Öregkoromra megmaradtam jóindulatúnak, még a politikát illetően is. Élek a gyanúperrel, hogy a mostanság csúcsosodni látszó Horthy-őrület jórészt Kádárnak köszönhető, hiszen várható volt, hogy a 100. évforduló kapcsán a médiát és az internetnyilvánosságot erősen tematizálni fogja a „kompromisszumok szürke robotosa”. Ha erre csak egy pillanatnyi válasz a tenger nélküli altengernagy előtérbe állítása, akkor még nem olyan nagy a baj. Végtére is máshol is láttunk már hasonlókat. Oroszországban például Sztálint nem képes sem megemészteni, sem kiköpni az orosz állampolgár, ezért időről-időre megpróbálkoznak valamiféle ellenpólus csatasorba állításával. A néhány éve nagy dérrel-dúrral lebonyolított „Oroszország neve” tv-show-ban például Sztolipint, a megelőző századelő reformer, egyszersmind forradalmárölő miniszterelnökét próbálták szembeállítani vele, hogy aztán Alekszandr Nyevszkij, 13. századi fejedelem jöjjön be „minden oroszok legnagyobbikának” az identitásversenyben. Ha vicceskedni akarnék, akkor nekünk is ideje lenne visszakanyarodnunk István királyunkhoz: szintén szent volt, s ha lehet, még régebben élt.
De a jópofáskodásnak nincs itt az ideje. A Horthy-lufi sokak tűrőképességét kikezdi, kül- és belhonban egyaránt. Tankönyvi evidenciák szólnak a két háború közti Magyarország kormányzójának személyes felelősségéről a fehérterrort, a zsidótörvényeket, a zsidódeportálásokat és megsemmisítéseket, a kalandor II. világháborús szerepvállalást és általában is: a retrográd, népellenes, elnyomó, antidemokratikus rendszerét illetően, őfőméltósága mégis köztéri szobrokra, terekre, természetjáró túrákra pályázik. Megfogalmazódnak persze, ellenérvek is, amelyek elsősorban a Bethlen konszolidációval, az úri középosztály izmosodásával, az oktatási rendszer fejlődésével, no meg a budapesti zsidóság gázba küldésének leállításával, a háborúból való kiugrási kísérletével kapcsolatosak. És hogy nem véletlen, hogy a háborús bűnösök nürnbergi perében csupán mint tanú szerepelt. Ez utóbbi okának azonban csak Sztálin az igazi tudója, aki eredetileg nem gondolkodott Magyarország tartós megszállásában, és valamiképpen honorálta, hogy Horthy mégiscsak ki akart lépni a háborúból. Persze, abban is dilettánsnak bizonyult, amiből aztán egyenesen következett a Szálasinak való hatalomátadás, és a zsidók elgázosítása helyett azok (egy részének) Dunába lövetése. Nemrég egy vezető történészünk ezt úgy fogalmazta meg, hogy végül is neki köszönhető, hogy a zsidótlanítási program „felében, harmadában maradt”.
Félig tele, vagy félig üres tehát a pohár? Mondhatta volna azt is a neves historikus, hogy Horthynak (is) köszönhető, hogy a zsidó származású magyar állampolgárok felét/kétharmadát (valójában legalább háromnegyedét) őkormányzósága alatt kiirtották, további többszázezer magyar katonát a vágóhídra hajtottak. De nem ezt mondta. Tárgyilagosságra, objektivitásra törekedett és főként távolságtartásra, hiszen a terek átnevezése a politikusok dolga, nem akadémiai tudósoké. Amiképpen tehát a közelmúlt jobb sorsra érdemes kalapos nagyasszonya nem értett a focihoz, azonképpen történészeink sem értenek a szimbolikus térfoglalásokhoz.
Lelkük rajta. Én viszont – szintén a céh tagja – úgy gondolom, hogy mégsem tehetem meg, hogy azt mondjam: bocsánat, én meg nem értek Horthyhoz. Pedig amúgy tényleg nem értek hozzá. Sosem tanulmányoztam mint kutató. Nem értek azonban az orvostudományhoz sem, mégis tudom, hogy nem jó dolog az influenza, járvány idején még rám köhögnek a metrón, jobb tehát, ha az ember beoltatja magát ellene. Ha nem így teszünk, könnyen tömeges fertőzést okozó gyilkos kórrá válhat.
Az oroszokhoz azonban valamelyest értek, és foglalkoztam a magyar–orosz viszonyok történetével is. Ismerni vélem történelmi tudatukat, hatalmi reflexeiket és (magán)emberi érzelmeiket, indulataikat. Náluk a nagy honvédő háború nem történészi méricskélés dolga. Aki ezt nem érti, menjen el abba a kis uráli, ezerlelkes faluba, ahol nemrégiben én jártam. Ott áll a hősi halottak emlékműve az út szélén, és van olyan családnév rajta, amelyet több mint hússzor kellett felvésni rá. Huszonhat és fél millió társuk neve mellé. Van tehát mire érzékenynek lenniük. Így aztán nem jól tolerálják a (neo)fasiszta gesztusokat, megnyilvánulásokat, szimbolikákat. (Nem tolerálják azt egyébként Magyarország fő stratégiai partnerei, Németország és az Egyesült Államok sem.) És sajnos, ők nem nagyon tesznek különbséget a nácizmus és horthyzmus között, hiszen azok katonái szövetségben támadtak rájuk.
A diplomácia hivatalos nyelvén fogalmazva, a mai Magyarország és Oroszország viszonya jó. Ha volt is valamelyes disszonancia, azt inkább a kormányközeli vagy annak mondott néhány magyar lap egyes közleményeiből, vagy a regnum.ru hírportál Magyarországgal kapcsolatos cikkeiből lehetett kikövetkeztetni. Feltételezhető például, hogy az oroszok nem így képzelték (bár jó árat kaptak érte) MOL-részvényeik jövőjét, a MALÉV-történet sem akar sehogy sem véget érni, no meg a moszkvai magyar kirendeltség ügye is – orosz ízléshez képest – túlságosan előtérbe került egy időben. Ehhez képest Orbán Viktor bon mot-ja, még mostani kormányzása elején, a keleti szélről akár komoly biztatást is jelenthetett a kölcsönös előnyökkel járó, pragmatikus politika megteremtésére. Akár ebbe a vonalba illeszkedhetne a Nabuccóból való kilépés nemrégiben történt bejelentése is. Ezt annál inkább vehették komoly – bár talán elkerülhetetlen – gesztusnak az oroszok, mivel nyilván ők is olvasták a WikiLeaksen Gyurcsány Ferenc ezzel kapcsolatos vesszőfutásáról az információkat.
Egyébként az orosz fél szintén nagy nyitottságot mutatott az új kormány irányában – annak ellenére is, hogy a Fidesz korábbi kormányzása idején a kapcsolatok a legkevésbé sem voltak problémamentesek. Ennek jeléül például – jó érzékről tanúskodva, még a kormányváltás előtt – új nagykövetet küldtek, aki szóban is, tettben is több félreérthetetlen gesztust tett a Fidesz, majd az új kormány irányában. Épp ezért van jelentősége annak, hogy ez a nagykövet – Alekszandr Tolkacs – a minap a diplomáciában szokatlan egyértelműséggel foglalt állást a Magyarország II. világháborús szerepvállalását illető újraértékelési hullámmal és általában a neohorthysta megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Óvakodott ugyan attól, hogy ezt a hivatalos magyar politika részeként szemlélje, de pl. Magyarország szovjetek általi „kettős megszállása” tételének alaptörvénybe foglalását kifejezetten sérelmezte. Egyébiránt ez a vélemény sem kellene, hogy újdonságot jelentsen a magyar közvélemény számára (kár, hogy csak az oroszvilag.hu tudósított róla annak idején), hiszen az orosz külügyminisztérium már 2011 végén az emberi jogok helyzetéről közreadott nyilvános jelentésében részletesen foglalkozott hazánkkal. Ebben kiemelte, hogy Magyarországon törekvések érzékelhetőek a történelem revíziójára, többek között a második világháború vonatkozásában, aminek célja a Magyarországot a hitleri Németország oldalán a Szovjetunió ellen háborúba vivő Horthy Miklós rezsimjének a rehabilitálása.
2015-ben lejár a gázszállítási szerződés Oroszországgal. Folynak a nemzetközi tárgyalások a Déli Áramlat nyomvonaláról. Az új szerződés kondíciói segíthetnek vagy ronthatnak Magyarország gazdasági pozícióin. Mondhatnánk – az oroszok is mindig azt mondják –, hogy ez üzlet, semmi más. Mi köze lehet mindehhez Horthynak? Nagyon is sok köze lehet. A főméltóságú úr még holtában is sokat árthat a magyar–orosz viszonyoknak. A fentiek okán.
Magam, persze, nem a földgáz miatt, hanem a még fentebbiek okán gondolom azt, hogy Horthy Miklósnak se szobor, se tér, se díszmenet nem jár. Egyébként, szintén egy gáz, a Zyklon-B miatt.
(Kézirat, 2012. 05. 29.)
(A fenti írás Szvák Gyula „Mi, moszkoviták” - Publicisztikák Oroszországról című, a Gondolat Kiadónál a közelmúltban megjelent kötetének egyik fejezete)
