A városokban megvalósult teljes összefogással tavaly ősszel ugyan sikerült jobb eredményt elérni, mint korábban, de ez nem jelenti azt, hogy változatlan körülmények között az ellenzék képes lenne győzelmet aratni egy országgyűlési választáson. A támogatottságát növelni pedig csak az ellenzéki kormányképesség növelésével, annak bebizonyításával lehet, hogy van egységes „nem-Fidesz” alternatíva. Az alapvető probléma nem csak az, hogy az ellenzék együtt még mindig nem elég erős ahhoz, hogy választást nyerjen, hanem az is, hogy azok a szavazatok, amelyek közigazgatási határokon belül működnek, a választókerületek önkényes meghúzásával erőtlenné válnak. Bruck Gábor a Népszava április 19-i számában arról írt, hogy az ellenzéknek már most kampányolnia kell azért, hogy Orbán Viktor távozzon a hatalomból. A Szép Szóban megjelent cikkében képviselt megközelítési módot azonban – azt tudniillik, hogy egyik oldalon állnak a felvilágosult, nagyvárosi ellenzéki szavazók, a másikon az elmaradott vidékiek – nem osztom. Egyrészt azért, mert ez nem így van, a Fidesznek és a különböző ellenzéki pártoknak egyaránt van Budapesten és vidéken is jelentős támogatottsága, másrészt, mert ez a megközelítési mód eleve kizárja a vidéki többség megszerzését, vagyis a korszakváltást 2022-ben. Bruck üzenete egyébként, mint ahogy várható volt, megjelent a kormánymédiában, benne a megyei lapokban: „Te vidéki, ostoba tahó!” címmel.
Nem osztom Bruck Gábor véleményét. A vidékiek közé tartozom. Egy kilencezer lakosú mezővárosban, Jászapátin nőttem fel, Kazincbarcikán, egy ipari városban érettségiztem, majd Veszprémben, egy megyei jogú városban szereztem mérnöki diplomát. Ott dolgoztam éveken át. Van személyes tapasztalatom tehát arról, hogy milyen összetett a vidéki társadalmak világa. Országgyűlési képviselő is úgy lettem 1994-ben és később is, hogy az Alsó-Jászságban szereztem egyéni mandátumot. Képviselőként Jászapáti és 11 falu napi gondjaival, ügyeivel foglalkoztam, függetlenül attól, hogy frakcióvezető, miniszter vagy pártvezető voltam. Nem úgy, mint a mostani fideszes zsebzsarnokok; nekem még ma is élő a kapcsolatom azokkal, akikkel együtt küzdöttem a vezetékes telefonért, a gáz bevezetéséért, a szennyvíz-csatornázásért, a buszjáratokért és a munkahelyekért, az iskolák felújításáért, fejlesztéséért.
Ezek az évek rengeteg élményt adtak, amelyek ma is meghatározzák a gondolkodásomat. Amikor Zachar Ferenc és Szabó Lajos hazahívott, hogy legyek az MSZP képviselő-jelöltje, épp e színes és sokrétű világ kellős közepébe csöppentem. Az első alkalommal mindjárt megkaptam a „beosztásom” néhány idős kisgazdától, akikkel összefutottam: „Apád milyen rendes ember volt! Hogy lett belőled kommunista?” Innen jutottam el odáig, hogy az akkori polgármester Török Sándor, aki minden volt, csak nem szocialista vagy liberális, a város díszpolgárának jelölt. Én Bruck Gáborral szemben azonban nem az ott élőket hibáztatom azért, hogy ma Pócs Jánosnak hívják a Jászság országgyűlési képviselőjét, hanem magunkat, akik nem tudtuk megakadályozni, hogy 1998 után az MSZP fokozatosan letérjen az addig képviselt útról, mert ez a párt addig egyaránt volt népi és urbánus, és együtt vállalta a szegények és a középrétegek képviseletét.
Más okokból sem fogadom el azt a megközelítést, amely csak Budapestet és a nagyvárosokat tartja „felvilágosultnak”. Nézzük a tényeket. A következő táblázatból kiderül, hogy jóval kisebb különbségek vannak a Fidesz-KDNP és az ellenzék támogatottsága közt, mint azt sokan vélik. Ennek ellenére kevés egyéni mandátumot tudna az ellenzék megszerezni a nem budapesti választókerületek közül, azok belső összetétele miatt. A nem budapesti körzetek döntő többségében ugyanis több a kisvárosi és községi szavazó – ez volt a Fidesz célja, amikor 2012-ben átalakította a választási körzeteket – és ez igaz a megyei jogú városok körzeteinek kétharmadára is.
Aki csak arra törekszik, hogy a nagyvárosokban élőket nyerje meg, vagyis nem törekszik a vidék megnyerésére, a mai választási rendszerben bukásra van ítélve. Már csak azért is, mert mindössze a lakosság 38 százalékát teszik ki a Budapesten és a megyei jogú városokban élők. Nyilván az sem képzelhető el, hogy az 1000 lakosnál kisebb települések, amelyekkel Bruck Gábor példálódzik, döntenék el a választást, hiszen csak a népesség 8 százaléka él ezekben. Egyébként szívesen meghívom Jásziványra, abba a 600 lakosú zsákfaluba, ahol tájékozott és jószívű emberek élnek, hogy lássa, nemcsak a kocsma és a templom között ingáznak az ott lakók. (Birkapörköltjük egyébként vetekszik a kunságival.)
Azt a többi ellenzéki párt majd eldönti, hogy merre indulnak el, de az MSZP-nek azt javaslom, ne a „brucki” úton. Akkor segíti elő az MSZP a korszakváltást (politikai és társadalmi értelemben egyaránt), ha kilép a „körúton kívülre” is. Ha olyan politikai programot képvisel, amelyben ismét magára ismerhet a budapesti, a nagyvárosi, a városi és a községi ember. Ha Angyalföldön és Jásziványban éppúgy talál támogatót és szavazót. Ez a program elkészült. Az élet normalizálódása után az MSZP a nyilvánosság elé fog lépni vele. E program abból a tényből indul ki, hogy Magyarország ma ismét három részre szakadt. Nagy a különbség a budapesti és nagyvárosi, a városi és a községi életfeltételek között, felzárkóztatás nélkül pedig nincs esély társadalmi kiegyezésre. Javaslatunk szerint az esélyteremtő állam teremthet érdekközösséget a magyar társadalomban, amelynek programja radikális, de megvalósítható.
Az első teendő az, hogy Magyarország egész területén, társadalmi helyzettől függetlenül, meg kell teremteni a jó minőségű háziorvosi ellátást, szűrést, diagnosztikát, felvilágosítást és megelőzést, szakorvosi ellátást, valamint a kórházi szolgáltatásokat. Az egészségügyi rendszer már a járvány előtt is az összeomlás szélén állt, miközben a gyógyulás esélyét a beteg anyagi helyzete és lakóhelye alapvetően befolyásolja. Úgy kell tehát megszervezni az ellátást, hogy mindenki hozzáférhessen. Vagyis növelni kell az egészségügyre fordított költségvetést, ugyanakkor szét kell választani a közösség által biztosított egészségügyi ellátás és a magánellátás költségeinek fedezését.
Integrált és felzárkóztató oktatásra van szükség vidéken is. Ehhez minden iskolának rendelkeznie kell a kellő képzési, módszertani és fizikai feltételekkel, a pedagógusoknak pedig versenyképes bérrel. Radikálisan növelni kell a felsőoktatáshoz való hozzáférést, hogy egy falusi, kisvárosi diák is eljuthasson egyetemre. Ennek egyik módja, ha az állami egyetemek mindenkinek ingyenes oktatást biztosítanak, vagy minden hátrányos helyzetben lévő fiatal kap egy olyan keretet az államtól, amit kizárólag oktatásra költhet.
Az alacsony nyugdíjból élők – a vidéki nyugdíjasok többsége ilyen – sorsán az újraelosztási szabályokkal lehet változtatni azért, hogy csökkentsük a távolságot a legmagasabb és a legalacsonyabb nyugdíjak között, s egyben a minimális nyugdíj elérje a 100 ezer forintot. Úgy például, hogy egy ideig az éves nyugdíj emeléskor mindenki ugyanazt az összeget kapja. Legalább ennyire fontos, hogy az idősek méltóságban élhessék le hátralévő éveiket. Ennek érdekében a létminimumot elérő jövedelempótló támogatáshoz (munkanélküli segély) hasonló szolgáltatással lehetne biztosítani az idős betegek gondozását is, amely ma a legtöbb család számára megoldhatatlan feladat.
Az alapvető megélhetéshez szükséges minimum biztosítása jó példája annak, hogy érdekközösséget lehet teremteni a középrétegek és a szegényebbek között. Méghozzá anélkül, hogy egyszerre mindent felforgatnánk. Ez a minimum biztosítható: a dolgozóknál a biztos megélhetést nyújtó minimálbérrel, a munkájukat elvesztőknél a létminimumot elérő jövedelempótló támogatással, a nyugdíjasok esetében a tisztességes megélhetést biztosító minimális nyugdíjjal, a gyermeket nevelőknél az anyasági támogatás radikális emelésével, az alanyi jogon járó családi támogatások (családi pótlék, GYES, GYET) megduplázásával. A szociális rendszernek azonban ki kell terjednie azokra is, akik mások vagy akár saját hibájuk miatt ellehetetlenültek.
S végül, egyenlő közszolgáltatásokat kell biztosítani mindenki számára. Nem elég csak úgy általában a szegénység kezelését célzó programokat indítani, a kisebb települések problémáinak együttes megoldására van szükség az adott területre koncentráló, helyi fejlesztési programokkal, amelyek helyben teremtenek munkahelyeket. Biztosítani kell a munkavállalást, a tanulást, az ügyintézést kiszolgáló, megfelelő közösségi közlekedést is. Olyan, az egész országra kiterjedő tömegközlekedési jegyrendszerre van szükség, amely egységes árakat tartalmaz az utazás távolsága alapján, mindegy, hogy ki mivel, vonattal vagy busszal utazik. És a közszolgáltatásokhoz mindenki megfizethető áron férhessen hozzá: senki ne fagyjon meg a saját fűtetlen otthonában azért, mert nem tudja kifizetni a gáz- vagy a villanydíjat, senki ne kerüljön emberhez méltatlan helyzetbe azért, mert nem tudja kifizetni a vízdíjat.
Irányítottam több kampányt is az MSZP politikusaként, s mindegyikből azt a következtetést vontam le, hogy nem elég valami ellen fellépni, hanem irányt, új irányt is kell mutatni. A Bruck-féle iránnyal azonban nem tudok azonosulni.
