Orvosként nem utazhatott, mégis fizetnie kellett

Publikálás dátuma
2020.05.22. 08:35

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
„Már most kétszer annyit fizettünk az útért, mint amennyibe egyébként került volna és még nem is mentünk sehová” – foglalta össze Záhony Péter fogszakorvos a történetét.
Az egészségügyi szakember még az év elején kapott ajándékba a párjától egy lisszaboni utat. Március közepén utaztak volna el öt napra, ám március 11-én életbe lépett a kormány vírushelyzet idejére hozott rendelkezése, hogy az egészségügyi dolgozók csak a szakminiszter engedélyével hagyhatják el az országot. Fogorvosként a kormányhatározat Záhony Péterre is vonatkozott. Ezt a körülményt jelezték is a repülőcégnek, a Wizz Airnek és a portugál hotelfoglalást intéző Booking.com-nak. Kérték, hogy tegyék át az utazást szeptemberre, amikorra reményeik szerint talán már csitul a járvány és Európa-szerte feloldják a különféle ki-és beutazási tilalmakat. A repülőtársaságnál áttették ugyan a járatukat szeptemberre, ám – mivel az utazásmódosítás röviddel az indulás előtt történt – igencsak borsos áron. Lényegében két repülőjegy árába kerülne az egyetlen oda-vissza út. A Booking.com-nál sem jártak nagyobb sikerrel, bár oda a fogorvos még az orvosi igazolvány másolatát is elküldte. Amikor később kapcsolatba léptek a tényleges szállásadóval, a lisszaboni Hotel Floridával, azok még csak nem is tudtak a magyar házaspár problémájáról. Végül ki kellett fizetniük az öt, ott nem töltött szállodai éjszaka árát. 
„Felháborítónak éreztem a bánásmódot”

– fogalmazott Záhony Péter.

Az ügyben kerestük a hollandiai székhelyű Booking.com-ot, illetve a Wizz Airt is. Megtudtuk, a légitársaság felvette a kapcsolatot az érintett utassal, és végül sikerült megállapodást kötniük. A Wizz Air leutazható hűségpontokkal kárpótolta a fogorvost.  Érdeklődésünkre egyébként elmondták, általánosságban a repülőjegy foglalás és az utazás közti időszakban, a célország által bevezetett beutazási korlátozás kockázatát az utasnak kell viselnie. Szerintük érdemesebb olyan jegytípusba beruházni, mellyel közvetlenül az utazás előtt is lemondható vagy módosítható a foglalás, lemondási díj nélkül. A jegy árát pedig a Wizz számláján pontokban jóváírja a légitársaság. Ezeket a pontokat a lemondást követő három hónapban lehet felhasználni.    A Booking-tól is azt a tájékoztatást kaptuk, hogy rendezték az ügyet az foglalóval. Úgy tudjuk, Záhony Péter ígéretet kapott arra, hogy a szállodafoglalását visszafizetik neki.
Frissítve: 2020.05.22. 09:06

Nemhogy az előfizetéshez, de még a lájkoláshoz is nagy bátorság kell

Publikálás dátuma
2020.05.22. 07:50
Porcsin Zsolt
Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Van, aki csak inkognitóban fizet elő a független debreceni online napilapra, a helyi vállalkozók pedig nem hirdetnek, mert félnek a retorzióktól – mondta az alapító-főszerkesztő Porcsin Zsolt.
Lassan egy éves a Debreciner, a vidéki sajtónyilvánosság egy kézen megszámolható független orgánumai közül a legfiatalabb. Van mit ünnepelniük?    A létezésünk ténye mindenképpen említésre méltó. Egyébként akkor lenne mit ünnepelni, ha már működne az a modell, amit kitaláltunk, vagyis hogy kétezer stabil előfizető eltart egy négy-ötfős szerkesztőséget, minden különösebb hirdetési bevétel vagy pályázati támogatás nélkül. Ez ma még nincs így, s ahogy látom, egy jó ideig még nem is lesz. Az internetes újság hivatalosan 2019. június 16-án indult el, de előtte fél évig tartott az előkészítése, s már akkor rendszeresen jelentek meg cikkek a Facebook-oldalunkon. Az impresszum szerint heten írjuk a lapot, de van egy tágabb kör mellettünk, amelynek tagjai egy-egy publicisztikával, cikksorozattal, elemző írással jelentkeznek rendszeresen. A munkatársak többségének van máshol is állása, mert egyelőre nincs annyi előfizetőnk, hogy főállásban dolgozhassanak a kollégák. Mennyire számíthatnak a helyi hirdetőpiacra: elvileg Debrecen egy prosperáló város, a jobboldalon sokan „második fővárosnak” tartják.  Hirdetés az elmúlt egy éves működésünk során egyáltalán nem jelent meg nálunk, s nem is hiszem, hogy a jövőben ez jelentősen változni fog. A helyi hatalom ellenségnek tekinti a Debrecinert, ezért a helyi vállalkozók, cégek, szolgáltatók nem mernek itt hirdetni: féltik a várossal kötött szerződésüket és bevételüket, retorzióktól tartanak. Ezért az a cél, hogy az előfizetők tartsák el a lapot, ugyanúgy ahogy a nyomtatott sajtót is részben eltartják.  Magyarországon ma a miénk az egyetlen olyan vidéki online napilap, amely azt a célt tűzte ki, hogy tisztán az előfizetők tartsák életben: ilyenre van már példa Szlovákiában, de nálunk – különösen Budapesten kívül – nincs. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy amit mi havonta kérünk, az nagyjából egy jobb kávé ára, ezer forint. De szerencsére vannak, akik úgy gondolják, kifizetik ezt a pénzt, mert szükségük van egy másfajta, nem a hatalom vagy a pártok által mozgatott nyilvánosságra. Egy ilyen légkörben vélhetően az előfizetők inkognitójára is vigyázni kell. Van olyan támogatónk, aki négy előfizetést „futtat” a saját nevén, nehogy a barátait, rokonait támadás érje emiatt. Más azt mondta, csak olyan átutalási rendszeren fizet elő ránk, ami nem megy át magyarországi bankon. De sajnos ott tartunk, hogy már a Facebook-oldalunkon is bátor tett lájkolni egy-egy cikket. Ilyen szempontból azt mondom, van remény: volt olyan nap, amikor 30 ezerre szaladt a látogatottságunk, jelenleg több mint 13 ezer kedvelője van a Facebook-oldalunknak, s van olyan cikk, amihez több tucatnyian szólnak hozzá. Ebből is látszik, hogy mi nem nyereményjátékkal szerezzük az olvasóinkat, hanem egy olyan közösség alakult ki körülöttünk, amelyik kedveli ezt a fajta másik nyilvánosságot. A Debreciner nem online hírportál, hanem inkább nyomtatott napilap, az internetre ültetve.  Valóban, hiszen igazi tudósítások, riportok, interjúk, tárcák jelennek meg nálunk. Újságot csinálunk, nem üzenőfalat, nem politikai dühöngőt, nem pártszócsövet. Nagyrészt fiatalokkal dolgozunk: van, akinek volt korábban némi tapasztalata az újságírás terén, van, aki nálunk kezdett. Ha úgy tetszik, abban is egyfajta régi, klasszikus szerkesztőségi világot idézünk, hogy jómagam a szárnyaim alá veszem a fiatalokat, megtanítom nekik a műfajokat, mentorálom őket. Többen jöttek a civil világból, ügyeket képviselve vagy épp az elesettekért, a rászorulókért kiállva: nekik is meg kellett tanulniuk, hogy a saját témáikat, ha úgy teszik szívügyeiket az olvasók számára érdekesen írják meg. Dobnak vissza kéziratot?  Bizony, dobunk. Van, hogy javításra, átszerkesztésre, újragondolásra, de van, hogy véglegesen. Különösen jegyzeteket adtam eddig vissza, mert semmiképp sem akartam, és a továbbiakban sem szeretném, ha indulati platformja lennénk azoknak, akik úgy gondolják, hogy nálunk (is) kiüvölthetik magukat. Ha újságot akarunk csinálni, arról kell írnunk, ami történik, s a magunk részéről egyetlen politikai erő szószólója sem kívánunk lenni. Van egy értékrend, ami mentén dolgozni akarunk, ezt megfogalmaztuk, ki is tettük az oldalunkra: ha netán valaki elfeledkezne erről, mindig megkérem, nézze meg, olvassa el újra. Nem azért jöttünk létre, hogy a mindent elsöprő kormánymédia ellenében „ellenzéki sajtót” csináljunk, noha sokan ezt így gondolják, s ebből már számos konfliktusunk is adódott. Mára elértük, hogy nemcsak a Fidesz és a helyi hatalom különféle intézményeinek vezetői nem nyilatkoznak nekünk – a polgármester már a huszonvalahányadik levelünket hagyja mindenféle reakció nélkül –, hanem egyes ellenzéki pártok prominensei sem. Ha úgy tetszik, az intaktságunknak ez is egyfajta fokmérője. Ilyen körülmények között nehéz információhoz jutni, ami egy újságnál nem feltétlenül előny.  Van élet a városi közgyűlésen és a pártpolitikán túl is. Nyilvánvalóan akadnak informátoraink azon pártok aktivistái között, amelyeknek vezetői nem szeretnek minket, s azokban a hivatalokban is, amelyektől eddig is legfeljebb közérdekű adatigényléssel tudtunk kicsikarni tényeket. Ugyanakkor azokban a vidéki városokban, ahol hosszú-hosszú ideje nem történt hatalomváltás – ilyen például Debrecen is – az elit elkényelmesedett, eltunyult, óvatlanná vált, így óhatatlanul kikerülnek fontos információmorzsák: ezeket a hatalomhoz lojális sajtó otthagyja, mi több, nagy ívben kerüli, mi meg szépen felcsipegetjük és kibontjuk belőlük az esetleges további falatokat. A koronavírus-járvány nehéz helyzetbe hozta az újságot?  A mi olvasottságunkat növelte, mert közreadtunk, szemléztünk olyan lényeges és elgondolkodtató cikkeket, amelyeket a helyi propaganda-kiadványokban hiába kerestek. Utóbbiban ugyanis többnyire csak azt találták – és ez valóban elképesztő, mert nyilatkozatként jelent meg felelős vezető szájából –, hogy győztünk, Debrecen egy konzervatív, fegyelmezett város, itt nem terjed a vírus.
Szerző
Témák
sajtó média

„Egy boltvezető nem fog járdát sepregetni”

Publikálás dátuma
2020.05.22. 07:25

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Sokan szégyellik a közmunkát, ezért inkább kivárják, míg újra beindul a termelés. Ráadásul a három hónapra járó munkanélküli-járadék jóval magasabb, mint a közmunkásbér.
Kapós lett a közmunka az észak-borsodi térségben lévő hétezres lékszámú Encsen, ahol jelenleg százharmincan dogoznak ilyen státuszban: korábban mindig volt lemorzsolódás, s lehetett felvenni új embereket, most viszont harmincan vannak várólistán, köztük olyanok is, akik normál esetben ilyenkor már az építőiparban vagy épp a mezőgazdaságban kapnak munkát. Barna Béla kőművesként dolgozott egy környékbeli vállalkozónál, de pár hónapja elküldték, most utcát seper a köztereken. A férfi azt mondta, hiába keres most jóval kevesebbet, jobb ez így neki, mert a vállalkozónál kihajtották belőle a szuflát, tizenkét órákat kellett melózni. Társa, Szabó Zoltán, aki korábban festőként kereste a kenyerét, de már nyolc éve közmunkából vagy alkalmiból él, egyetértően bólogatott. Lám, most dél van, kezdődik az ebédszünet, egy órára hazamehetnek kényelmesen: ilyet a „rendes” munkaerőpiacon nemigen tehetnének meg. Városházi státuszban lévő koordinátoruk, Paul Róbert szerint árnyalja a képet, hogy a közmunkások között manapság nagyon kevés olyan van, aki az elsődleges munkaerőpiacon megállná a helyét: sokan alkoholproblémákkal, betegségekkel küzdenek, ha ideig-óráig kapnak is munkát, hamar elbocsátják őket, s visszakerülnek az inkább támogatott foglalkoztatottak közé. Az encsi közmunkások jó része a város közterein dolgozik, de van, aki a művelődési házban szórólapozik – most, a járvány idején ehelyett fertőtlenítőszereket visz ki házakhoz –, más a konyhakerti programban vagy a virágokat nevelő fóliasátrakban kapott helyet, s akad, aki a szociális otthonban segít be a gondozóknak. Még ebben a nagyon hátrányos helyzetű, iparral, turisztikai vagy épp kereskedelmi célpontokkal nem rendelkező, ezért munkahelyekben nem bővelkedő városban sem találtunk azonban olyan embert, aki a vírus miatt lett állástalan, s átmeneti megoldásként a közmunkaprogramot választotta. Elvileg ugyanis nekik szólt volna az Orbán-kormány sajátos gesztusa, hogy a munkahelyek valódi megvédése, az állástalanoknak egyfajta alapjövedelem biztosítása, vagy a munkanélküliségi segély időtartamának feltornázása helyett az országos közmunkás létszám-keretet emelték meg a januári 140 ezer főről 200 ezer főre. Ennek részletei egyelőre homályosak, az általunk megkérdezett polgármesterek közül senki nem kapott még útmutatót arról, milyen munkára mennyi embert kérhet. Mikola Gergely Encs ellenzéki támogatással megválasztott, huszonéves jobbikos polgármestere ezzel kapcsolatban lapunknak azt mondta: őt pár hete hívták fel a járási munkaügyi központból, hogy ha szüksége van plusz emberekre a közmunkaprogramban, akkor igényelhet, mert „megoldják”. Úgy tűnik, lesz is erre igény, de nem a munkaerőpiacról most kiesettek, hanem az egyébként is állástalan, hátrányos helyzetű, alulképzett emberek miatt, akik most segédmunkásként sem tudnak elhelyezkedni. – Évek óta az a gond a közmunkaprogrammal, hogy februárban feltöltjük a létszámot, aztán áprilisban, májusban sokan faképnél hagynak bennünket, mert elmennek Budapestre vagy a nyugati határszélre az építőiparba dolgozni, jóval több pénzért – mondta. Most annyival jobb a helyzet, hogy nincs lemorzsolódás, mindenki kapaszkodik abba a kis biztosba – családi kedvezménytől függően havi 53 vagy 80 ezer forintba –, amit a közmunkáért kap – tette hozzá a polgármester, aki szerint pont azért alakult ki várólista, mert nincs fluktuáció, nincs kinek a helyére felvenni új embereket. – Egy kisbolt vezetője, aki bezárta a falusi üzletét, vagy a pincér, akit a vírus miatt kirúgtak a helyi vendéglőből, nem fog elmenni járdát seperni, hogy sógora, komája, minden ismerőse lássa a szégyenét. Inkább igénybe veszi a három hónapos munkanélküli segélyt, és imádkozik, hogy újra visszavegyék. Ha másképp nem megy, feléli a tartalékait, vagy a családtól kér kölcsön, netán jelentkezik egy hipermarketbe árufeltöltőnek, ott mindig van kereslet. Aki egyszer már normális állásban volt, annak szégyen „lecsúszni” a közmunkások közé. Őket se akarom megbántani, de azt azért mindenki tudja helyben: csak az tilitolizza itt a gereblyét, aki az egészségügyi vagy mentális állapota, netán alacsony végzettsége és munkamorálja miatt már máshová nem való – így válaszolt egy nógrádi falu polgármestere, amikor arról kérdeztük: örültek-e annak, hogy a kormány megemelte a közmunkás-keretet az önkormányzatok számára. Egy másik polgármestert, Nagy Sándort, a 2700 lelkes Heves megyei Recsk polgármesterét azt követően kerestük meg, hogy helyiektől megtudtuk: közel száz ember került utcára, miután felfüggesztette a termelést egy külföldi tulajdonban lévő bútorgyár, s az éttermek, szállodák megrendelései híján lakat került átmenetileg egy mosodára is, ami szintén sokaknak adott munkát. Ennek ellenére a dolgozók közül nem jelezte senki, hogy bajban van, s közmunkára tartana igényt. A polgármester szerint ezt sokan szégyellnék, ezért inkább kivárják, míg újra beindul a termelés. Ráadásul a három hónapra járó munkanélküli járadék eleve jóval magasabb, mint a közmunkás bér, nem is lett volna logikus ezt az utóbbit választaniuk. Beszéltünk olyan polgármesterrel, aki azt javasolta a döntéshozóknak: közmunka helyett tegyék lehetővé, hogy a falvak, városok e keret terhére a napi bejelentéssel járó egyszerűsített foglalkoztatást választhassák, ami a munkavállalóknak több bért jelentene, mint a közmunka, és az önkormányzatoknak sem okoznak túl nagy bürokratikus terhet. Ez valódi segítség lehetett volna az utcára került, de utcát seperni mégsem akaró embereknek – a javaslat azonban nem talált nyitott fülekre.
Szerző
Témák
Encs közmunka