A szent pápa

Kevés olyan pápa lehetett a katolikus egyház történelmében, mint II. János Pál: a halála után közvetlenül azt követelték a hívők, avassák szentté. A tegnap száz éve született lengyel származású egyházfőt kilenc évvel később, Ferenc pápa emelte a szentek sorába.

II. János Pál legnagyobb érdeme talán az volt, hogy sikerült helyreállítania - legalábbis sokak szemében -, a pápaság intézményébe vetett hitet, amit bizony megtépázott a XX. század. Az egyház modernizálása szempontjából ugyan XXIII. János jelentősebb volt a II. Vatikáni Zsinat elindításával, a „lengyel pápa” azonban modernebb volt nála abból a szempontból, hogy személyes karizmájával, a tömegkommunikációs eszközök adta lehetőségek kiaknázásával, valamint hihetetlen energiájával a vasfüggöny mögött élőknek is sikerült reményt adnia, és a világ távoli pontjaira is elvitte Krisztus üzenetét.

Főként utazó pápaként emlegetik, s érthető módon a vasfüggöny lebontásában játszott szerepe kapcsán emlegetik a nem hívők is, de a konzervatívok körében kikezdhetetlen egyházfő működése kapcsán háttérbe szorul az, hogy a menekültek ügyében ő sem képviselt más álláspontot, mint a bevándorlók sorsát olyannyira szívén viselő Ferenc. Végeredményben maga is „menekült” volt, hiszen a kommunizmusból, a meghurcoltatás hétköznapjaiból csöppent egy más világba.

II. János Pálnak köszönhetően a migráció az evangelizáció új formája lett. 1990-ben kiadott Redemptoris Missio kezdetű enciklikájában kiemelte, az egyház kötelessége a menekültek befogadása és olykor anyagi támogatása. A menekültek világnapja alkalmából kiadott üzeneteiben többször is megismételte ezt a motívumot.

II. János Pálnak felróják, hogy konzervatívvá tette a Bíborosi Kollégiumot, aminek drámai következményeit főleg halála után érzékelte az egyház. Ettől függetlenül II. János Pál már életében valóságos szent volt.