A populizmus két arca

Manapság Donald Trumphoz kötik a populista jelzőt világszerte, de ha már amerikai közszereplőt keresünk, Bernie Sanders, sőt annak idején Barack Obama is megkapta, hogy (baloldali) populista. Obama szembeállítása – a Main Street vs. Wall Street, vagyis a kisember és a bankokrácia – régi amerikai hagyományra vezethető vissza, amelyben semmi új nincs, sőt Obama, akibe hívei a megújulás prófétáját látták bele, a Demokrata Párt régi arculatához tért vissza ezzel a retorikával. Klasszikusan a Demokrata Párt ostorozta a XIX. század végén, a republikánus években a gazdasági rendszert, noha demokraták és republikánusok együttesen vettek részt a populista mozgalomban. 
Vessük össze Obama mondását az egyik populista politikus, a nőjogi harcos Mary Elizabeth Lease szavaival az amerikai rendszerről: „Ez a Wall Street kormánya, a Wall Streetért, a Wall Street akaratából.” Valószínű, hogy ez az éles hangütés ma is közös többszörös a demokrata párti és republikánus tábor elégedetlenjei között. (S itt a válasz, miért lehetett sikeres az elitellenességével Trump, amit az is mutat, hogy néhány évtizede még demokrata párti fellegvárként számon tartott területekben is sok szavazatot kapott.) 
Talán a fentiekből is kiderül: szerintünk a populizmus nem valami eltévelyedés, nem valami demokráciaellenes jelenség, nem valamilyen tömeghisztéria terméke, hanem olyan politizálási mód, amely valós kérdésfeltevésekre kínál válaszokat. Hogy ezek a válaszok valósak-e, vagy sem, már elvezet bennünket az egyes populista mozgalmak körébe. Mi most azonban átfogó jelleggel értelmezzük, a múlt alapján, illetve annak fényében a „régi” és a „modern” populizmust.
Nyugat-Európában számos politikatudós szakít azzal, hogy a populistát kizárólag lefokozó, megbélyegző jelzőként alkalmazza. Csizmadia Ervin már 2010 novemberében utalt például David Van Reybrouck A populizmus védelmében című könyvére. A holland kutató megkülönböztette a populizmus „alantas” és „jó” formáját. Reybrouck a populizmus egyik magyarázataként utal arra, hogy a diplomás rétegek mindinkább dominálják a politikát. A legtöbb országban a diplomásoknak nagyobb esélyük van a politikai érdekérvényesítésre, sőt az adott ország közéletében, parlamenti életében, kormányzásában, ezáltal a szakpolitikák és egyáltalán a politika tartalmának meghatározására, mint a társadalom alacsonyabb iskolázottságú, s jellemzően alacsonyabb jövedelmű rétegeinek. Utóbbiak tehát úgy érzik, hogy az elit mindinkább magára hagyja őket, nem eléggé érzékeny problémáikra. Ez áll amögött, hogy gyakran populistának tekintett vezetőket támogatnak. 
A „régi” populisták, azaz az észak-amerikai populisták esetében ez a diploma-elit vs. tömeg / társadalom ellentétpár nem állt fönn. A XIX. század végi Egyesült Államokban, az agrártársadalom és az ipari társadalom mezsgyéjén, a horizontálisan szerveződő közösségekben a diplomás foglalkozások nem szakadtak el a társadalom szegényebb, alacsonyabb iskolázottságú rétegeitől. A „régi” populisták között számosan egyszerre voltak farmerek és értelmiségiek, azaz újságírók, ügyvédek, tanárok, tanítók. A közösség, ráadásul a kisközösség (falu, kisváros, helyi vallási gyülekezet) kontrollja alatt élve az értelmiségi önjelölt politikaformálók nem szakadhattak el a közösségtől, annak értékeitől. 
Ma a populizmusra valamilyen „férfias”, macsó jelenségként gondolunk. Mindez annak következménye, hogy a populistának tekintett vezetők (Trump, Bolsonaro, Duterte stb.) világszerte férfiak, akik olykor kifejezetten agresszív hangon szólnak a nőkről. Geert Hofstede szociológus kulturális dimenzió-elméletét alapul véve azonban a „régi” amerikai populizmust a nőiesség értékével azonosíthatjuk. Ez utóbbi furcsa lehet. A nőiességet általában nem a farmerpopulizmussal szokás párosítani. Ám ha figyelembe vesszük, Hofstede milyen értékeket tulajdonít a férfiasságnak (siker, versengés) és a nőiességnek (gyengédség, szolidaritás, támogatás, empátia, könyörületesség), akkor érvelhetünk amellett, hogy a populizmus alapvetően „női” vonásokkal rendelkezett.
A női értékek képviselete rezonált a gazdasági életben végbement negatív változásokra. Hiszen a XIX. század végi populista mozgalmat éppen az hívta életre, hogy a korabeli társadalomban és az üzleti életben nagyon – sztereotip – „férfias” vagy annak tekintett vonások uralkodtak a korra jellemző szociáldarwinista nézetek szellemében: a kíméletlen versenyszellem, a siker mitizálása (függetlenül a siker okától), a könyörtelenség. A szociáldarwinizmus afféle materiális valláspótlékként tudományos magyarázatot kínált a taposó gazdasági versenyre, a kíméletlenségre, s ezzel igazolta az igazságtalanságokat (amelyeket sokszor éppen női újságírók lepleztek le).
Amit a „modern” populisták megtanulhatnának a „régiektől”, az a sztereotip – Hofstede szerinti – nőies(nek) tartott értékek beépítése a döntéshozatalba, a szakpolitikákba, valamint a nők és általában a hátrányos helyzetű csoportok iránti nagyobb részvét és érdeklődés. S elszakadás a mai türelmetlen, militáns, militarizáló hangnemtől.
További kérdés, vajon a „régiek” populizmusát hol helyezhetjük el a mai politológiában klasszikusnak számító (bár nem hibátlan) bal-jobb tengelyen, s ehhez képest milyen eltérést találhatunk ma a populistának nevezett mozgalmakban. Az agrárpopulista mozgalom, centrumában a Néppárttal, a hiányzó szociáldemokráciát pótolta amerikai földön. A párt szociális programja, valamint törekvése a műveltség, képzettség terjesztésére megfelelt a tengerentúli szociáldemokrata pártok profiljának. Sokat tett azért, hogy olyan ügyek kerüljenek a politikai elit és a közvélemény figyelmébe, amelyeket addig elhanyagoltak, szőnyeg alá söpörtek. Az 1900-as évek reformjaitól kezdve a New Dealig terjedő harminc évben ezek a reformok megvalósultak. Így az észak-amerikai agrárpopulisták hozzájárultak a reformok elfogadottságának kedvező légkör kialakításához, és ezen keresztül a társadalmi béke megteremtéséhez.
Milyen ehhez képest a populizmus mai megítélése? A „modernek” populizmusa ma világszerte inkább jobboldali, legalábbis a kormányzó erők körében. Ma sok tekintetben megfordultak az eredeti fogalmak. A ma populistának nevezett személyek, mozgalmak száz éve az akkori populizmus ellenségei lettek volna. Hiszen a „régi” populisták fölléptek a monopóliumok ellen, elszámoltathatóvá akarták tenni a nagy vagyonokat, szét akarták törni a kilens-struktúrákat, a sajtó és a civil társadalom elsőbbségét vallották a végrehajtó hatalommal szemben, kiálltak a környezetvédelem ügye mellett – a mai médiában populistának nevezett vezetők szinte mindegyike ezekkel ellentétes politikát követ. Legalábbis kevés a közös pont.
Az Egyesült Államok sajátos megújulási, adaptációs képességének köszönhetően sikerrel tette magáévá a populista nézeteket. Egyes tagállamokban az agrárpopulisták hatalomra kerültek (pl. Robert La Follette wisconsini kormányzó, majd szenátor), és békésen megvalósíthatták a reformterveket. Mi több, Franklin D. Roosevelt New Dealje is békés úton valósult meg, és nem vezetett el polgárháborúhoz, szemben azzal, amitől az amerikai jómódú rétegek tartottak. 
A populizmus, majd a progresszív mozgalom értékei és céljai (nyolcórás munkanap, progresszív adózás, vasúti tarifák szabályozása, közművek állami felügyelete, szenátorok közvetlen választása, népszavazások, gyermekmunka eltörlése, társadalombiztosítás, egészségügyi és fogyasztóvédelmi intézkedések) vér nélkül megvalósultak. Mindehhez szükségeltetett az amerikai rendszer szilárdsága, stabilitása, a történelmi hagyományok tiszteletének és a politikai rendszer állandó megújulásának az érzékeny egyensúlya. A szerző történészpolitológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa 
Szerző
Paár Ádám

A nép elfogadja a zsarnokságot?

Közeli jó barátom fakadt ki így legutóbb: a nép elfogadja a zsarnokságot. Szerintem pedig ez nem így van! A nép nem fogadná el a szolgasorsot, amibe a köznevelési és szakképzési rendszer tereli a gyermekeit; nem fogadná el az egyre általánosabb szegénységet és nyomort, amibe az állami szociálpolitika forrás-blokkolása taszította; és nem fogadná el a kiszolgáltatottságot, amit az állami egészségügyi ellátás minimumon vegetáltatása hozott az életükbe. Meg a politikai – állami – társadalmi önkényt sem fogadná el a szabadság és a demokrácia helyett. 
A nép ugyanannyira fogadja el ezt a mocskot, mint amennyire rabszolgák a rabszolgaságot, jobbágyok a jobbágyságot, proletárok a kizsákmányolást, polgárok a diktatúrát, elnyomottak az elnyomást… Egyáltalán nem fogadják el! Jön persze a kérdés: és akkor mi van? Mit várnánk az emberektől annak kifejezésére, hogy nem fogadják el ezt a diktált, igazságtalan sorsot? Miközben a rögvalóságban nem nagyon lehet mást tenni, mint meghúzni magukat; és nem tetézni a bajt sem munkahelyen, sem lakóhelyen, sem szakmában, sem vállalkozásban, sem a nyilvánosságban veszélyes politikai ellenállással ebben a hatalom által végletekig átpolitizált világban.  
Amíg a közgondolkodásban a választást magát, annak eredményét; a közvélemény és közhangulat alakulását – tévesen! – valóságosnak tekintik („lám, a nép szereti a Vezért és az ő diktatúráját, hiszen újra meg újra megválasztják”), addig szükségszerűen a zsarnokság teremtette valóságot fogadjuk el olyannak, mintha demokráciában történt volna. Az akváriumot tételezzük óceánnak… A demokrácia látszatát demokráciának. 
Amikor az önkényuralom sorban legyűri, bedarálja, elfoglalja, belebújik, magára szabja, kitölti-feltölti-megtölti saját tartalmaival a demokratikus jogállam szokásos intézményeit, akkor a „Hogy történhet meg ilyen?” kérdését általában másodlagos jelentőségű „okokra” vezetik vissza. Olyasmikre, mint például az ellenzék tutyimutyisága, a magyarság szolgalelkűsége, a Vezér ügyessége, a külvilág tehetetlensége, Európa egységének hiánya, Amerika hanyatlása és Oroszország erősödése a politikai befolyás szempontjából, és más hasonlókra. Pedig az elsődleges ok nem mindez, hanem az önkényuralom maga. A demokrácia látszatát mindennél jobban a diktatúra ténye leplezi le. 
Ha tudjuk, értjük Illyés Gyula igazságát: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, akkor az sem kétséges, hogy nemcsak a fizikai erőszaktól zsarnokság a zsarnokság, hanem a félelemtől; az egzisztenciális elnyomástól; a szabadság-hiánytól a sorsokban; a lélekben – a közösségekben – a levegőben is megbúvó kiszolgáltatottságtól. Még a gondolatainkba, a kapcsolatainkba, a magatartásunkba is befészkeli magát: hallgatást, óvatosságot, közömbösséget, érzéketlenséget eredményez egyfelől; és alkalmazkodást, igazodást, akol-meleget, nyájszellemet és vazallustempót szül másfelől.  
A naponta tetten érhető magyarországi pártállami és állampárti szisztémák – az eszement centralizáltság az állami döntéshozatalban; a függetlenség és autonómia súlyos hiányai az államban és a társadalomban; az állami szintű intézményesített korrupció; a jogalkotás gátlástalansága és kontroll nélkülisége; a közigazgatás pártpolitikai függőségei; a bírósági szervezet függetlenségének gyengítése; a folyamatos rendkívüli helyzet és a korlátlan katonai kormányzás – nos, ezek azok a mai körülmények, amelyekről Illyés Gyula írta az „Egy mondat a zsarnokságról” című vers-halhatatlanjában: „Hol zsarnokság van, ott van jelen valóan mindenekben, ahogy rég istened sem”. / „Bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt növeszted, gyermeked neki nemzed”. / „Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy”. 
Haladjuk meg végre azokat az eszmefuttatásokat, amelyek okos mondatokban leírják a valóságot, majd mintegy csodálkozva felteszik a kérdést: érthetetlen, hogy miért viseli ezt még mindig a nép? Aztán meg is válaszolják: ha ilyen az ellenzék, amilyen; és olyan az EU éppen, amilyen; és hogy más országokban is...; még Amerikában meg Angliában is; nahát, ilyen fertőző a populizmus és a vezérszellem; meg hát régebben sem volt éppen kánaán, hasonló bajok voltak már akkor, de ha jobban figyeltek volna azok a bizonyosok, akkor megelőzhető lett volna ez az ámokfutás. 
Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van. Nem csak félig, nem csak mintha, és nem csak a választásokon kívül. Nem is a néplélekből következően, meg egyáltalán nem a rossz történelmi körülményekből, és nem is a demokrácia-korszak előzményeiből, hanem magából az elnyomásból eredően. Tudni kell, érteni kell, hogy az önkény, a diktatúra, az autokrácia nem a népakaratból táplálkozik, nem onnan veszi erejét és legitimitását! A népakaratnak kevés köze van a választási rendszerhez, valamint a választási eredményeket meghatározó közvéleményhez, nyilvánossághoz, sajtó- és médiaszabadsághoz. Ezek ugyanis a zsarnokság termékei; a zsarnokság eredménye.  
Az nem vezet sehova, ha a megnyomorított ellenzék gúzsba kötött (és hangtalan, mert elnémított) táncának szakmai elemzéséből vonjuk le azt a következtetést, hogy lám, aki tehetne valamit, az is milyen rosszul teszi ezt. Itt az idő a megnyomorítás, a gúzsba kötés, az elnémítás önkényének felszámolására.  
Mondhatná az olvasó, hogy jó, rendben, a rendszer ellenállói ne egymással legyenek elfoglalva az aktuális szakkérdések eltérő megítélésében (mintegy demokráciát játszva az önkényuralom viszonyai között), hanem a zsarnoksággal magával, a zsarnokság egyes összetevői álljanak folyamatosan és rendületlenül a politikai küzdelem fókuszában. De hogyan? A válasz kimunkálása, útkeresése a demokratikus ellenzéki pártok legfőbb feladata: az elkerülhetetlen rendszerváltáshoz vezető út megépítése. Ezt kell számon kérni rajtuk – nem a gúzsba kötve táncolás ügyetlenségét. A szerző jogász 
Szerző
dr. Bíró Endre

Szigeti veszedelem

Tízegynéhány évvel ezelőtt jártam Izlandon. A hivatalos programot oldotta egy kirándulás, amely kenuban kezdődött, majd lovaglással záródott. A vízi alkalmatosságban 10-15 fő foglalhatott helyet. Vízhatlan szkafandert és gumicsizmát kellett magunkra ölteni. Eme öltözékben evezgetve sodródtunk lefelé a ragyogó májusi napsütésben egy bővízű, igencsak gyorsan hömpölygő gleccserfolyón. A csónakot boszorkányos ügyességgel navigálta az egy szem kormányos. Mint utóbb megtudtuk, nepáli migráns volt. 
Jónéhány kisebb-nagyobb vízesésen is átjutottunk, amikor a folyó egy sziklákkal övezett kiöblösödésében kikötöttünk. Miként a bennünket követő, 15-16 éves fiúkkal és lányokkal megtömött két kenu is. Nem értettük, hogy ők miért lehetnek csak melegítőben és tornacipőben. Aztán rájöttünk. Egymás után, egyesével felmásztak egy 6-8 méter magas, az örvénylő víz fölé kinyúló sziklanyelvre. Ki kellett araszolniuk a kő legszélére. Ebben a kísérő tanár a vállukon átvetett kötéllel segítette őket. Aztán a kötelet elengedve, ruhástul-cipőstül, zsupsz, talpassal bele a jéghideg, erős sodrású folyóba. Hogy mihamarabb kikecmereghessenek, a part két széle között, a víz felszínén előzőleg kifeszített vastag kötelet kellett elkapniuk, és annak segítségével kikapaszkodniuk a partra. 
Testnevelőként nem hittem a szememnek, hogy mindnyájan különösebb hezitálás nélkül, hibátlanul teljesítették a feladatot. Felmerült bennem, hogy ha ennek egy sokkal szelídebb változatát Magyarországon próbálnám megkísérelni, életem végéig bíróságra járnék. Megnyugtatásul: a közelben felhúzott, hatalmas, fűtött sátorban, forró levegőt fújó csövek előtt mindenki gyorsan meg tudott szárítkozni. Ezt azért tudom, mert én is erre kényszerültem, a nem passzentos túraruhám ugyanis evezés közben beázott. 
A lovaglás a túra fináléja volt. Az apró, rendkívül ügyes izlandi pónik hibátlanul szállítottak bennünket a vulkanikus kőgörgetegben, a rapszodikusan fel-feltörő gejzírek, a fortyogó iszaptavacskák között. Mint utólag megtudtam, az egész napos program az izlandi fiatalok úgynevezett bátorságpróbája, ami nem kötelező, de ki nem hagynák…
Egy merész váltással – pedig nem mindig és nem mindenről jut ez eszembe – ezúttal is a futballnál kötök ki. Izlandnak mindössze háromszázötvenezer lakosa van, az időjárás meglehetősen zord, a féléves téli időszakban csak pár óráig tart a nappali világosság. Alig található normál méretű labdarúgó pályának megfelelő talaj, alkalmas sík terület, nemzeti stadionjuk mindössze tizenötezres, pár tízezerre tehető csak a sport teljes utánpótlás bázisa, és mégis…
A 2016-os Európa-bajnokságon megverték Ausztriát és Angliát, döntetlent játszottak Portugáliával és velünk. A legutóbbi világbajnokságon ikszeltek Argentínával, egy góllal kaptak ki Horvátországtól. A FIFA ranglistán megelőznek (39.) bennünket (52.), míg az UEFA sorolásban mi (36.) állunk valamivel jobban (39.). Tovább fájdítom a szívünket. A Sporttudományok Nemzetközi Központja (CIES) sokatmondó kimutatást adott közre a kontinens elsőosztályú bajnokságaiban szereplő külföldi játékosokról. E listából szemezve mellbevágó számok ütik meg szemünket. Szerbia 427, Horvátország 343, Norvégia 86, Csehország 75, Magyarország 35, Koszovó 34 labdarúgóról adhat számot e közegben. Azt már én is hazaárulásnak tartanám, ha mindezeket az adatokat lakosságszámra vetítenénk. Még azért megemlíteném, hogy az izlandi miniállam 43 ilyen futballistával rendelkezik. Annak ellenére, hogy női miniszterelnöke van, akinek esze ágába se jut a futball körüli fontoskodás…
Nincs Izland-mániám, bár a fóbia nem kizárható. Előfordulhat ugyanis, hogy a következő Európa-bajnokságra csak a legyőzésük révén szerepelhetünk a budapesti csoportkörben. Ezt a bizonytalanságot érzem szigeti veszedelemnek. Feltétele persze mindennek, hogy előtte túljussunk majd a futballnagyhatalom Bulgárián. De legrosszabb esetben is elmondhatjuk, hogy gazdagodtunk. Egy kihasználhatatlan, túlméretezett, méregdrága stadionnal…
Egy következmények nélküli országban miért is merülne fel az a kérdés, hogy miként lehetséges egy évtizednyi helyben járást eltűrni, az érdemi előrelépés hiányához és az eszméletlen mértékű, eredmény nélküli közpénzszóráshoz asszisztálni. Csak így érthető, hogy a minapi közgyűlésen nem változtattak egy szemernyit sem egy vitathatatlanul alkalmatlan grémium, a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetésén, személyi összetételén. További öt évig fognak „fejleszteni”. A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgószakedző
Szerző
Tibor Tamás