: a néző az egyes fotókról saját élményeit látja visszaköszönni, s a négy fal közt ülve bizonyára a fővárosi betontenger iránti vágyakozásának hullámai is fel-felcsapnak. A fotók minden érzékünket képesek mozgásba hozni: szinte halljuk a munkagépek monoton zakatolását, a gyerekek felszabadult kiáltozásait, érzékeljük a fülledt nyári pillanatok és az eső utáni beton szagát. A vásárcsarnok előtt vagy a Bacsó Béla utca sarkán napfürdőzők, az omladozó házfalak tövében cigarettázók, a földön heverő közlekedési tábla, a vízcsapra akasztott nagykabát, az elárvult fenyőfák és a bárányfelhős ég egyszerre mind régi jó ismerősként tűnik fel a képeken, még ha lakóhelyünk nem is a nyolcadik kerület.

Míg egyes vélekedések szerint az elmúlt hetekben átélt rendkívüli helyzet fordulatot hozhat a mindennapjainkba, odafordulást egymás és a környezetünk felé, addig sokan úgy hiszik, a faj alapjaiban képtelen a változásra. Osszuk bármely álláspontot is, a vizuális napló képeit napjaink fénytörésében látva mégis könnyen azonosulhatunk Németh Gábor gondolatával: „Déri Miklós itthon van, néha lábához térdepel egy-egy bokor, satöbbi. (Hát, ismerve a környéket, eléggé néha.) A haza fogalma egyfelől időzített bomba, ha sokat emlegetik, abból errefelé előbb-utóbb valami baj szokott származni, másfelől viszont pont ilyen alig észrevehető dolgokból áll össze, mint ezeken a képeken, a haza tócsába fulladt nejlonzacskó, kifordult esernyő, a haza óarany lufi, a haza vörös szív a nedves aszfalton, a haza festett tükörtojás egy útkereszteződésben, a haza műbőr kabát hátán a fény. Alig merem leírni: Déri Miklós fényképei a haza iránti gyengéd és szakszerű figyelemre tanítanak, és persze ezzel arra is, hogy a hazaszeretet minőség, tehát hozzáértés dolga, ha tetszik, ha nem, végsősoron úgynevezett szakmai kérdés.”