Öregek, de nem egyformák

A kormányzat 65 éves korban jelölte meg a védelmezendő „időskort” a koronavírus-járvány idejére. Ennek esetlegességét bizonyítandó az önkormányzati és egyéb segítő programok kimondva-kimondatlanul a 70 éves kor felettieknek szóló támogató szolgálatokat és szolgáltatásokat kínálnak – nem véletlenül. A 65-70 év közötti honfitársaink az ún. Ratkó-nemzedék, melynek kiugró számossága a nyugdíjszakértőket, az egészségügyi szolgáltatókat, a szociális tervezőket is ijesztő prognózisokra készteti már a közeli jövőre nézve is.

Ez az érintettek számára nem meglepő, hiszen eszmélésük óta nem jutott elég óvodai-iskolai férőhely számukra, és már serdülő korukban tudatták velük: elegendő sírhely sem áll majd rendelkezésre, ha eljön az ideje. De egyben ők lettek a „beat nemzedék”, személyiségüket formáló filmeket nézhettek, könyveket olvashattak stb. Lett – ilyen-olyan – ifjúsági parlamentjük, ifjúsági törvényük. Hosszabb lehetett a hajuk, kimehettek az utcára „tüntetni” – a vietnami háború ellen, Angela Davis mellett. Manolis Glezos kiszabadításáért megdobálhatták büdös tojással a görög nagykövetség redőnyeit.

Szárnyaikat az évek megtépázták, de azért létükkel kiérdemelték a tisztább pillanatokban senki által nem vitatott státuszt: „a magyar társadalom megtámasztó alapja a jól karbantartott hatvanas nyugdíjas”.

A „szendvics” generáció 64 éves kortól jellemzően nőkből áll. Férjük, párjuk – ha még él és/vagy nem igényel ő is rendszeres gondozást – nyugdíjával és/vagy munkajövedelméből financiális alapokat ad a 24 órás munkavégzésükhöz. Ők azok, akik többnyire nem velük élő, 80 feletti szüleiket támogatják háztartásuk vezetésével. Egyben unokáik gondozásában, felügyeletében is szerepük van. Gyakran már felnőtt gyereküknek „mamahotel” szolgáltatást nyújtanak. Ezt nemrég még munka mellett csinálták, de a foglalkoztatási szigorítások miatt – általában megalázó módon – nyugdíjazták őket.

Számukra a járvány „orosz rulett”: vagy elkapják vagy nem. Semmilyen korlátozásra nem lehetnek tekintettel, mert ellenkező esetben életkeretük a teljes káoszba omlik – és ez biztos.

Az öngondoskodók már korábban elgondolkodtak azon, hogy fiatalabbak nem lesznek és egészségesebbek sem. Így ingatlanjaikat eladták, örököseiket „kifizették”, és nyugdíjasként jelentős belépési összeggel egy frissen épült idősek apartmanházába költöztek, teljes körű ellátással. Tartalékukból utazgatni kezdtek. A 2000-es évek közepére ezen ellátásokat „luxusnak” minősítette a kormányzat, és ezektől az intézményektől a költségvetési támogatást megvonták. Ők most azzal a reménnyel élnek egy leépülő ellátást nyújtó otthonban, hogy „csak nehogy csődbe menjen”. A különféle „lakást életjáradékért” kínáló pénzintézeti konstrukciók 2008 után egykettőre eltűntek a hazai választékból. A régi szerződők most inflálódó járadékaikból.

Aztán vannak a „jólmenők”: ők szinte kizárólag egyedülálló, nagyvárosi nők. Kulturális fogyasztók, utaznak, sportolnak, öltözködnek. Életük kihívása, hogy jóval fiatalabbnak látsszanak a valós koruknál, és ezért sokat tesznek (szűrésekre járnak, reumatológiára és fogászatra is). Ám a társkereső törekvések ellen hat, hogy az életkoruknak megfelelő és még „hadra fogható” férfiak nagyközségekben vagy annál is kisebb lélekszámú településeken élnek. Ezen az internet sem változtat. És bizony őket kényszeríti színvallásra a korlátozás: „ugye-ugye, hogy elmúltál 65 éves?”

A veszélyeztetett korosztálynak, a 70-80-90 éveseknek az első „törzsi” intelem úgy hangzott: „nem kell mindig kapaszkodni” (mert a kapaszkodókon megtapad a vírus). Manapság a „tízmillió pék országa" lettünk, de már régen (és ehhez nem kell 65 évesnek lenni) a legalább 2 millió pingvin országa vagyunk. A többnyire ellátatlan súlyos mozgásszervi betegségek, elváltozások tüneteit könnyű felismerni, így azt is, hogy nekik emiatt nehéz sorban állni, állva utazni: az álló helyzet instabil és/vagy fájdalmas. Egyebekben a gyengébb immunrendszerük mellett azért is veszélyeztetettek – minél kisebb településen élnek, annál inkább –, mert temetésük várható költségeit otthon tartják, készpénzben, így kriminális célpontként szolgálnak.

A rétegzettségben egy közös jellemző azért van, és ez a bizonytalanságban célt vesztő társadalom többsége számára a szolidaritást is kizárja. És ez a biztonság. Mi az, ami ma biztos? Hát a nyugdíj kifizetése (egyelőre), akkor is, ha az csak a megalázó 28 ezer 500 forint. A megcélzott szolidaritás másik pólusáról, a fiatal korosztályokról, értékválasztásaikról, életmódjukról sokat tudhatunk. Hogy ők hogyan viszonyulnak az idősebbekhez, arról kevesebbet. Az bizonyos, hogy egyrészt létezik egy haszonelvű viszonyulás (ki finanszírozza az életüket?), másrészt hogy az eltartotti státusz és a szolidaritásra alkalmas, érett személyiség kizárja egymást.

A szerző szociálpszichológus