Horthy és a gáz

Publikálás dátuma
2020.05.17. 09:15

Öregkoromra megmaradtam jóindulatúnak, még a politikát illetően is. Élek a gyanúperrel, hogy a mostanság csúcsosodni látszó Horthy-őrület jórészt Kádárnak köszönhető, hiszen várható volt, hogy a 100. évforduló kapcsán a médiát és az internetnyilvánosságot erősen tematizálni fogja a „kompromisszumok szürke robotosa”. Ha erre csak egy pillanatnyi válasz a tenger nélküli altengernagy előtérbe állítása, akkor még nem olyan nagy a baj. Végtére is máshol is láttunk már hasonlókat. Oroszországban például Sztálint nem képes sem megemészteni, sem kiköpni az orosz állampolgár, ezért időről-időre megpróbálkoznak valamiféle ellenpólus csatasorba állításával. A néhány éve nagy dérrel-dúrral lebonyolított „Oroszország neve” tv-show-ban például Sztolipint, a megelőző századelő reformer, egyszersmind forradalmárölő miniszterelnökét próbálták szembeállítani vele, hogy aztán Alekszandr Nyevszkij, 13. századi fejedelem jöjjön be „minden oroszok legnagyobbikának” az identitásversenyben. Ha vicceskedni akarnék, akkor nekünk is ideje lenne visszakanyarodnunk István királyunkhoz: szintén szent volt, s ha lehet, még régebben élt. De a jópofáskodásnak nincs itt az ideje. A Horthy-lufi sokak tűrőképességét kikezdi, kül- és belhonban egyaránt. Tankönyvi evidenciák szólnak a két háború közti Magyarország kormányzójának személyes felelősségéről a fehérterrort, a zsidótörvényeket, a zsidódeportálásokat és megsemmisítéseket, a kalandor II. világháborús szerepvállalást és általában is: a retrográd, népellenes, elnyomó, antidemokratikus rendszerét illetően, őfőméltósága mégis köztéri szobrokra, terekre, természetjáró túrákra pályázik. Megfogalmazódnak persze, ellenérvek is, amelyek elsősorban a Bethlen konszolidációval, az úri középosztály izmosodásával, az oktatási rendszer fejlődésével, no meg a budapesti zsidóság gázba küldésének leállításával, a háborúból való kiugrási kísérletével kapcsolatosak. És hogy nem véletlen, hogy a háborús bűnösök nürnbergi perében csupán mint tanú szerepelt. Ez utóbbi okának azonban csak Sztálin az igazi tudója, aki eredetileg nem gondolkodott Magyarország tartós megszállásában, és valamiképpen honorálta, hogy Horthy mégiscsak ki akart lépni a háborúból. Persze, abban is dilettánsnak bizonyult, amiből aztán egyenesen következett a Szálasinak való hatalomátadás, és a zsidók elgázosítása helyett azok (egy részének) Dunába lövetése. Nemrég egy vezető történészünk ezt úgy fogalmazta meg, hogy végül is neki köszönhető, hogy a zsidótlanítási program „felében, harmadában maradt”. Félig tele, vagy félig üres tehát a pohár? Mondhatta volna azt is a neves historikus, hogy Horthynak (is) köszönhető, hogy a zsidó származású magyar állampolgárok felét/kétharmadát (valójában legalább háromnegyedét) őkormányzósága alatt kiirtották, további többszázezer magyar katonát a vágóhídra hajtottak. De nem ezt mondta. Tárgyilagosságra, objektivitásra törekedett és főként távolságtartásra, hiszen a terek átnevezése a politikusok dolga, nem akadémiai tudósoké. Amiképpen tehát a közelmúlt jobb sorsra érdemes kalapos nagyasszonya nem értett a focihoz, azonképpen történészeink sem értenek a szimbolikus térfoglalásokhoz.  Lelkük rajta. Én viszont – szintén a céh tagja – úgy gondolom, hogy mégsem tehetem meg, hogy azt mondjam: bocsánat, én meg nem értek Horthyhoz. Pedig amúgy tényleg nem értek hozzá. Sosem tanulmányoztam mint kutató. Nem értek azonban az orvostudományhoz sem, mégis tudom, hogy nem jó dolog az influenza, járvány idején még rám köhögnek a metrón, jobb tehát, ha az ember beoltatja magát ellene. Ha nem így teszünk, könnyen tömeges fertőzést okozó gyilkos kórrá válhat. Az oroszokhoz azonban valamelyest értek, és foglalkoztam a magyar–orosz viszonyok történetével is. Ismerni vélem történelmi tudatukat, hatalmi reflexeiket és (magán)emberi érzelmeiket, indulataikat. Náluk a nagy honvédő háború nem történészi méricskélés dolga. Aki ezt nem érti, menjen el abba a kis uráli, ezerlelkes faluba, ahol nemrégiben én jártam. Ott áll a hősi halottak emlékműve az út szélén, és van olyan családnév rajta, amelyet több mint hússzor kellett felvésni rá. Huszonhat és fél millió társuk neve mellé. Van tehát mire érzékenynek lenniük. Így aztán nem jól tolerálják a (neo)fasiszta gesztusokat, megnyilvánulásokat, szimbolikákat. (Nem tolerálják azt egyébként Magyarország fő stratégiai partnerei, Németország és az Egyesült Államok sem.) És sajnos, ők nem nagyon tesznek különbséget a nácizmus és horthyzmus között, hiszen azok katonái szövetségben támadtak rájuk. A diplomácia hivatalos nyelvén fogalmazva, a mai Magyarország és Oroszország viszonya jó. Ha volt is valamelyes disszonancia, azt inkább a kormányközeli vagy annak mondott néhány magyar lap egyes közleményeiből, vagy a regnum.ru hírportál Magyarországgal kapcsolatos cikkeiből lehetett kikövetkeztetni. Feltételezhető például, hogy az oroszok nem így képzelték (bár jó árat kaptak érte) MOL-részvényeik jövőjét, a MALÉV-történet sem akar sehogy sem véget érni, no meg a moszkvai magyar kirendeltség ügye is – orosz ízléshez képest – túlságosan előtérbe került egy időben. Ehhez képest Orbán Viktor bon mot-ja, még mostani kormányzása elején, a keleti szélről akár komoly biztatást is jelenthetett a kölcsönös előnyökkel járó, pragmatikus politika megteremtésére. Akár ebbe a vonalba illeszkedhetne a Nabuccóból való kilépés nemrégiben történt bejelentése is. Ezt annál inkább vehették komoly – bár talán elkerülhetetlen – gesztusnak az oroszok, mivel nyilván ők is olvasták a WikiLeaksen Gyurcsány Ferenc ezzel kapcsolatos vesszőfutásáról az információkat. Egyébként az orosz fél szintén nagy nyitottságot mutatott az új kormány irányában – annak ellenére is, hogy a Fidesz korábbi kormányzása idején a kapcsolatok a legkevésbé sem voltak problémamentesek. Ennek jeléül például – jó érzékről tanúskodva, még a kormányváltás előtt – új nagykövetet küldtek, aki szóban is, tettben is több félreérthetetlen gesztust tett a Fidesz, majd az új kormány irányában. Épp ezért van jelentősége annak, hogy ez a nagykövet – Alekszandr Tolkacs – a minap a diplomáciában szokatlan egyértelműséggel foglalt állást a Magyarország II. világháborús szerepvállalását illető újraértékelési hullámmal és általában a neohorthysta megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Óvakodott ugyan attól, hogy ezt a hivatalos magyar politika részeként szemlélje, de pl. Magyarország szovjetek általi „kettős megszállása” tételének alaptörvénybe foglalását kifejezetten sérelmezte. Egyébiránt ez a vélemény sem kellene, hogy újdonságot jelentsen a magyar közvélemény számára (kár, hogy csak az oroszvilag.hu tudósított róla annak idején), hiszen az orosz külügyminisztérium már 2011 végén az emberi jogok helyzetéről közreadott nyilvános jelentésében részletesen foglalkozott hazánkkal. Ebben kiemelte, hogy Magyarországon törekvések érzékelhetőek a történelem revíziójára, többek között a második világháború vonatkozásában, aminek célja a Magyarországot a hitleri Németország oldalán a Szovjetunió ellen háborúba vivő Horthy Miklós rezsimjének a rehabilitálása.
2015-ben lejár a gázszállítási szerződés Oroszországgal. Folynak a nemzetközi tárgyalások a Déli Áramlat nyomvonaláról. Az új szerződés kondíciói segíthetnek vagy ronthatnak Magyarország gazdasági pozícióin. Mondhatnánk – az oroszok is mindig azt mondják –, hogy ez üzlet, semmi más. Mi köze lehet mindehhez Horthynak? Nagyon is sok köze lehet. A főméltóságú úr még holtában is sokat árthat a magyar–orosz viszonyoknak. A fentiek okán. Magam, persze, nem a földgáz miatt, hanem a még fentebbiek okán gondolom azt, hogy Horthy Miklósnak se szobor, se tér, se díszmenet nem jár. Egyébként, szintén egy gáz, a Zyklon-B miatt. (Kézirat, 2012. 05. 29.) (A fenti írás Szvák Gyula „Mi, moszkoviták” - Publicisztikák Oroszországról című, a Gondolat Kiadónál a közelmúltban megjelent kötetének egyik fejezete)
Szerző

Keres a nő

Publikálás dátuma
2020.05.17. 09:14

Cherchez la femme, keresd a nőt – mondták ki először az idősebbik Alexandre Dumas Párizs mohikánjai című regényében, majd a belőle készült színdarabban, s azóta megszámlálhatatlan sok műben. Leginkább a detektívek tekintették eligazítónak a dumas-i tételt: a rejtély hátterében kell lennie egy nőnek is. Ha A három testőr írója manapság élne, alighanem más kulcsmondattal állna elő: keres a nő, la femme cherche. S a nem mindig sikeres detektívekkel ellentétben rendszerint meg is talál. Főként, ha nagyhatalmú figura vagy. Akkor is, ha nem hírhedt – és e hatalmával visszaélni sem rest – nőcsábász, akit le is kell emiatt leplezni.

Biden bajban

Szó sincs arról, hogy a Me Too-mozgalom ne volna jogos és időszerű is a még legkevésbé sem teljes női egyenjogúság érdekében. Aminthogy az is érthető, ha a szexuális megalázottságukat olykor évtizedekig titkoló nők felbátorodtak a szuper macsók lebuktatásán, s amint egyikőjük ki merte mondani vádját, sorra állt elő a többi áldozat is. A női karriereket mohó vágyainak alárendelő hollywoodi filmmogul, mindenható tévémenedzser, tévésztár vagy éppen politikus bukása pedig érthetően új leleplezéseket szült. De persze alaptalan gyanúsításokat is. Mára pedig ott tartunk, hogy irdatlanul nehéz eligazodni, ha a nő keres és – talál. Az elmúlt három évben több mint 250 menedzser, celeb és politikus került célkeresztbe, némelyikük börtönbe is. S ekként a közélet színpada is átrendeződött. Még pár évtizede is legfeljebb pikáns, de nem politikus téma volt a szex. Mitterrand francia elnök szeretőjéről tudott a párizsi elit, Kennedy amerikai elnök csélcsapságát a sajtó fedezte, utóda kérte is az újságírókat hasonló tapintatra. Eisenhower titkos kedvesének sztorija a történészekre maradt. Egy ország kacagott a jámbor Carter elnökön, aki egy Playboy-interjúban elárulta, hogy már megcsalta feleségét, de csak gondolatban… Amerikában a fordulat a nyolcvanas években jött, amikor a JFK-imitátor elnökjelölt, Gary Hart pökhendien még biztatta is a médiát, hogy csak keressék barátnőjét. Megtalálták. Az Arkansas állam kormányzójaként még vígan házasságtörő Bill Clintont már a Fehér Házban találta meg egy nő (majd még több a múltjából), akinek zaklatási keresetében tett hamis tanúvallomást: letagadva a már elnöki szeretőjét. S amikor a republikánusok elmentek e botránnyal az elnökperig, a demokraták sietve lebuktatták elébb az ő házelnöküket, majd annak utódjelöltjét – nőügyével. Mostanra oda jutottunk, hogy a két nagy párt elnökjelöltje egyaránt szexuális zaklatás gyanúsítottja, ha nem is perben, csak a politikában. S a legkevésbé sem egyformán. Nem is csupán azért, mert Donald Trumpot vagy két tucat nő vádolta meg szexuális zaklatással, a biztosra vett demokrata kihívóját pedig (legalábbis egyelőre) csupán egyetlen. Ráadásul az elnök korábbi ügyvédje már börtönben, amiért tiltott módon hallgatási pénzt fizetett kliense nevében egy pornósztárnak. Maga Trump – még választási kampánya finisében – otromba macsóként dicsekedett egy (naná, hogy előkerült!) videófelvételen: hogyan képes egy celeb a nőket ágyékuknál megragadva célját elérni. S ahogy négy éve, most sem emiatt van bajban, tábora megvonta a vállát akkor és most is, sok hívének vélhetően még tetszik is e rámenősség. Bajba Joe Biden került, aki politikusként éppenséggel  fellépett a zaklatások megbüntetése végett, s akinek megvádolója egy nem éppen szavahihető, állításait gyakorta változtató nő. De hát Biden a demokraták jelöltje, s az ő tábora nemcsak kiállt a Me Too-mozgalom mellett, hanem hirdette, hogy hinni kell az előálló nőknek. De meddig, és mindig?! Két éve puszta (félreértésen alapuló) gyanúsítás hatására túlbuzgó kolléganői lemondásra kényszerítették minnesotai szenátortársukat, Al Frankent.

Most jutott eszébe

Mindenesetre Biden aligha követheti (ez ügyben szokatlanul szófukar) ellenfele cinikus tanácsát: tagadja le, s minősítse hiteltelennek vádlóját. Több se kellene a trumpista tábornak, amely máris gúnyolja a nőknek elvben és általában hitelt adó demokratákat: ha tavaly a mi főbírónk múltjából előbukkant nő vádját komolyan vettétek, akkor kezeljétek hasonlóan a ti elnökjelöltetek „zaklatását”. Biden így is tett: a zaklatást kategorikusan tagadó tévéinterjújában elismerte, vádlójának joga van előállni. Pedig vádlója kétségbe vonta Biden jogát védekezni: lépjen vissza az elnökjelöltségtől – tanácsolta Tara Reade, egyúttal kikérve magának, hogy ő a választást akarná befolyásolni, hiszen neki sem Biden, sem Trump nem kell. Ez logikus, lévén Sanders támogatója (mi több: Putyin-magasztaló), ahogy persze az a kérdés is, hogy miért akkor lépett elő, amikor Biden elhúzott az addig vezető Sanders szenátor mellett? S hát nemcsak e sajátos időzítés teszi gyanússá a gyanúsítót: Tara Reade tavaly egyike volt azon nőknek, aki tudatták, mennyire zavarta őket Biden régi rossz szokása, a beszélgetőpartnere hajának, vállának simogatása. Mert ami neki amolyan apás gesztus, az másoknak, kivált nőknek, kellemetlen lehet. De tavaly Reade sem beszélt szexuális zaklatásról, az valamiért csak most márciusban jutott eszébe. Hogy amikor 1993-ban Biden kongresszusi irodájában dolgozott, a szenátor egy nap a Capitolium épületeinek egyikében a néptelen folyosó falához szorította és szoknyája alatt bedugta ujját a nemi szervébe. Ami (nem egyetértő partnerek esetében) bizony durva formája a szexuális zaklatásnak, s persze büntethető is. Sajnos Reade sem az időpontra, sem az épületre nem emlékszik. Ez aztán felfogható a zaklatást elviselni kényteleneknél gyakori tudatzavarnak, de akár annak is, hogy ily módon lehetetlenné teszi Bidennek előállni alibivel ("nem is voltam aznap Washingtonban, éppen konferencián ültem", stb.). Vagyis beállítottság kérdése a vád jó vagy rosszhiszemű kezelése. Mindenesetre az amerikai sajtó komment-rovatait bejárta egy nyugdíjas, és éppen zaklatási vádak sorát vizsgáló ügyész ama véleménye, hogy Tara Reade vádja nem túl életszerű (ahogyan az sem, hogy az ezrek által látogatott kongresszus bár néptelennek tűnő folyosóján egy szenátor ilyesmivel próbálkozzon, akár csak valós partnerével, pláne vonakodóval).

Egyik kutya, másik eb?

Viszont virul a vád a politikai porondon. A republikánusok a (végül persze beiktatott) főbíró – szenátusi meghallgatásig jutott – ügyét dörgölik a demokraták orra alá: ha a Kavanaugh-ot vádoló Blasey Fordot hitelesnek tartottátok, Tara Reade-t miért nem? Utóvégre a távoli múltban történtek óhatatlanul kétségeket ébresztettek mindkét esetben, amint Tara Reade tanúi is (Blasey Ford persze eskü alatt vallott, s a mellette tanúskodni akarókat a republikánus bizottsági többség nem engedte meghallgatni, az FBI-t meg vizsgálódni). Reade szavait olyanok igazolnák, akiknek ő az eset után (gyakran évekkel) állítólag elmesélte. Ám például öccse előbb csak a simogatásokra emlékezett, majd napok múltán már a durva zaklatásra is… Tara hajdani válóperének előkerült irataiban van utalás a Biden-irodában történt felzaklató esetre, de nem konkrét zaklatóra, s a hölgy még tavaly is magasztalta az immár ex-alelnököt. S az akkori munkatársak egyike sem emlékszik arra a panaszra, amelyet Reade állítólag tett, amiért(?) eltávolították, s amelynek iratait egyelőre nem találják. Biden biztat a felkutatására, csak a zárolt politikai (nem személyes jellegű) iratait óvná, jó okkal: aranybánya lenne a Trump-tábor kampányának. Történetesen Reade egyik ügyvédje az elnök egyik bőkezű támogatója, viszont a már elítélt Weinstein áldozatainak is védője (a másik pedig az orosz Sputnik hírügynökség bedolgozója…) Mert ha az elnök nem száll is bele ebbe a csatába, hívei annál buzgóbban. Őket ugyanis csöppet sem zavarja a főnöküket vádló hölgyek léte: nekik elég az „egyik kutya, másik eb” kép kialakítása. Nem Trumpot jöttek dicsérni (azt ő naponta megteszi), hanem Bident temetni. S megkönnyíti dolgukat, hogy 27 esztendővel később sem a vádat, sem a védelmet nem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani. S a választási, sok tízmillió szavazóból álló esküdtszéket hiába is figyelmeztetnék e jogi alaptételre: a verdiktet voksukkal fogják kimondani. A demokratákat az is megköti, hogy a szavazótábor egyharmadát kitevő Sanders-híveket a világért sem szeretnék hergelni (Hillary Clinton bukásába ez is belejátszott), tehát eszükben sincs Reade-t ilyen hátsó szándékkal vádolni (persze, ha Biden tényleg visszalépne, pártszakadást kockáztatnának azok, akik az előválasztásokon erős másodiknak akarnák útját állni). Ez a 22-es csapdája: Bident védeni és Tarát támadni egyaránt kockázatos, hiszen bármikor előkerülhet újabb vádló, akár jószántából, akár jó pénzért. S közben fél Amerika nyomoz, a mérvadó média és a közösségi portálok önkéntesei is. Ha meggondoljuk, hogy 2004-ben a demokrata elnökjelölt John Kerry kitüntetéses vietnámi szolgálatát lejárató kampánnyal sikerült „leszállítani” a sorozást elbliccelő ifjabb Bush szintjére, akkor Bidenen alighanem csak Trump segíthet: a mindent háttérbe szorító vírusválságban tanúsított kétbalkezes kormányzásával.
Szerző

Felhő úr és a szép Kert-Magyarország

Publikálás dátuma
2020.05.17. 09:14

Fotó: Béres Márton / Népszava
Felhő úr a szeretett Budapestjéről kimozdulni nemigen szeret, s habár a magyar vidék az ő honpolgári szíve előtt meglehetős baráti sympathiával bír, theoretice mégis csak az az ő belső, s igen korán kialakult meggyőződése már esztendők óta, hogy odavaló az ember, ahová születni szerencséltetett, s maradjék is ott, mert mindenütt másutt mindég átmeneti fizetővendég marad. Ifjú arszlán korában egy-egy szerelmesen megittasult compania tagjaként őt is magával ragadá olykor a vidéki divagatio öröme, s olyankor elmerészkedett a Városligeten túl fekvő Magyarországba is, ám hamar ráunt, hogy az a naturalis kedélyesség és fictivus báj, amit a fővárosi polgár a vidék legfőbb character indelebilisének tart, a concret helyszínen csakis akkor érhető tetten, ha fizetnek érte, márpedig a délibáb a máskülönben eléggé takarékos Felhő úrnak annyit nem ér meg, hogy láthatásának puszta csodálatáért a tárczájában kotorásszon. Nem kell őneki ahhoz vidékre utaznia, ha a természet legkülönbféle alkotásaiban kíván gyönyörködni. Ha síkot áhít tanulmányozni, akkor ott van helyben Pest, ha pedig vadregényes szirtet observálna, akkor meg átnéz Budára, a Sas-hegyre. Élete őszén mi más igénye volna egy pesti úrnak? Semmi. Azaz : egy valami mégis. És ez a valami most nem más, mint egy kávéházi terrace, azon a terrace-on egy asztal, és azon egy kancsó bor. Apróságnak tűnhet, azonban ez az a structura hierarchia, amely az állatvilág más példányaitól a homo sapienst kissé megkülönbözteti. Ám néhány hónapja, mióta a coronavirus emberi fajunkon tort ül, a rabiatus kormányzatok a közembert a jól megérdemelt kávéházi asztalától eltiltották, tehát effectu secuto leépítették az embert és az állatot egymástól elválasztó structurát. Legalábbis Pesten. Ahol újabban a rabiatus kormány excellens tagjai alighanem kizárólag Vergiliust olvasnak, és commissariusaik révén azt szajkózzák a boldogtalan köznép fülébe, hogy et mala vicini pecoris contagia laedunt – amiben van ugyan igazság, ám nincsen benne annak a bizonyos kancsónyi bornak a mégoly távoli ígérete sem. Legalábbis Pesten. Ergo Felhő úr az elmúlt hétvégén kénytelenségből vidékre óhajtott utazni, pedig, mint mondottuk, Pestről neki sem oka, sem kedve kimozdulni. Ám most, mikor a vidéki Kert-Magyarország megnyittatott, Felhő úr egy író collegával összefogott és elhatározák, hogy leutaznak Szegedre, mert végre nyitott terrace-t akartak látni egy városban, és Felhő úr élénk phantasiájában Szeged kisebb-nagyobb restrictio mellett már városnak tekinthető, ellentétben néhány olyan magyar településsel, amely fényes rangjával csak papíron bír. Felhő úr ezen collegája, kivel a nagy szegedi utat megtenni óhajták, az actualis magyar prosa-irodalom egyik jelese, egy, az irodalom iránt buzgó ügyszerelmet tanúsító férfiú, ám ebből következően : nem pénzaristocrata. Felhő úr azonban rendes, polgári jövedelmet húz az ő rendes, polgári állásából, ennélfogva az utazás időtartama alatt elfogyasztandó alcoholos ellátmányt szombat reggel ő maga praesentálta. Állott pedig az a készlet summa summarum tíz darab dobozos sörből és egy üveg gyógykeserűből, amit Felhő úr a Nyugati pályaudvar néptelen plate-forme-ján reggel kilenc óra tájban osztott meg barátjával. Ők ketten az ismert okok miatt immár két hónapja nem látták egymást, eo ipso a reggeli concilium örömére azonnal koccintottak egyet. Majd még egyet, s még egyet. És azt vevék észre, hogy egy órája iddogálnak már a pályaudvaron, a vonatot lekésték, az ellátmány fele pedig elfogyott. A jeles prosa-író collega azt proponálta tehát, hogy újabb portiókat vásároljanak az útra, és üljenek fel a legközelebbi vonatra, akárhová is megyen, hiszen a vidéki Kert-Magyarország egyetlen, nagy, közös kerthelyiséggé változott, amely a lakóhely szerint discriminált pesti népet mindenütt befogadja és kancsó borokkal örvendezteti. E gyönyörűséges illustratio képeire concentrálván újra koccintottak, és mire a városban delet harangoztak, az alcoholos ellátmány teljes egészében elfogyasztatott. És mégis egyre szomjasabbak lettek. Tanácstalanul néztek körbe, és mialatt Felhő úr némán bámulta a világot, amely a perfectio atque absolutio teljes hiányát mutatta, a collega úr fejében egy rendszer-criticus nagybeszély fundamentuma készült el, amelyben a narrator individuum annak az űzött vadnak az alteregója vala, akit ezen a szombat délutánon szomjasan és megalázottan ver a sors a Nyugati pályaudvaron. Felhő úr igyekezett nekibúsult barátját a valóságba visszarántani, és elmagyarázta neki, hogy csüggedése nem indokolt, elvégre a vidéki Kert-Magyarország megterített asztalai mellett bimbózó pompájukban fiatal szüzek várnak rájuk, induljunk hát! A jeles prosa-író tekintete azonban lemondásról tanúskodott, és látszott rajta, hogy ő bizonyosan azon, a nagy magyar tragédiára született magyar írók sorába tartozik, aki a boldog, nyájas, polgári élet felé tartó, ám késésben lévő vonatra hiába vár, mert az immár tán soha el nem jövend.
Szerző