A globalizáció korszakának vége – mondta a múlt héten a maga egyszerűségével Donald Trump a Fox televíziónak. A legnagyobb globális hatalom első embere mondta ezt, egy olyan nagyhatalomé, amely a második világháború óta nemcsak gazdasági, hanem politikai rendszerét is követendő mintának tolta a gondolkodás centrumába. Nem teljesen önzetlenül, nem minden erőszak nélkül, sokak épülésére és sokak romlására: az emberiség sokat nyert és sokat veszített a globális kapitalizmussal. A legtöbbet az az Amerika nyerte, amely Trump színre lépésével – America first! –, elkezdte szétverni a multilaterális geopolitikai rendszert, a politika homlokterébe helyezve a nacionalizmust, amely Európában felélesztette a nemzetek közti háború rémálmát.
A globalizmusnak vége, rendben, de mi jöhet utána, helyette? Vagy elégedjünk meg annyival, hogy a világ véget ér a nemzetállamok határainál, legyen szó menekültekről vagy pandémiáról? Hogy a nemzetállamokban lássuk minden gond megoldását, s támadjuk a multilaterális formákat, így az Európai Uniót is? Amíg Trump fantáziál, Heiko Maas német külügyminiszter azt mondja: „Európa abból él, hogy nincsenek határai”. A pandémia pedig – a magyar szocialisták javaslatára – az Európai Egészségügyi Unió kidolgozására ösztökéli az EU-t. Európa azon erőlködik, hogy az élet visszatérjen a normalitáshoz, ám mind többen ébrednek rá: ez lehetetlen, mert a vírus előtti normalitás maga a probléma. Az abnormalitás.
Vagy kétszáz híresség a francia Le Monde-ban szólalt meg a múlt héten: a fogyasztás, a környezetszennyezés, az éghajlatváltozás, a természetes fajok elpusztítása töréspont felé sodorja a világot. Fel kellene hagyni a tarthatatlan logikával, és újra kell gondolni a célokat, értékeket, mert – Albert Einsteint idézve – „nem lehet megoldani a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel csináltuk őket”. Márpedig minden okunk megvan rá, hogy mást gondoljunk a munka, a pénz, vagy éppen a szabadidő értékéről, a „van”-ról és a „nincs”-ről, mint korábban. „Nem igaz, hogy a jelen paradigmái között a növekedés megteremti a jólétet, az egyenlőbb hozzáférést a javakhoz, a gazdasági növekedés nem megkérdőjelezhetetlen törvény, csak egy gazdaságpolitikai, társadalmi konstrukció. Arról szól, mit gondoltunk eddig a pénzről, a sikerről, a fogyasztásról, a szolidaritásról. Pedig másként is lehet, sőt muszáj. Globális, racionális jóléti államot kellene csinálni, mert a fogyasztói társadalom mára olyan gazdasági struktúrákat hozott létre, amelyek széttörték a társadalmat, miközben feléljük bolygónk erőforrásait. Véges rendszer pedig nem tud végtelen fejlődést produkálni” – csak néhány kommentár az „új normalitástól” , ahol nem a kényszerű növekedés van a középpontban, hanem az élet minősége és lehetősége. Egy új geopolitikai mechanizmus, egy emberibb globalizáció, ahol nem a tőke stimulálja és manipulálja az egyenlőtlen és igazságtalan termelést és fogyasztást.
Nem a globalizációnak van vége. De mi ez, ha nem a kapitalizmus válsága? Az eddigi normalitás abnormalitása?