Nyelvünk változik, szavak, kifejezések jönnek-mennek, módosul az értelmük. A mai tizenévesek egymás közötti beszélgetése hallatán a magamfajta öreg szivar csak úgy kapkodja a fejét: „Mit mond, mit mond?” Ugyanakkor bizonyos vagyok például abban, hogy az unokáim nem tudják, mi fán terem (helyesebben: termett), teszem azt: a szolgabíró. Tudhatnák persze, ha olvasnák Jókait vagy Mikszáthot, de nem olvassák. És kitalálni sem lehet, mert a járási kormányhivatal fejének ez az őse nem volt sem szolga, sem bíró. Vagy mit kezdjen a XXI. század gyermeke azzal, hogy „instállom alássan”? Bár installálni ő is szokott, ám azt a routerrel vagy a linkkel teszi. (De megint csak: nem holmi link fazonnal.)
Ám fölösleges dolog lenne számon kérni tőlük (sőt a legújabb magyarban: őket) a hajdani pre-átkosban, az úri Magyarországon használt kifejezéseket, sőt nagyrészt már az elvtársi Magyarországon hajdanában oly sokat emlegetett fogalmak is elfelejtődtek. Kezdjük például azzal a szóval, hogy „kulák”, nem is szólva a kulákokat, sőt nem egyszer a középparasztokat is magában foglaló kuláklistáról. Nos, amikor hetven-egynéhány évvel ezelőtt először találkoztam ezzel a szóval, isten bizony azt hittem, hogy ez a kula (ürülék) többes száma. Azt azonban máig sem tudtam megfejteni, hogy mi a fenének kellett átvenni az oroszból a kulák szót? Hiszen mifelénk is létezett a parasztságnak ez a rétege, sőt több kifejezés is kínálkozott volna rá: nagygazda, zsírosparaszt, basaparaszt.
Csakhogy annak idején ez nem tűnt ennyire egyértelműnek. Aki Sztálin nyomán nem tudta, hogy a középparasztnak két lelke van (tudniillik az egyik, ha jól emlékszem, a dolgos, a termelő paraszt, a másik a kizsákmányoló énje), vagy aki, ne adj’ Isten, (akkoriban szigorúan kis kezdőbetűvel: isten) összetévesztette a középparasztot a kisparaszttal, azt egy-kettőre szájtátinak minősíthették. Szájtátiság persze azelőtt is létezett. Lásd: „Ezért a legényért nem adnék egy krajcárt, / Aki a lány előtt összehúzza magát. / Összehúzza magát, eltátja a száját, / A fene egye meg a málészájúját.” Csakhogy ebben az esetben, akárcsak a kulák esetében, az orosz (nyelv) volt a spájzban. Rákosi Mátyás országlása idején ugyanis a sokat emlegetett szájtáti ember (rotozej) az éber ellentéte volt, olyan balga fickó, aki egy adott esetben nem jött rá azonnal, hogy itt az ellenség, az „impirializmus” tette be a lábát. Merthogy sokan így ejtették a szót, például a BOTE (a Budapesti Orvostudományi Egyetem) II. számú belgyógyászati klinikájának függetlenített párttitkára (vajon tudja-e még valaki, mitől volt egy párttitkár függetlenítve?), akinek a kedvéért az Üllői út távoli klinikáiról zarándokoltak el az egészségügyi dolgozók a Szentkirályi utcában tartott pártnapokra (még egy korabeli szó: pártnap), hogy a saját fülükkel is hallják, amint a függetlenített elvtárs kimondja (és szerette kimondani, tehát sokszor tette), hogy „mi, punkcionáriusok”.
Aki azonban nem volt szájtáti, az azon nyomban felismerte, ha valaki – amint az Berijával történt – elszemtelenedett. És itt megint csak egy szolgai fordítással állunk szemben. L. P. Berija, az SZK/b/P KB (gyengébbek kedvéért: a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának) jeles tagja minden határon túlmenve követett el törvénytelenségeket, és ezt az említett határon legalább valamivel innen maradó vezető társai úgy minősítették, hogy elszemtelenedett (az illetékesek jobb híján így fordították oroszból az „obnaglel” igét).
Ez az elszemtelenedés pedig még nagyobb bűnnek számított, mint a közönséges elhajlás. Akkoriban ugyanis nemcsak a nádszálak hajlottak el, hanem egyes ideológusok is. De nem úgy, mint a szilvafa ága, amelynek a népdalban az egyik ágával ez történt („Egyik ága elhajlott, / A szeretőm elhagyott”), hanem a pártvonaltól. Ki jobbra, ki balra. Mindkettő komoly bűnnek számított, bár valljuk meg: az első rendszerint még nagyobbnak. Manapság balosnak lenni annyit tesz, mint baloldalinak. Igaz, egyes mai kincstári – tisztesség ne essék szólván – publicisták szótárában a balosság éppen olyan hazafiatlan eltévelyedés, mint annak idején, amikor ezzel a jelzővel a fent említett baloldali elhajlókat jellemezték. Hogy kik voltak ezek? Hát a szektások, ahogyan – tévedés ne essék – annak idején nem a kisegyházak tagjait, hanem megint csak ezeket a balosokat bélyegezték meg. Sőt ki hinné, ha annak idején valakit „prolinak” neveztek, azzal – a mai bayerzsoltista gyakorlattal ellentétben – éppenséggel nem becsmérelték az illetőt, hanem ellenkezőleg: ez rangot jelentett, hiszen a harcba szólított (föl, föl, te éhes) proletárnak a népszerű rövidítése volt.
Az esetleges szektásság fennforgását már a káderezésnél is vizslatták. Ez utóbbi tevékenységet a káderesek művelték, akik a többi között azt kutatták, hogy a lekáderezendő egyén hogyan viszonyul (nem valakihez vagy valamihez, hanem csak úgy, általában), és akiknek funkcióját napjainkban a háeresek vették át.
És végül ne feledkezzünk meg a letűnt kor talán leggyakrabban ragozott szaváról – a békéről – sem. Egy mai fiatal fülének bizonyára groteszknek, fából vaskarikának tűnhet, de annak idején a békét sem lehetett holmi békés eszközökkel fenntartani, hanem harcolni kellett érte. Aki ezt tette, az békeharcos volt, és aki országosan vagy megyei szinten irányította ezt a küzdelmet, az a békebizottság irányításával tette. Ha pedig egy lelkész együttműködött az állammal, az – paptársai számottevő részétől eltérően – már nem a klerikális reakció képviselője volt, hanem ؘa békepap névre hallgatott. És ha harc – legyen harc! Békéért küzdő milliók élhettek természetesen Nyugaton is (létezett egy Béke Világtanács), de a Szovjetunió és szövetségesei alkotta béketáborban mindenkitől elvárták, hogy aktívan harcoljon a békéért. („Gyűjtsd a vasat és a fémet – ezzel is a békét véded!”) Ámbár az utóbbi táborból ki is lehetett kerülni. Hogyan? A Néphadseregben a korábbi jutasi altisztek szellemét némileg tovább vivő tiszthelyettesek emígy intették a fegyelmezetlen honvédet: „Vigyázzon, kiskatona, mert én magát úgy seggbe találom rúgni, hogy kirepül a nyolcszázmilliós béketáborból!”
