Szigeti veszedelem

Tízegynéhány évvel ezelőtt jártam Izlandon. A hivatalos programot oldotta egy kirándulás, amely kenuban kezdődött, majd lovaglással záródott. A vízi alkalmatosságban 10-15 fő foglalhatott helyet. Vízhatlan szkafandert és gumicsizmát kellett magunkra ölteni. Eme öltözékben evezgetve sodródtunk lefelé a ragyogó májusi napsütésben egy bővízű, igencsak gyorsan hömpölygő gleccserfolyón. A csónakot boszorkányos ügyességgel navigálta az egy szem kormányos. Mint utóbb megtudtuk, nepáli migráns volt.

Jónéhány kisebb-nagyobb vízesésen is átjutottunk, amikor a folyó egy sziklákkal övezett kiöblösödésében kikötöttünk. Miként a bennünket követő, 15-16 éves fiúkkal és lányokkal megtömött két kenu is. Nem értettük, hogy ők miért lehetnek csak melegítőben és tornacipőben. Aztán rájöttünk. Egymás után, egyesével felmásztak egy 6-8 méter magas, az örvénylő víz fölé kinyúló sziklanyelvre. Ki kellett araszolniuk a kő legszélére. Ebben a kísérő tanár a vállukon átvetett kötéllel segítette őket. Aztán a kötelet elengedve, ruhástul-cipőstül, zsupsz, talpassal bele a jéghideg, erős sodrású folyóba. Hogy mihamarabb kikecmereghessenek, a part két széle között, a víz felszínén előzőleg kifeszített vastag kötelet kellett elkapniuk, és annak segítségével kikapaszkodniuk a partra.

Testnevelőként nem hittem a szememnek, hogy mindnyájan különösebb hezitálás nélkül, hibátlanul teljesítették a feladatot. Felmerült bennem, hogy ha ennek egy sokkal szelídebb változatát Magyarországon próbálnám megkísérelni, életem végéig bíróságra járnék. Megnyugtatásul: a közelben felhúzott, hatalmas, fűtött sátorban, forró levegőt fújó csövek előtt mindenki gyorsan meg tudott szárítkozni. Ezt azért tudom, mert én is erre kényszerültem, a nem passzentos túraruhám ugyanis evezés közben beázott.

A lovaglás a túra fináléja volt. Az apró, rendkívül ügyes izlandi pónik hibátlanul szállítottak bennünket a vulkanikus kőgörgetegben, a rapszodikusan fel-feltörő gejzírek, a fortyogó iszaptavacskák között. Mint utólag megtudtam, az egész napos program az izlandi fiatalok úgynevezett bátorságpróbája, ami nem kötelező, de ki nem hagynák…

Egy merész váltással – pedig nem mindig és nem mindenről jut ez eszembe – ezúttal is a futballnál kötök ki. Izlandnak mindössze háromszázötvenezer lakosa van, az időjárás meglehetősen zord, a féléves téli időszakban csak pár óráig tart a nappali világosság. Alig található normál méretű labdarúgó pályának megfelelő talaj, alkalmas sík terület, nemzeti stadionjuk mindössze tizenötezres, pár tízezerre tehető csak a sport teljes utánpótlás bázisa, és mégis…

A 2016-os Európa-bajnokságon megverték Ausztriát és Angliát, döntetlent játszottak Portugáliával és velünk. A legutóbbi világbajnokságon ikszeltek Argentínával, egy góllal kaptak ki Horvátországtól. A FIFA ranglistán megelőznek (39.) bennünket (52.), míg az UEFA sorolásban mi (36.) állunk valamivel jobban (39.). Tovább fájdítom a szívünket. A Sporttudományok Nemzetközi Központja (CIES) sokatmondó kimutatást adott közre a kontinens elsőosztályú bajnokságaiban szereplő külföldi játékosokról. E listából szemezve mellbevágó számok ütik meg szemünket. Szerbia 427, Horvátország 343, Norvégia 86, Csehország 75, Magyarország 35, Koszovó 34 labdarúgóról adhat számot e közegben. Azt már én is hazaárulásnak tartanám, ha mindezeket az adatokat lakosságszámra vetítenénk. Még azért megemlíteném, hogy az izlandi miniállam 43 ilyen futballistával rendelkezik. Annak ellenére, hogy női miniszterelnöke van, akinek esze ágába se jut a futball körüli fontoskodás…

Nincs Izland-mániám, bár a fóbia nem kizárható. Előfordulhat ugyanis, hogy a következő Európa-bajnokságra csak a legyőzésük révén szerepelhetünk a budapesti csoportkörben. Ezt a bizonytalanságot érzem szigeti veszedelemnek. Feltétele persze mindennek, hogy előtte túljussunk majd a futballnagyhatalom Bulgárián. De legrosszabb esetben is elmondhatjuk, hogy gazdagodtunk. Egy kihasználhatatlan, túlméretezett, méregdrága stadionnal…

Egy következmények nélküli országban miért is merülne fel az a kérdés, hogy miként lehetséges egy évtizednyi helyben járást eltűrni, az érdemi előrelépés hiányához és az eszméletlen mértékű, eredmény nélküli közpénzszóráshoz asszisztálni. Csak így érthető, hogy a minapi közgyűlésen nem változtattak egy szemernyit sem egy vitathatatlanul alkalmatlan grémium, a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetésén, személyi összetételén. További öt évig fognak „fejleszteni”.

A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgószakedző