A populizmus két arca

Manapság Donald Trumphoz kötik a populista jelzőt világszerte, de ha már amerikai közszereplőt keresünk, Bernie Sanders, sőt annak idején Barack Obama is megkapta, hogy (baloldali) populista. Obama szembeállítása – a Main Street vs. Wall Street, vagyis a kisember és a bankokrácia – régi amerikai hagyományra vezethető vissza, amelyben semmi új nincs, sőt Obama, akibe hívei a megújulás prófétáját látták bele, a Demokrata Párt régi arculatához tért vissza ezzel a retorikával. Klasszikusan a Demokrata Párt ostorozta a XIX. század végén, a republikánus években a gazdasági rendszert, noha demokraták és republikánusok együttesen vettek részt a populista mozgalomban.

Vessük össze Obama mondását az egyik populista politikus, a nőjogi harcos Mary Elizabeth Lease szavaival az amerikai rendszerről: „Ez a Wall Street kormánya, a Wall Streetért, a Wall Street akaratából.” Valószínű, hogy ez az éles hangütés ma is közös többszörös a demokrata párti és republikánus tábor elégedetlenjei között. (S itt a válasz, miért lehetett sikeres az elitellenességével Trump, amit az is mutat, hogy néhány évtizede még demokrata párti fellegvárként számon tartott területekben is sok szavazatot kapott.)

Talán a fentiekből is kiderül: szerintünk a populizmus nem valami eltévelyedés, nem valami demokráciaellenes jelenség, nem valamilyen tömeghisztéria terméke, hanem olyan politizálási mód, amely valós kérdésfeltevésekre kínál válaszokat. Hogy ezek a válaszok valósak-e, vagy sem, már elvezet bennünket az egyes populista mozgalmak körébe. Mi most azonban átfogó jelleggel értelmezzük, a múlt alapján, illetve annak fényében a „régi” és a „modern” populizmust.

Nyugat-Európában számos politikatudós szakít azzal, hogy a populistát kizárólag lefokozó, megbélyegző jelzőként alkalmazza. Csizmadia Ervin már 2010 novemberében utalt például David Van Reybrouck A populizmus védelmében című könyvére. A holland kutató megkülönböztette a populizmus „alantas” és „jó” formáját. Reybrouck a populizmus egyik magyarázataként utal arra, hogy a diplomás rétegek mindinkább dominálják a politikát. A legtöbb országban a diplomásoknak nagyobb esélyük van a politikai érdekérvényesítésre, sőt az adott ország közéletében, parlamenti életében, kormányzásában, ezáltal a szakpolitikák és egyáltalán a politika tartalmának meghatározására, mint a társadalom alacsonyabb iskolázottságú, s jellemzően alacsonyabb jövedelmű rétegeinek. Utóbbiak tehát úgy érzik, hogy az elit mindinkább magára hagyja őket, nem eléggé érzékeny problémáikra. Ez áll amögött, hogy gyakran populistának tekintett vezetőket támogatnak.

A „régi” populisták, azaz az észak-amerikai populisták esetében ez a diploma-elit vs. tömeg / társadalom ellentétpár nem állt fönn. A XIX. század végi Egyesült Államokban, az agrártársadalom és az ipari társadalom mezsgyéjén, a horizontálisan szerveződő közösségekben a diplomás foglalkozások nem szakadtak el a társadalom szegényebb, alacsonyabb iskolázottságú rétegeitől. A „régi” populisták között számosan egyszerre voltak farmerek és értelmiségiek, azaz újságírók, ügyvédek, tanárok, tanítók. A közösség, ráadásul a kisközösség (falu, kisváros, helyi vallási gyülekezet) kontrollja alatt élve az értelmiségi önjelölt politikaformálók nem szakadhattak el a közösségtől, annak értékeitől.

Ma a populizmusra valamilyen „férfias”, macsó jelenségként gondolunk. Mindez annak következménye, hogy a populistának tekintett vezetők (Trump, Bolsonaro, Duterte stb.) világszerte férfiak, akik olykor kifejezetten agresszív hangon szólnak a nőkről. Geert Hofstede szociológus kulturális dimenzió-elméletét alapul véve azonban a „régi” amerikai populizmust a nőiesség értékével azonosíthatjuk. Ez utóbbi furcsa lehet. A nőiességet általában nem a farmerpopulizmussal szokás párosítani. Ám ha figyelembe vesszük, Hofstede milyen értékeket tulajdonít a férfiasságnak (siker, versengés) és a nőiességnek (gyengédség, szolidaritás, támogatás, empátia, könyörületesség), akkor érvelhetünk amellett, hogy a populizmus alapvetően „női” vonásokkal rendelkezett.

A női értékek képviselete rezonált a gazdasági életben végbement negatív változásokra. Hiszen a XIX. század végi populista mozgalmat éppen az hívta életre, hogy a korabeli társadalomban és az üzleti életben nagyon – sztereotip – „férfias” vagy annak tekintett vonások uralkodtak a korra jellemző szociáldarwinista nézetek szellemében: a kíméletlen versenyszellem, a siker mitizálása (függetlenül a siker okától), a könyörtelenség. A szociáldarwinizmus afféle materiális valláspótlékként tudományos magyarázatot kínált a taposó gazdasági versenyre, a kíméletlenségre, s ezzel igazolta az igazságtalanságokat (amelyeket sokszor éppen női újságírók lepleztek le).

Amit a „modern” populisták megtanulhatnának a „régiektől”, az a sztereotip – Hofstede szerinti – nőies(nek) tartott értékek beépítése a döntéshozatalba, a szakpolitikákba, valamint a nők és általában a hátrányos helyzetű csoportok iránti nagyobb részvét és érdeklődés. S elszakadás a mai türelmetlen, militáns, militarizáló hangnemtől.

További kérdés, vajon a „régiek” populizmusát hol helyezhetjük el a mai politológiában klasszikusnak számító (bár nem hibátlan) bal-jobb tengelyen, s ehhez képest milyen eltérést találhatunk ma a populistának nevezett mozgalmakban. Az agrárpopulista mozgalom, centrumában a Néppárttal, a hiányzó szociáldemokráciát pótolta amerikai földön. A párt szociális programja, valamint törekvése a műveltség, képzettség terjesztésére megfelelt a tengerentúli szociáldemokrata pártok profiljának. Sokat tett azért, hogy olyan ügyek kerüljenek a politikai elit és a közvélemény figyelmébe, amelyeket addig elhanyagoltak, szőnyeg alá söpörtek. Az 1900-as évek reformjaitól kezdve a New Dealig terjedő harminc évben ezek a reformok megvalósultak. Így az észak-amerikai agrárpopulisták hozzájárultak a reformok elfogadottságának kedvező légkör kialakításához, és ezen keresztül a társadalmi béke megteremtéséhez.

Milyen ehhez képest a populizmus mai megítélése? A „modernek” populizmusa ma világszerte inkább jobboldali, legalábbis a kormányzó erők körében. Ma sok tekintetben megfordultak az eredeti fogalmak. A ma populistának nevezett személyek, mozgalmak száz éve az akkori populizmus ellenségei lettek volna. Hiszen a „régi” populisták fölléptek a monopóliumok ellen, elszámoltathatóvá akarták tenni a nagy vagyonokat, szét akarták törni a kilens-struktúrákat, a sajtó és a civil társadalom elsőbbségét vallották a végrehajtó hatalommal szemben, kiálltak a környezetvédelem ügye mellett – a mai médiában populistának nevezett vezetők szinte mindegyike ezekkel ellentétes politikát követ. Legalábbis kevés a közös pont.

Az Egyesült Államok sajátos megújulási, adaptációs képességének köszönhetően sikerrel tette magáévá a populista nézeteket. Egyes tagállamokban az agrárpopulisták hatalomra kerültek (pl. Robert La Follette wisconsini kormányzó, majd szenátor), és békésen megvalósíthatták a reformterveket. Mi több, Franklin D. Roosevelt New Dealje is békés úton valósult meg, és nem vezetett el polgárháborúhoz, szemben azzal, amitől az amerikai jómódú rétegek tartottak.

A populizmus, majd a progresszív mozgalom értékei és céljai (nyolcórás munkanap, progresszív adózás, vasúti tarifák szabályozása, közművek állami felügyelete, szenátorok közvetlen választása, népszavazások, gyermekmunka eltörlése, társadalombiztosítás, egészségügyi és fogyasztóvédelmi intézkedések) vér nélkül megvalósultak. Mindehhez szükségeltetett az amerikai rendszer szilárdsága, stabilitása, a történelmi hagyományok tiszteletének és a politikai rendszer állandó megújulásának az érzékeny egyensúlya.

A szerző történészpolitológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa