Különös nemzetfelfogásról tanúskodnak Klaus Iohannis legutóbbi nyilatkozatai, amelyekben a német származását egyébként soha nem tagadó államfő román-ellenességgel vádolja politikai ellenfeleit, a szociáldemokratákat. Szerinte a Szociáldemokrata Párt titkos alkut kötött a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel, sőt, Orbán Viktorral is a székelyföldi autonómia statútumának támogatásáról. Rá néhány napra azzal púpozta meg ezt a vádat, hogy nemcsak az autonómiát, hanem az egyes közigazgatási egységekben már 2001 óta érvényben levő nyelvhasználati rendelkezések kibővítését is románellenes kezdeményezésnek nevezte. Erre fel a szociáldemokraták mindenféle eszement javaslattal – hogy ezután soha senki nem nyújthat be tervezetet az autonómiáról stb. – próbálták lemosni magukról a gyalázatot.
Nehéz egyszerű elszólásnak tekinteni az államfői nyilatkozatokat, és az sem igaz szerintem, hogy csupán a körvonalazódó gazdasági válságtól való félelmében húzta elő a magyar kártyát. Persze erre is jó volt az ügyrendi gikszer, hogy a képviselőházon átcsúszott az időről időre valamelyik magyar képviselő vagy szenátor által inkább csak jelképes gesztusként benyújtott autonómia-tervezet, amiről úgyis a szenátusnak kellett döntenie. Döntöttek is nagy hirtelen, és ellene is szavazott mindenki, kivéve az RMDSZ-t. De közben már elhangzott az elnöki szózat: „Hihetetlen, hogy miféle egyezségek születnek Románia parlamentjében. Miközben mi, én, a kormány, más hatóságok, harcolunk a románok életéért, hogy megszabaduljunk ettől a pandémiától, az SZDP, a nagy SZDP azért harcol a parlament titkos kabinetjeiben, hogy odaadja Erdélyt a magyaroknak.” Nem részletezem tovább, magam is írtam már erről, meg aztán nem előzménytelen az ilyesmi, és sajnos, általában megvan az eredménye, mert aki ilyen meggyőzően románkodik – vagy Magyarországon: magyarkodik -, annak sok mindent el lehet nézni.
Bár a német Klaus Iohannis, aki egy időben mellesleg az RMDSZ-hez hasonló szervezet, a Német Demokrata Fórum elnöke volt, most mintha elvetette volna a sulykot, sok román értelmiségi hitetlenkedve csóválta a fejét a könnyfakasztó hűségnyilatkozat hallatán. Nem beszélve azokról a magyarokról, akik lelkesen szavaztak a német elnökre 2014-ben, és sokan még 2019-ben is, mert másfajta együttélési modellt reméltek tőle, most viszont keserűen tapasztalták, hogy románabb az eddigi román elnököknél. Nem kellett volna meglepődni, nem volt ez derült égből villámcsapás. Legyünk őszinték, Klaus Iohannis nem árult zsákbamacskát az elmúlt években sem. Aki odafigyelt, észrevehette, hogy soha nem mondott véleményt kisebbségi ügyekben, és kizárólag csak románként szólította meg saját honfitársait. Jól láthatóan valamiféle politikai nemzetben gondolkozik, csakhogy amikor a nyelvi vagy kulturális különbözőségeket szembeállítja ezzel a nemzetfelfogással, a Iohannis-féle politikai nemzet nem a társadalmi kohézió, hanem az erőszakos asszimiláció eszközévé válik. Nem a járványról, nem a gazdasági válságról, nem is a kormányzó Nemzeti Liberális Párt csökkenő népszerűségéről van szó, hanem egy olyan rögeszméről, amely az elmúlt száz évben rengeteg szenvedést okozott Európa népeinek, különösen Kelet-Közép-Európában és a Balkánon.
Még tíz esztendővel ezelőtt is azt mondtam volna, hogy ezzel a nemzetállami rögeszmével szemben sikerült egy olyan kisebbségpolitikai stratégiát érvényre juttatnunk, amely évszázados trianoni bénultságunkat is fel tudja oldani. Ezt a stratégiát tulajdonképpen a Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István által jegyzett 1921-es erdélyi röpirat, a Kiáltó Szó fogalmazta meg hitelesen. A röpirat szellemtörténeti jelentőségét ma is elismerjük, politikai üzenetére viszont már kevésbé figyelünk. Nem véletlen, hogy míg Kós Károly sodró erejű pátosszal megírt kiáltványa ott van a köztudatban, addig a másik két szerzőtárs által hozzácsatolt politikai, társadalmi és gazdasági programot gyakorlatilag senki sem emlegeti. Ugyanis a Kiáltó Szóban szenvedélyesen kifejtett erdélyi önállóság-eszme, a transzilvanizmus az irodalmi és művészeti életben valóban érvényesült a két világháború között. „Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.” – mondja Kós Károly. Meg is indokolja, hogy miért van szükség önálló stratégiára: „A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvánia, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökön örökké.” A stratégia lényege, nem győzöm ismételni, a kényszerű önállóság, a magukra maradt erdélyi magyaroknak saját közösségi életet kell kialakítaniuk, beleértve a külön intézményrendszert is, ami a kultúrában meg is valósult, akár sikertörténetnek is nevezhetnénk, ha végre szabadulni tudnánk állandó frusztráltságunktól. A politikában viszont ez akkor tulajdonképpen azért sem sikerülhetett, mert még sokan hittek a trianoni döntés revíziójában, és az impériumváltást ideiglenesnek tekintették.
A Kiáltó Szó politikai stratégiáját csak a Ceaușescu-rendszer bukása után lehetett folytatni, és talán a két világháború közti transzilván eszmeiségnek is köszönhetően az 1989 decemberében megalakult RMDSZ nagyon hamar eldöntötte, hogy a romániai magyarok egységesen lépnek fel, önállóan politizálnak, és céljaik eléréséhez parlamenti eszközöket használnak. Ennek a stratégiának része volt az is, hogy Magyarországot, a magyarországi politikát partnerként kívánjuk magunk mellé állítani, és hogy nemzetközi támogatásra is szükségünk van. Azt is mondhatnám, hogy autonóm, vagyis önálló döntéshozatalra képes közösséget csak autonóm politikával lehet létrehozni. Hamar felismertük azt is, hogy amennyiben parlamenti eszközökkel akarunk eredményre jutni, hosszú küzdelemre kell felkészülnünk. Egy ilyen elképzelésben az autonómia nem valamilyen végleges állapot, hanem folyamat: napról napra haladni kell a mind autonómabb közösségi lét, a mind autonómabb intézményrendszer felé.
Közérzetileg is fontos ez a különbségtétel, mert ha úgy közelítem meg a közösségi – és közigazgatási – autonómiát, hogy vagy van, vagy nincs, akkor állandó hiányérzettel kell élnem, míg egy másik koncepcióban elégtétellel tölthet el minden lépés, amely növeli intézményi önállóságunkat, bővíti döntési lehetőségeinket. Százéves trianoni traumánkat is minden bizonnyal így lehetne fokozatosan felszámolni. Nem Klaus Iohannis stratégiája ez, nem az asszimiláció útja, hanem olyan egyidejű, de más-más jellegű kötődés Bukaresthez és Budapesthez, ami lehetővé teszi, hogy a kisebbségi lét hátrányait fokozatosan felszámoljuk, különösen egy határok nélküli, egységesülő Európában. Ehhez persze el kell fogadtatni a többséggel is ugyanezt a nemzeteszményt.
Nem állítom, hogy az elmúlt harminc esztendőben eljutottunk ide. De annyi biztos, hogy 1996 után, amikor az RMDSZ először lépett kormánykoalícióra román pártokkal, fokról fokra kialakult egy olyan együttműködési minta, amelynek vezérelve a kölcsönösség volt: mi, magyarok dolgozunk az egész ország érdekében, például a kormányban is, ti, románok pedig elfogadjátok önálló közösségi élethez való jogunkat. Így vezettük be számos szakon a magyar egyetemi oktatást, és létesítettünk önálló magyar középiskolákat Erdély-szerte, így iktattuk törvénybe azt is, hogy egyetértésünk nélkül nem lehet ezekben az iskolákban igazgatót kinevezni vagy leváltani, így tettük kötelezővé a magyar nyelvhasználatot számos erdélyi településen, így hoztunk létre egész napos közszolgálati rádióadást Marosvásárhelyen és Kolozsváron, így indítottuk be a román televízió marosvásárhelyi szerkesztőségét. Csak néhány pozitív példát hoztam fel, sorolhatnék még bőven eredményeket, de kudarcokat is. A lényeg: Budapest többnyire támogatta politikai döntéseinket, Bukarest pedig kénytelen-kelletlen elfogadta, hogy valamit valamiért. A társadalmi-etnikai békéért – és nyilván szavazatainkért – cserében hajlandók voltak alkotmányba vagy törvénybe iktatni egy-egy újabb kisebbségi jogot.
Történhetett volna-e másképpen? Sajnos, igen: ezt bizonyítja Klaus Iohannis ajánlata a román többség felé, és erre döbbennek rá most, nagy késéssel, a romániai magyarok. Az államfő német ugyan, de mögötte nincs erős német közösség, hiszen a döntést velük kapcsolatosan már réges-rég meghozta az egykori Német Szövetségi Köztársaság, amely egy 1968-ban kötött egyezséggel 1989-ig több mint kétszázezer németet vásárolt ki, életkortól és végzettségtől függően pontosan megállapított áron. Akkor talán életmentő döntésnek tűnt ez, de a végeredmény: 2011-ben harmincezernél alig valamivel többen vallották magukat németnek Romániában.
2010-ben a magyar Országgyűlés is hozott egy nagy horderejű döntést: a magyar állampolgárság könnyített megadását a külhoni magyarok számára. Nem analógia ez, nem muszáj félreérteni. Nem kivásárlásnak, nem életmentésnek, de azért valamiféle jóvátételnek érezte ezt sok romániai magyar. Érzelmi kárpótlásnak, ami Trianont nem feledteti, de nyitottá teszi számukra a jövőt. Viszont nagyon hamar kiderült, hogy mindennek nemcsak érzelmi következményei vannak – beleértve a Fidesz iránti szimpátiát a határon túl -, hanem szavazatokra is konvertálható a magyarországi választásokon. Beindult a propaganda, hogy az Erdélyben élők figyelmét Bukarest helyett Budapest felé fordítsák, és ma már kész a standard válasz arra, ha Bukarestben nem sikerül valamit elérni: majd megoldja Budapest. (Ráadásul az utóbbi időben gyakorlatilag nincs párbeszéd, legfeljebb üzengetés a két főváros között.)
A követendő elv az lett volna, hogy Magyarországról azt a többletet szerezzük meg – elsősorban oktatási és kulturális intézményeink számára ˗, amivel a kisebbségi lét hátrányait meg tudjuk szüntetni. Mert kisebbséginek lenni még akkor is hátrányt jelentene, ha netán a román költségvetésből arányosan részesülhetnénk, vagy ha az ottani döntésekbe nap mint nap beleszólhatnánk. Elrémít, amikor azt hallom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körüli vitákban, hogy amennyiben az egyébként most is létező magyar nyelvű oktatás számára nem tudunk önálló karokat vagy intézeteket létrehozni, majd csinálunk magyarországi támogatásból saját magánegyetemet. A magyarországi támogatással nem azt kell helyettesíteni, amit a román államtól kiküzdhetnénk. Természetesen azokkal sem értek egyet, akik azt mondják, hogy nem kell ide az a pénz. Hogyne kellene, hiszen az Erdélyben megteremtett szellemi értékek is a közös magyar kultúrát gyarapítják. De bűnös rövidlátás lenne lemondani arról, ami a román költségvetésből arányosan megilleti a magyar közösséget. Egyébként is ostobaság lenne például a romániai oktatási rendszernek hátat fordítani.
Igen, a Kós Károlyi stratégiát tovább kell gondolni, mert nincs más lehetőségünk itt Erdélyben megmaradni. Aki az önállóság elvét feladja, és vakon követi Bukarestet vagy akár az érzelmileg hozzánk nyilván közelebb álló Budapestet, az lemond az autonómiáról. Ha a kettős állampolgárság politikai haszonszerzésre szolgál itt is, ott is, és ha valamiféle menekülési útvonalként, amolyan B tervként fogják fel ezt sokan, akkor ez nem a szülőföldön való megmaradáshoz, hanem a kitelepüléshez fog egy válságos helyzetben hozzájárulni. Miután évtizedek óta szabadon járunk-kelünk, ki gondolta volna, hogy egy világjárvány egy pillanat alatt bezár minket országunkba, városunkba, községünkbe, sőt házunkba?
Legyek én is patetikus: nem egy román vagy magyar nemzetállam a mi jövőnk, nem is a Iohannis-féle nemzeteszme, hanem egy olyan önálló erdélyi politika, amelyet a román államfő sem hagyhat figyelmen kívül – mint ahogy most éppen figyelmen kívül hagyta -, és nem felejtheti el, hogy nem is olyan régen még szüksége volt a magyarok szavazataira a kormánybuktatáshoz és egy új kormány jóváhagyásához. Egyelőre ott tartunk, hogy bár egy tíz esztendővel ezelőtti, számomra nem egészen érthető országgyűlési döntés szerint éppen június 4-én ünnepelhetjük Magyarországon a Nemzeti Összetartozás Napját, de néhány napja, mivel nem volt erőnk megakadályozni, a román parlament is eldöntötte, hogy Trianon évfordulója ünnep lesz ezután, és mondanom sem kell, nem a magyar nemzeti összetartozás tiszteletére lobog majd a román trikolór Románia-szerte.
