Hohn Krisztina;
diplomás minimálbér;
2020-05-21 06:02:00
Magyarországon nem könnyű diplomás munkakezdőnek lenni. Álmaik és a realitás között lila ködréteg húzódik – több szakterületen a tanulók nem érnek el céljukig. Joggal merül fel a kérdés, hogy fiatal diplomásaink a valóságtól elrugaszkodott ábrándjaikat kergetik csupán, vagy a magyar állam tekinti őket szinte láthatatlannak.
Vegyünk egy elkötelezett fiatalt, aki felteszi az életét arra, hogy másoknak segítsen. Óriási energiákat belefektetve képezi magát, hogy megfelelő tudással felvértezve elhelyezkedjen a szociális szektorban. A becsületesen elvégzett munka után, friss diplomásként pedig találkozik a nagy magyar rögvalósággal.
Semmire nem elég, megalázó fizetés várja, tragikus és méltatlan munkakörülmények. Mindjárt pályakezdőként olyan helyzetben találja magát, ami egzisztenciálisan béklyóba köti: ha családalapításon járna az esze, akkor inkább elkeseredésre van oka, mint nyugodt tervezésre. A legtöbbjük nem is álmodhat saját otthonról, az albérletárak elszabadulásával - amit csak időlegesen szorít kordába a járvány okozta pangás - és az átlag 140 ezer forintnyi nettó bérükkel egyből lehetetlen élethelyzetbe kerülnek. Persze vannak, akik lelkesedésből kitartanak. Ők olyan hétköznapi hősök, akiket kiemelten kell segítenie az államnak.
És itt merül fel a döntéshozók felelőssége. A Fidesz végtelenül büszke a családpolitikájára, alapvető nemzeti érdekként tekint arra, hogy minél több gyerek szülessen Magyarországon. Ezzel egyetértek, ámde az államnak ne csak a népességnövekedés legyen a célja, hanem azt is vegye figyelembe, hogy hogyan nőnek fel ezek a gyerekek, és fiatal felnőttként milyen lehetőségeik lesznek. Nem nemzeti az a kormány, amelynek csak az iskolapadhoz való eljutásig fontosak az megszületett gyerekek.
Térjünk vissza fiatal szociális munkásunkhoz. Dolgozik becsületesen, előbbre mégsem jut. A napi monoton taposómalom, a rengeteg munka, a rossz munkakörülmények eleve reménytelenné teszik a mindennapokat. Ráadásul igazi pihenésről sem lehet akkor beszélni, ha anyagi megbecsülés hiányában félve várja a mindenkori hónap végét.
A közalkalmazottak egy több mint 10 éve elavult bérrendszer világában élnek. Bértáblájuk a minimálbérhez vagy a garantált bérminimumhoz történő igazítása történik meg csupán, ezt is azért, mert kevesebbet a törvény szerint nem kaphatnak. Fizetésük az átlagbér töredéke, alig fele, és ma már egyre nagyobb csoportokat fenyeget az is, hogy elveszítik közalkalmazotti státuszukat.
Csodálkozzunk-e ezek után azon, hogy sokan feladják álmaikat, és a könnyebb utat választják? Inkább elmennek ötször annyi pénzért külföldre dolgozni a szakmájukban, esetleg a végzettségüknek nem megfelelő munkakörben. Több százezer magyarnak kellett már úgy döntenie, hogy kényszerűségből elhagyja a hazáját. Mások pedig itthon választják az anyagi megbecsülést a hivatásuk helyett.
Amikor szinte már lasszóval kell befogni a szociális területen dolgozó szakembereket, amikor diplomások ezrei mennek külföldre inkább mosogatni, akkor teljesen egyértelmű: ez a kormány nem becsüli meg a diplomásokat. De nem csak a szociális szférában dolgozó diplomásokról van szó. Pedagógusok, egészségügyi dolgozók, bölcsődei dolgozók, kulturális területen tevékenykedő diplomások - és hosszan lehetne sorolni, kik mindeni még.
Hogyan tudna az állam segíteni ezeken a fiatalokon? Lényegesen kevesebben morzsolódnának le a rendszerből, ha a diplomás minimálbér legalább 30 százalékkal emelné meg a kezdőfizetést. Ez nemcsak havonta több tízezer forint plusz bevétellel járna az érintetteknek, de mindenki nyerne, hiszen az állampolgárok sokkal kiegyensúlyozottabb, a munkájukra jobban koncentrálni tudó szakemberekhez fordulhatnánk problémáikkal, ügyeikkel.
Állami szabályozással könnyen elő lehet teremteni a szükséges forrásokat. A piaci alapon működő cégeket adókedvezménnyel lehet arra ösztönözni, hogy minél nagyobb számban és hosszú távon alkalmazzanak diplomás pályakezdőket. A közszférában pedig úgy kell biztosítani a diplomás minimálbért, hogy a központi költségvetés állja a bérkülönbözetet. Az ehhez szükséges források - észszerű átcsoportosítással - rendelkezésre állnak.
Az államnak meg kell előlegeznie a bizalmat azoknak, akik tanulni vágynak, és azoknak, akik épp csak a pályára lépnek. Röghöz kötni, majd megalázó fizetésért itt tartani, hogy nyomorukban kilátástalan szürkeségbe sodródjanak – nemzeti felelősségvállalásnak nem ezt nevezném. A segítségnek konkrétnak kell lennie és előremutatónak. Ez az alapvető nemzeti érdek.