Ritka az olyan kiállítás, amelyről kilépve az ember bármerre néz, mindenütt festményeket lát. Ezt a katartikus élményt képes létrehozni az az Edward Hopper kiállítás, amely néhány napja újra látható a Bázel melletti Fondation Beyelerben.
A tárlat ötlete, majd megszervezése, a hozzá készült katalógus megszerkesztése Ulf Küster művészettörténész és kurátor nevéhez kötődik. Küster katalógushoz írt bevezetőjéből az is kiderül, hogy a kiállítás ötlete akkor merült fel benne, amikor az 1928-ban készült Cape Ann Granite egy hosszútávú kölcsönszerződés megkötésével a David Rockefeller gyűjteményből átkerült a Fondation Beyeler állandó gyűjteményébe.
Hopper 1928 nyarán láthatta a Cape Ann sziklát, amikor feleségével, Joval a Massachusetts-i Gloucesterbe utazott. Hopperék szokása ugyanis az volt, hogy októbertől májusig New Yorkban tartózkodtak, ilyenkor készültek az olajfestmények, júniustól szeptemberig pedig utaztak. Az utazások helyszínein emlékeztető rajzok és akvarellek készültek, ezek közül jó néhány be is került a válogatásba. A kiállítás nyolc szobáján végigsétálva végignézhetünk egy road movie-t, több mint hatvan pillanatba sűrített történetet. Kisvárosi házak, a teraszukról messzeségbe néző nők és férfiak, tengerpartok szikláin megcsillanó napfény, szélbe forduló vitorlás, lemenő napban magányosan álló világítótorony, üres vasúti átjáró holdfényben vagy elhagyatott, utcai lámpákkal megvilágított erdő széli benzinkút. És mire a filmünk végére érünk, már pontosan ugyanazt a Hopper-i melankóliát érezzük, amit nagyvárosi pillanat képeiből már oly jól ismerünk.
A Fondation Beyeler a világ egyik legszebb múzeuma. A Berower Park közepén álló épületet a világhírű építész, Renzo Piano tervezte. A megrendelőnek és tervezőnek is legfőbb célja az volt, hogy az épület tökéletesen illeszkedjen az őt körülvevő tájba. Kiállítótereit négy fal alakítja, mozgatható falakkal tovább tagolható. Az épületet a nyugati oldalán hosszú, keskeny, üvegbe burkolt télikert határolja, északon és délen a kiállító termeket is padlótól a mennyezetig érő ablakok választják el a természettől. És ezek az óriási üvegfelületek kapcsolják össze Hopper műveit az épületet körülvevő tájjal, ezzel elérve azt, hogy a természet valódi részévé válva láthassuk őket. Mindeközben különleges párbeszéd jön létre is a műalkotások és a távolban látszó hegycsúcsok, az ősfák, a szőlőültevények, a zöld fű, a felhős ég és a napsütés között.
Hopper egy beszélgetésben azt mondta, mindig a napfényt akarta megfesteni a házfalon. És pontosan ez a fényjáték az, ami annyira megbabonázó a képeiben, hogy többi között, olyan filmesek munkáit inspirálta képeivel, mint Hitchcock, David Lynch vagy Wim Wenders. Ami talán köszönhető annak is, hogy Hopper úgy és abba a pillanatba tudta összesűríteni műveiben az időt, hogy mindig ott érezni bennük a megelőző és a következő pillanatot is. Szinte várjuk, hogy a kamera forduljon tovább, és megláthassuk, mit néz a távolba révedő nő alak, mi történhet a lehúzott redőnyű házban vagy mikor gördül be egy autó az elhagyatottnak tűnő benzinkúthoz. Hiszen miközben az ember Hopper kiállítást vagy akár egy albumot lapozgat, akkor is filmet néz, most éppen egy road movie-t a végtelennek tűnő amerikai tájban.
És ez a road movie most valóban látható is, mint a kiállítás highlight-ja. Wim Wenders 3D-s kisfilmje, a Two or Three Things I Know About Edward Hopper a rendező személyes tisztelgése Hopper előtt, akiről egy, a YouTube-on látható, a kiállítás kapcsán készült beszélgetésben elmondja, hogy ő valóban látni, Hoppertől tanult. A moziterembe tehát egy 3 dimenziós képet generáló szemüveget viselve léphetünk tehát be, és bárhol is kapcsolódunk a filmbe, szinte biztos, hogy ott is maradunk a következő vetítésre. Mert minden egyes újra nézéssel újabb és újabb apró finomságot vehetünk észre.
Ezek után nem csoda, hogy kilépve a Fondation Beyeler parkjából, még mindenütt Hopper képeket keres és talál is az ember. És teheti ezt most újra, bár ott jártunkkor még senki sem tudta, hogy nem sokkal később karanténba kerül szinte az egész és a képek is, és egy szemvillanás alatt a közösségi oldalakra és a világ minden országának nagy hírportáljaira fotókban is megérkezik a hopperi hangulat.
Kinézve pedig saját karanténunk ablakán érdemes keresni a napfényt a szemben lévő ház oldalán. Így mindenkinek lehet saját Hoppere. Meg aztán a melankóliához is mindig jár egy kis remény, na az az, ami mindig ott van abban a napcsíkban.
