Miért idegenkedünk a szegényektől?

Publikálás dátuma
2020.05.17. 10:17

Fotó: Népszava
Nem szeretjük, ha beleszólnak a politikába, és ha esetleg miattuk, az ő szavazataikkal nekünk nem tetsző pártok győznek.
A szegény-képeket önmagukban a társadalmi középen senki sem ismeri. Még kevesebbet tud azok politikai hangsúlyairól. Az idegenkedést inkább más idegenségek generálják. Például a középrétegekben nagyon sokan értetlenek, amikor a szegények váratlanul(?) bele akarnak szólni a politikába. Hiszen - létszámukból következően - megszorongatják azokat a politikai pártokat, amelyeket nem szeretnek. Ez nem méltányos, vélekedik a közönség egy része, hiszen ezek az emberek tudatlanok. Nem szeretjük, ha beleszólnak a politikába, és ha esetleg miattuk, az ő szavazataikkal nekünk nem tetsző pártok győznek. A magyar politikai romaellenesség egyik alaptípusánál a roma voksokat egyszerűen lenézik azzal, hogy "ajándék húskonzerveket" jelentenek, nem is igazi szavazatok. S letagadjuk, hogy más esetekben a "szegények" a mi embereinket támogatnák - esetleg hasonlóan konkrét segítségért. A mi vidékeinken ez a hit majdnemhogy kulturális invariáns, más kelet-európai középosztályok sokszor igen hasonlóan gondolkoznak. E rossz érzésnek van egy igazságtalanság-vád típusa is: a befolyás nem jár nekik, mégis "hozzájutottak". Ahol a szegények etnikai csoportokat is megjelenítenek, ezen előítéletek még erősebben élnek. Egy bizonyos fokig a különböző közegekben ez is invariánsnak tűnik. 

Angol nyelvvizsga a szavazati joghoz

Másfelől a sikerről eladják az elitek a közönségnek, hogy az szorgalom, tanulás, iparkodás, teljesítmény jutalma. Mi így jutottunk hozzá valamihez, s ilyesmi volt barátaink, a "jó szegények" jutalma is. A lényeg, hogy e jó tanulói emléklapokat mi osztjuk másoknak, s közben azt hisszük, ha valakik nem becsülik meg ezeket a sikereket és inkább elvesztegetik a feltételezhető jutalmakat, akkor látszatra meritokrácia-ellenesek. S egyáltalán, ha a szegények nem méltányolják a meritokratikusnak vélt, vagyis a tudáshoz köthető előmeneteli ösvényeket, magukra vessenek, s nem is méltóak az esetleges kompenzációra. Elpazaroljuk rájuk a megnyíló lehetőségeket. A nehéz munka az, amiben egészünkkel el kell merülnünk, amiben fel kell oldódnunk. A szegények nem vesznek részt a nehéz munkában, ezért igazi javakhoz sem juthatnak hozzá. Még akkor sem, sőt, ha sokszor csak szimbolikus munkáról, cseréről van szó. S mert a szimbólumrendszer a potenciális szegényeket nem érdekli, enélkül pedig nem is akartak részt venni a cserében, ne is kapjanak tehát érte szinte semmit. E felfogás szerint, ha valaki az ő támogatásukkal győz, az amúgy sem számít, mert ők nem a mi súlycsoportunkban játszanak. Emlékszem az orosz liberális adomára a 90-es évek végéről, amikor a rendszerváltók kiszorultak a hatalomból, hogy angol nyelvvizsga is kellene a szavazati joghoz, akkor biztosan a liberálisok nyernének. De így… Minden társadalomban vannak mítoszok a nehéz munkáról és annak jutalmáról, s azokról, akik e rendszerből kilógnak. Nagyon fontos, hogy az érdekeltek úgy higgyék, nem ajándékba, vagy a rokonoktól kapták, amijük van. Léteznek persze vegyes változatok, amikor elismerjük, hogy az előmenetelhez jó iskolák, kollégiumok kellettek, de a dolog azért nem került olyan sokba, mert nagyon jól tanultunk, s ezért ösztöndíjakhoz is hozzájuthattunk. Tehát szerencse és szorgalom együtt működött… Persze kérdés, mennyire voltunk képesek reprodukálni a szüleink szociális státuszát. vagy a változásokra hivatkozva szinte majdnem mindent kitaláltunk. A középrétegek nem is kizárólagosan csak self made man mitológiákkal dolgoznak. Közben a középrétegek keményen hisznek annak a rendszernek az alapjaiban, amelyben élünk. Ez egyfelől biztonságot jelent, mert a rendszer működik, s közben bennünket jutalmaz. Másrészt hiszünk az előremenetelben, a megjutalmazottsági esélyekben, s abban, hogy aki ebből kimarad, magára vessen. Hiszen mi úgy hisszük, hogy balesetet, vagy betegséget túl tudunk élni, vagy ami egyszerűbb, a kölcsöneiket végül ki tudjuk fizetni. És egyáltalán, alapvető nehézségeinken is felül tudunk emelkedni technikai megoldásokkal, új munkával. Okosabb kölcsönökkel. Tehát akinek nem megy, az vagy tehetetlen, vagy valamiképpen szerencsétlen, esetleg kiszorítják. Hiszünk, amiben hinni akarunk…

Érdem és populizmus

A 90-es években Kelet-Európában így még hittünk abban, hogy végre egy olyan világba kerültünk, amelyben győzött, vagy győzni tudott a képesség, az érdem, hogy elvben minden megnyílik, különösen a nemzetközi nagyvállalatoknál elképzelhető az előremenetel. Lehet, hogy csak egy ponton, de ott igazán csak rajtunk múlik a dolog. Mindenesetre ilyen hitek már nincsenek, ma senki sem hisz a végtelenített sikerben. Ebben az értelemben a középosztály sem hisz automatikusan magában, illetve abban, hogy ha valaki lent marad, akkor szinte kizárólag ő maga tehet róla. Természetesen nem ment egyszerűen, hogy a magyar középosztály nagyobbik fele elhitesse magával, a rendszer, amelyben éltünk, nagyjából az egyenlő esélyek világa. Az emberek többsége a középosztály részeként a polgári világban meg volt győződve arról, hogy a világ egyenlő szinten, méltányosan van berendezve körülötte. A 2009-es brit Social Attitudes felmérés szerint az emberek 84 százaléka úgy gondolta, hogy az érvényesüléshez a "nehéz munka" elengedhetetlen, vagy nagyon fontos. A 2016-os amerikai Brookings Intézet felmérésben az amerikaiak 69 százaléka úgy vélte, hogy az értelmi készségeket és a tehetséget a társadalom megjutalmazza. A magyarok az 1990-2010-es években ennyire azért nem bíztak a méltányosságban. De a nemzetközi minták itt is adottak voltak. Ezzel a technokrata felfogással szemben az irodalomban létezik egy puhább jövőkép, a háziasszonyok és a populisták társadalmi szövetsége. Ha ezt az utópiát egy pillanatra komolyan vesszük; a posztkommunista Közép-Európában a háziasszonyok semmiféle szövetség élére nem álltak, de az IQ-technokraták elképzelése helyén valamilyen populista modell kezdett működni, amely egyenlőtlenséget persze így is generált. S elő is adtak különböző egyenlőtlenség-modelleket, amelyek eredetük szerint lehetnek poszt-feministák, s amelyekbe etnikai-faji különbségeket is rendesen csomagolnak, s persze vannak még '89 előttről maradó osztálykülönbségek is. Az érdemekről egyébként mindettől függetlenül a szociológia már a XX. század közepén sokat beszélt: például a klasszikus Durkheim, aki az érdemek szabad terét hirdette, vagy az amerikai szociológia 40-50-es évekbeli alapítói, Tawney és a brit radikális szocdemek az 50-es években, a brit Munkáspárt 1945-ös kiáltványában. Persze a 60-as évektől újrahatározódott az érdem fogalma is. S azután ezt a diplomákhoz, vizsgákhoz és könnyen vásárolható rangokhoz idomítható világot tekertük tovább a '89 után bomló itteni társadalmakban. Nálunk soha nem vették komolyan a háziasszonyokat, de a magyar populisták igazán nem konfrontálódtak az érdemmel sem. Azonban kiépültek azok a látszatai az érdemnek, amelyeket meg lehetett vásárolni. De ez mindegy, mert azok, akik kiszorultak az érdemre hivatkozó rendből - akár formálisan is kiszoruló szegényként, akik nem tanulták meg, hogyan kell hivatkozni az új érdemekre -, a 90-es évektől egyre keményebben csúsztak le. Kompenzációt, akár részlegeset, senki sem kínált nekik. Ez az utópia a nukleáris családból építkezett, nem szerette a nagy szervezeteket és nem hitt abban, hogy a szociális közelség működhet önmagában. Abban a világban, ahol erről a rendről először kezdtek sokan beszélni, voltak kommunitárius, akár még baloldalinak is létezhető változatok. A magyar elitista kiszorítósdiban ilyesmi nem volt elképzelhető. Közben itthon nincs igazán elitszelekció sem. Ezért kell a rangokat, címeket félteni. Ha nem kellene ezeket a címeket kitűzni, akkor az érdem mögött lett volna valami és akkor a többieknek is jutna, de mert nem volt és nincs igazi kiválasztás, ezért önmagukban nem állnak meg a látszólag hivatkozott érdemek sem. Hannah Arendt ír arról, hogy az amerikai közegben csak tömeges érdemek vannak, de az angolban azért létezik tehetséghez kötődő és ahhoz nem kötődő, tulajdonképpen akár biológiailag is kettéválasztott iskolai ki-, vagy elválasztás. De ez az osztályozás egy amerikai egyetemen elképzelhetetlen, mert az amerikai egalitariánus demokrácia ezt nem engedi, ezért a magániskolák mellett megmaradt a tömegoktatás. Nálunk a közép-európai változatokban a tömegoktatás természetesen létezik, közben azonban különböző rétegeket szétválasztanak. Esetenként a roma-nem roma rétegeket rejtett formákban választják szét, miközben az elkülönítés és elkülönülés megengedett formái is léteznek. Az egyházi-nem egyházi szétválasztásokat többnyire a középrétegek kiválogatásához használják, de a bennünket itt foglalkoztató érdemhez kötődő osztályozásnál a műveltségi eliteket nem választják szét. 

Új szegénység

A hatvanas években a réteg-érdemek mögött kiépültek a fordista munkaszervezési, átrendeződés módok (nem fordítva történt, mint sokan hiszik, vagyis nem úgy működött a rendszer, hogy először voltak a szétváló dolgozói rétegek és később az azokat leképző iskola is összeállt). Sok ponton az elkülönülő fordista munkaszervezet épült rá az iskolai tehetség-kiválasztásra. Ezeken a pontokon kitöltötte a létező rendet. Ez a megfigyelhető érdemosztályozás tulajdonképpen nem szocdem, hanem neokonzervatív rendtípus. Ezt a képet továbbfejlesztve a szociológiai klasszikusa, Bell különbséget tesz a lehetőségi egyenlőségek és az eredmények egyenlősége között. Itt az eredmények osztályozása inkább szociáldemokrata, a lehetőségek szerinti mérés inkább liberális. A fordista megoldás eközben levágta a kapitalista egyenlőtlenségek legrosszabb változatait.  Ehhez az elemzéshez meg is fordíthatjuk a szegénységképet. Mi itt elsősorban a sikerekből kihagyott szegények forgatókönyveire összpontosítottunk. E szegény-képeket azonban felfoghatnánk drámaváltozatonként is. A nyugat-európai szociálpolitikákban a 80-as évektől beszélnek "újszegénységről". Addig a szegénység sok szempontból felzárkózási, utolérési formákban, illetve ezek kudarcaiban jelentkezett. Ettől kezdve előfordultak új szegénység-típusok, és a 90-es évektől ezek megjelennek Közép-Európában, így nálunk is. Németországban ekkor jelennek meg a külföldi szegények, vagy szegény külföldiek. Ez a csoport nálunk a németországinál viszonylag szerényebb létszámú, mert Németország újabban vándorlási végállomás, Magyarország pedig nem. Aki tudja, innen továbbmegy. A magyar etnikai migránsok helyzetéről az országon belüli kép töredékes. Ezek a családok magukat nem a 90-es évekbeli letelepedésbeli szomszédiakhoz mérik (az ilyen adatok rendkívül ritkák), hanem az elvándorlás régióihoz, ahol általában a letelepedési csoportok erősebbek voltak. Amennyire lehetett, Magyarországon a küldő tájak erőforrásaira is építettek. A 90-es évek végétől már részben itt is továbbvándorlásról van szó: nem maradnak e csoportok itt. Pontos adatokból itt is kevés van. Az "újszegénység" eközben az országon belül generálódik. Elsorvadó ipari tájak, a romló lakáskörülmények, a romatársadalom számtalan bugyra, a töredékcsaládok, a gyermekszegénység, az utolsó 20-25 év nem nyugdíjjogosult idősei tartoznak ide - különböző kombinációkban. Ezek egy része Nyugat-Európában nem lesz okvetlenül része az új szegénységnek. A stabil társadalombiztosítás Nyugat-Európában ezt a színpadot egy fokig kifakítja. A feketejövedelmek a némethez, vagy a nyugat-európaihoz képest nagyobb mértéke állandó forrást jelent és az ottanihoz képest nálunk sokkal többrétűbben épül be a rejtett jövedelmekbe. Ez a jövedelemszerkezet nagyobbrészt nem konvertálódhat a társadalom másik felének, s különösen nem a tudástermelők tudásforrásaiba. S mert az informális jövedelemforrások közismerten viszonylag igen eltérő arányokban mérhetőek csak össze, az életminőség rohamosan szétszakad. A feltörekvők itt nem Közép-Európához, hanem a rejtett, informális formákat sokkal erősebben használó Dél-Európához hasonlítanak. A sikeresek itt nem a közép-európai sikeresekhez, hanem a dél-európai árnyékgazdasághoz fognak inkább hasonlítani. Klasszikus modellértelemben itt nincs szó tudástermelési felzárkózásról a hagyományos középosztályhoz. A dél-európaihoz igazodó munkaformák, szakmák is olyan szektorokba vándorolnak, ahol legalább részben árnyékgazdaságról van szó. Végül nem lehet munkaformák szerint már mit összemérni. A középosztály csak töredékesen tudja magát ezekhez a "szegényekhez" mérni. A hagyományos itteni középosztály ehhez az új, dél-európai informalitáshoz nem fogja, nem is akarja magát mérni, még ha a jövedelmek e csoportok között egyes pontokon részben ki is egyenlítődnek. A szakadék a kulturális formák között stabilizálódott. Az idegenkedés még inkább természetessé válik.
Szerző

Horthy és a gáz

Publikálás dátuma
2020.05.17. 09:15

Öregkoromra megmaradtam jóindulatúnak, még a politikát illetően is. Élek a gyanúperrel, hogy a mostanság csúcsosodni látszó Horthy-őrület jórészt Kádárnak köszönhető, hiszen várható volt, hogy a 100. évforduló kapcsán a médiát és az internetnyilvánosságot erősen tematizálni fogja a „kompromisszumok szürke robotosa”. Ha erre csak egy pillanatnyi válasz a tenger nélküli altengernagy előtérbe állítása, akkor még nem olyan nagy a baj. Végtére is máshol is láttunk már hasonlókat. Oroszországban például Sztálint nem képes sem megemészteni, sem kiköpni az orosz állampolgár, ezért időről-időre megpróbálkoznak valamiféle ellenpólus csatasorba állításával. A néhány éve nagy dérrel-dúrral lebonyolított „Oroszország neve” tv-show-ban például Sztolipint, a megelőző századelő reformer, egyszersmind forradalmárölő miniszterelnökét próbálták szembeállítani vele, hogy aztán Alekszandr Nyevszkij, 13. századi fejedelem jöjjön be „minden oroszok legnagyobbikának” az identitásversenyben. Ha vicceskedni akarnék, akkor nekünk is ideje lenne visszakanyarodnunk István királyunkhoz: szintén szent volt, s ha lehet, még régebben élt. De a jópofáskodásnak nincs itt az ideje. A Horthy-lufi sokak tűrőképességét kikezdi, kül- és belhonban egyaránt. Tankönyvi evidenciák szólnak a két háború közti Magyarország kormányzójának személyes felelősségéről a fehérterrort, a zsidótörvényeket, a zsidódeportálásokat és megsemmisítéseket, a kalandor II. világháborús szerepvállalást és általában is: a retrográd, népellenes, elnyomó, antidemokratikus rendszerét illetően, őfőméltósága mégis köztéri szobrokra, terekre, természetjáró túrákra pályázik. Megfogalmazódnak persze, ellenérvek is, amelyek elsősorban a Bethlen konszolidációval, az úri középosztály izmosodásával, az oktatási rendszer fejlődésével, no meg a budapesti zsidóság gázba küldésének leállításával, a háborúból való kiugrási kísérletével kapcsolatosak. És hogy nem véletlen, hogy a háborús bűnösök nürnbergi perében csupán mint tanú szerepelt. Ez utóbbi okának azonban csak Sztálin az igazi tudója, aki eredetileg nem gondolkodott Magyarország tartós megszállásában, és valamiképpen honorálta, hogy Horthy mégiscsak ki akart lépni a háborúból. Persze, abban is dilettánsnak bizonyult, amiből aztán egyenesen következett a Szálasinak való hatalomátadás, és a zsidók elgázosítása helyett azok (egy részének) Dunába lövetése. Nemrég egy vezető történészünk ezt úgy fogalmazta meg, hogy végül is neki köszönhető, hogy a zsidótlanítási program „felében, harmadában maradt”. Félig tele, vagy félig üres tehát a pohár? Mondhatta volna azt is a neves historikus, hogy Horthynak (is) köszönhető, hogy a zsidó származású magyar állampolgárok felét/kétharmadát (valójában legalább háromnegyedét) őkormányzósága alatt kiirtották, további többszázezer magyar katonát a vágóhídra hajtottak. De nem ezt mondta. Tárgyilagosságra, objektivitásra törekedett és főként távolságtartásra, hiszen a terek átnevezése a politikusok dolga, nem akadémiai tudósoké. Amiképpen tehát a közelmúlt jobb sorsra érdemes kalapos nagyasszonya nem értett a focihoz, azonképpen történészeink sem értenek a szimbolikus térfoglalásokhoz.  Lelkük rajta. Én viszont – szintén a céh tagja – úgy gondolom, hogy mégsem tehetem meg, hogy azt mondjam: bocsánat, én meg nem értek Horthyhoz. Pedig amúgy tényleg nem értek hozzá. Sosem tanulmányoztam mint kutató. Nem értek azonban az orvostudományhoz sem, mégis tudom, hogy nem jó dolog az influenza, járvány idején még rám köhögnek a metrón, jobb tehát, ha az ember beoltatja magát ellene. Ha nem így teszünk, könnyen tömeges fertőzést okozó gyilkos kórrá válhat. Az oroszokhoz azonban valamelyest értek, és foglalkoztam a magyar–orosz viszonyok történetével is. Ismerni vélem történelmi tudatukat, hatalmi reflexeiket és (magán)emberi érzelmeiket, indulataikat. Náluk a nagy honvédő háború nem történészi méricskélés dolga. Aki ezt nem érti, menjen el abba a kis uráli, ezerlelkes faluba, ahol nemrégiben én jártam. Ott áll a hősi halottak emlékműve az út szélén, és van olyan családnév rajta, amelyet több mint hússzor kellett felvésni rá. Huszonhat és fél millió társuk neve mellé. Van tehát mire érzékenynek lenniük. Így aztán nem jól tolerálják a (neo)fasiszta gesztusokat, megnyilvánulásokat, szimbolikákat. (Nem tolerálják azt egyébként Magyarország fő stratégiai partnerei, Németország és az Egyesült Államok sem.) És sajnos, ők nem nagyon tesznek különbséget a nácizmus és horthyzmus között, hiszen azok katonái szövetségben támadtak rájuk. A diplomácia hivatalos nyelvén fogalmazva, a mai Magyarország és Oroszország viszonya jó. Ha volt is valamelyes disszonancia, azt inkább a kormányközeli vagy annak mondott néhány magyar lap egyes közleményeiből, vagy a regnum.ru hírportál Magyarországgal kapcsolatos cikkeiből lehetett kikövetkeztetni. Feltételezhető például, hogy az oroszok nem így képzelték (bár jó árat kaptak érte) MOL-részvényeik jövőjét, a MALÉV-történet sem akar sehogy sem véget érni, no meg a moszkvai magyar kirendeltség ügye is – orosz ízléshez képest – túlságosan előtérbe került egy időben. Ehhez képest Orbán Viktor bon mot-ja, még mostani kormányzása elején, a keleti szélről akár komoly biztatást is jelenthetett a kölcsönös előnyökkel járó, pragmatikus politika megteremtésére. Akár ebbe a vonalba illeszkedhetne a Nabuccóból való kilépés nemrégiben történt bejelentése is. Ezt annál inkább vehették komoly – bár talán elkerülhetetlen – gesztusnak az oroszok, mivel nyilván ők is olvasták a WikiLeaksen Gyurcsány Ferenc ezzel kapcsolatos vesszőfutásáról az információkat. Egyébként az orosz fél szintén nagy nyitottságot mutatott az új kormány irányában – annak ellenére is, hogy a Fidesz korábbi kormányzása idején a kapcsolatok a legkevésbé sem voltak problémamentesek. Ennek jeléül például – jó érzékről tanúskodva, még a kormányváltás előtt – új nagykövetet küldtek, aki szóban is, tettben is több félreérthetetlen gesztust tett a Fidesz, majd az új kormány irányában. Épp ezért van jelentősége annak, hogy ez a nagykövet – Alekszandr Tolkacs – a minap a diplomáciában szokatlan egyértelműséggel foglalt állást a Magyarország II. világháborús szerepvállalását illető újraértékelési hullámmal és általában a neohorthysta megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Óvakodott ugyan attól, hogy ezt a hivatalos magyar politika részeként szemlélje, de pl. Magyarország szovjetek általi „kettős megszállása” tételének alaptörvénybe foglalását kifejezetten sérelmezte. Egyébiránt ez a vélemény sem kellene, hogy újdonságot jelentsen a magyar közvélemény számára (kár, hogy csak az oroszvilag.hu tudósított róla annak idején), hiszen az orosz külügyminisztérium már 2011 végén az emberi jogok helyzetéről közreadott nyilvános jelentésében részletesen foglalkozott hazánkkal. Ebben kiemelte, hogy Magyarországon törekvések érzékelhetőek a történelem revíziójára, többek között a második világháború vonatkozásában, aminek célja a Magyarországot a hitleri Németország oldalán a Szovjetunió ellen háborúba vivő Horthy Miklós rezsimjének a rehabilitálása.
2015-ben lejár a gázszállítási szerződés Oroszországgal. Folynak a nemzetközi tárgyalások a Déli Áramlat nyomvonaláról. Az új szerződés kondíciói segíthetnek vagy ronthatnak Magyarország gazdasági pozícióin. Mondhatnánk – az oroszok is mindig azt mondják –, hogy ez üzlet, semmi más. Mi köze lehet mindehhez Horthynak? Nagyon is sok köze lehet. A főméltóságú úr még holtában is sokat árthat a magyar–orosz viszonyoknak. A fentiek okán. Magam, persze, nem a földgáz miatt, hanem a még fentebbiek okán gondolom azt, hogy Horthy Miklósnak se szobor, se tér, se díszmenet nem jár. Egyébként, szintén egy gáz, a Zyklon-B miatt. (Kézirat, 2012. 05. 29.) (A fenti írás Szvák Gyula „Mi, moszkoviták” - Publicisztikák Oroszországról című, a Gondolat Kiadónál a közelmúltban megjelent kötetének egyik fejezete)
Szerző

Keres a nő

Publikálás dátuma
2020.05.17. 09:14

Cherchez la femme, keresd a nőt – mondták ki először az idősebbik Alexandre Dumas Párizs mohikánjai című regényében, majd a belőle készült színdarabban, s azóta megszámlálhatatlan sok műben. Leginkább a detektívek tekintették eligazítónak a dumas-i tételt: a rejtély hátterében kell lennie egy nőnek is. Ha A három testőr írója manapság élne, alighanem más kulcsmondattal állna elő: keres a nő, la femme cherche. S a nem mindig sikeres detektívekkel ellentétben rendszerint meg is talál. Főként, ha nagyhatalmú figura vagy. Akkor is, ha nem hírhedt – és e hatalmával visszaélni sem rest – nőcsábász, akit le is kell emiatt leplezni.

Biden bajban

Szó sincs arról, hogy a Me Too-mozgalom ne volna jogos és időszerű is a még legkevésbé sem teljes női egyenjogúság érdekében. Aminthogy az is érthető, ha a szexuális megalázottságukat olykor évtizedekig titkoló nők felbátorodtak a szuper macsók lebuktatásán, s amint egyikőjük ki merte mondani vádját, sorra állt elő a többi áldozat is. A női karriereket mohó vágyainak alárendelő hollywoodi filmmogul, mindenható tévémenedzser, tévésztár vagy éppen politikus bukása pedig érthetően új leleplezéseket szült. De persze alaptalan gyanúsításokat is. Mára pedig ott tartunk, hogy irdatlanul nehéz eligazodni, ha a nő keres és – talál. Az elmúlt három évben több mint 250 menedzser, celeb és politikus került célkeresztbe, némelyikük börtönbe is. S ekként a közélet színpada is átrendeződött. Még pár évtizede is legfeljebb pikáns, de nem politikus téma volt a szex. Mitterrand francia elnök szeretőjéről tudott a párizsi elit, Kennedy amerikai elnök csélcsapságát a sajtó fedezte, utóda kérte is az újságírókat hasonló tapintatra. Eisenhower titkos kedvesének sztorija a történészekre maradt. Egy ország kacagott a jámbor Carter elnökön, aki egy Playboy-interjúban elárulta, hogy már megcsalta feleségét, de csak gondolatban… Amerikában a fordulat a nyolcvanas években jött, amikor a JFK-imitátor elnökjelölt, Gary Hart pökhendien még biztatta is a médiát, hogy csak keressék barátnőjét. Megtalálták. Az Arkansas állam kormányzójaként még vígan házasságtörő Bill Clintont már a Fehér Házban találta meg egy nő (majd még több a múltjából), akinek zaklatási keresetében tett hamis tanúvallomást: letagadva a már elnöki szeretőjét. S amikor a republikánusok elmentek e botránnyal az elnökperig, a demokraták sietve lebuktatták elébb az ő házelnöküket, majd annak utódjelöltjét – nőügyével. Mostanra oda jutottunk, hogy a két nagy párt elnökjelöltje egyaránt szexuális zaklatás gyanúsítottja, ha nem is perben, csak a politikában. S a legkevésbé sem egyformán. Nem is csupán azért, mert Donald Trumpot vagy két tucat nő vádolta meg szexuális zaklatással, a biztosra vett demokrata kihívóját pedig (legalábbis egyelőre) csupán egyetlen. Ráadásul az elnök korábbi ügyvédje már börtönben, amiért tiltott módon hallgatási pénzt fizetett kliense nevében egy pornósztárnak. Maga Trump – még választási kampánya finisében – otromba macsóként dicsekedett egy (naná, hogy előkerült!) videófelvételen: hogyan képes egy celeb a nőket ágyékuknál megragadva célját elérni. S ahogy négy éve, most sem emiatt van bajban, tábora megvonta a vállát akkor és most is, sok hívének vélhetően még tetszik is e rámenősség. Bajba Joe Biden került, aki politikusként éppenséggel  fellépett a zaklatások megbüntetése végett, s akinek megvádolója egy nem éppen szavahihető, állításait gyakorta változtató nő. De hát Biden a demokraták jelöltje, s az ő tábora nemcsak kiállt a Me Too-mozgalom mellett, hanem hirdette, hogy hinni kell az előálló nőknek. De meddig, és mindig?! Két éve puszta (félreértésen alapuló) gyanúsítás hatására túlbuzgó kolléganői lemondásra kényszerítették minnesotai szenátortársukat, Al Frankent.

Most jutott eszébe

Mindenesetre Biden aligha követheti (ez ügyben szokatlanul szófukar) ellenfele cinikus tanácsát: tagadja le, s minősítse hiteltelennek vádlóját. Több se kellene a trumpista tábornak, amely máris gúnyolja a nőknek elvben és általában hitelt adó demokratákat: ha tavaly a mi főbírónk múltjából előbukkant nő vádját komolyan vettétek, akkor kezeljétek hasonlóan a ti elnökjelöltetek „zaklatását”. Biden így is tett: a zaklatást kategorikusan tagadó tévéinterjújában elismerte, vádlójának joga van előállni. Pedig vádlója kétségbe vonta Biden jogát védekezni: lépjen vissza az elnökjelöltségtől – tanácsolta Tara Reade, egyúttal kikérve magának, hogy ő a választást akarná befolyásolni, hiszen neki sem Biden, sem Trump nem kell. Ez logikus, lévén Sanders támogatója (mi több: Putyin-magasztaló), ahogy persze az a kérdés is, hogy miért akkor lépett elő, amikor Biden elhúzott az addig vezető Sanders szenátor mellett? S hát nemcsak e sajátos időzítés teszi gyanússá a gyanúsítót: Tara Reade tavaly egyike volt azon nőknek, aki tudatták, mennyire zavarta őket Biden régi rossz szokása, a beszélgetőpartnere hajának, vállának simogatása. Mert ami neki amolyan apás gesztus, az másoknak, kivált nőknek, kellemetlen lehet. De tavaly Reade sem beszélt szexuális zaklatásról, az valamiért csak most márciusban jutott eszébe. Hogy amikor 1993-ban Biden kongresszusi irodájában dolgozott, a szenátor egy nap a Capitolium épületeinek egyikében a néptelen folyosó falához szorította és szoknyája alatt bedugta ujját a nemi szervébe. Ami (nem egyetértő partnerek esetében) bizony durva formája a szexuális zaklatásnak, s persze büntethető is. Sajnos Reade sem az időpontra, sem az épületre nem emlékszik. Ez aztán felfogható a zaklatást elviselni kényteleneknél gyakori tudatzavarnak, de akár annak is, hogy ily módon lehetetlenné teszi Bidennek előállni alibivel ("nem is voltam aznap Washingtonban, éppen konferencián ültem", stb.). Vagyis beállítottság kérdése a vád jó vagy rosszhiszemű kezelése. Mindenesetre az amerikai sajtó komment-rovatait bejárta egy nyugdíjas, és éppen zaklatási vádak sorát vizsgáló ügyész ama véleménye, hogy Tara Reade vádja nem túl életszerű (ahogyan az sem, hogy az ezrek által látogatott kongresszus bár néptelennek tűnő folyosóján egy szenátor ilyesmivel próbálkozzon, akár csak valós partnerével, pláne vonakodóval).

Egyik kutya, másik eb?

Viszont virul a vád a politikai porondon. A republikánusok a (végül persze beiktatott) főbíró – szenátusi meghallgatásig jutott – ügyét dörgölik a demokraták orra alá: ha a Kavanaugh-ot vádoló Blasey Fordot hitelesnek tartottátok, Tara Reade-t miért nem? Utóvégre a távoli múltban történtek óhatatlanul kétségeket ébresztettek mindkét esetben, amint Tara Reade tanúi is (Blasey Ford persze eskü alatt vallott, s a mellette tanúskodni akarókat a republikánus bizottsági többség nem engedte meghallgatni, az FBI-t meg vizsgálódni). Reade szavait olyanok igazolnák, akiknek ő az eset után (gyakran évekkel) állítólag elmesélte. Ám például öccse előbb csak a simogatásokra emlékezett, majd napok múltán már a durva zaklatásra is… Tara hajdani válóperének előkerült irataiban van utalás a Biden-irodában történt felzaklató esetre, de nem konkrét zaklatóra, s a hölgy még tavaly is magasztalta az immár ex-alelnököt. S az akkori munkatársak egyike sem emlékszik arra a panaszra, amelyet Reade állítólag tett, amiért(?) eltávolították, s amelynek iratait egyelőre nem találják. Biden biztat a felkutatására, csak a zárolt politikai (nem személyes jellegű) iratait óvná, jó okkal: aranybánya lenne a Trump-tábor kampányának. Történetesen Reade egyik ügyvédje az elnök egyik bőkezű támogatója, viszont a már elítélt Weinstein áldozatainak is védője (a másik pedig az orosz Sputnik hírügynökség bedolgozója…) Mert ha az elnök nem száll is bele ebbe a csatába, hívei annál buzgóbban. Őket ugyanis csöppet sem zavarja a főnöküket vádló hölgyek léte: nekik elég az „egyik kutya, másik eb” kép kialakítása. Nem Trumpot jöttek dicsérni (azt ő naponta megteszi), hanem Bident temetni. S megkönnyíti dolgukat, hogy 27 esztendővel később sem a vádat, sem a védelmet nem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani. S a választási, sok tízmillió szavazóból álló esküdtszéket hiába is figyelmeztetnék e jogi alaptételre: a verdiktet voksukkal fogják kimondani. A demokratákat az is megköti, hogy a szavazótábor egyharmadát kitevő Sanders-híveket a világért sem szeretnék hergelni (Hillary Clinton bukásába ez is belejátszott), tehát eszükben sincs Reade-t ilyen hátsó szándékkal vádolni (persze, ha Biden tényleg visszalépne, pártszakadást kockáztatnának azok, akik az előválasztásokon erős másodiknak akarnák útját állni). Ez a 22-es csapdája: Bident védeni és Tarát támadni egyaránt kockázatos, hiszen bármikor előkerülhet újabb vádló, akár jószántából, akár jó pénzért. S közben fél Amerika nyomoz, a mérvadó média és a közösségi portálok önkéntesei is. Ha meggondoljuk, hogy 2004-ben a demokrata elnökjelölt John Kerry kitüntetéses vietnámi szolgálatát lejárató kampánnyal sikerült „leszállítani” a sorozást elbliccelő ifjabb Bush szintjére, akkor Bidenen alighanem csak Trump segíthet: a mindent háttérbe szorító vírusválságban tanúsított kétbalkezes kormányzásával.
Szerző