Előfizetés

A kormány és a diplomások ára

Magyarországon nem könnyű diplomás munkakezdőnek lenni. Álmaik és a realitás között lila ködréteg húzódik – több szakterületen a tanulók nem érnek el céljukig. Joggal merül fel a kérdés, hogy fiatal diplomásaink a valóságtól elrugaszkodott ábrándjaikat kergetik csupán, vagy a magyar állam tekinti őket szinte láthatatlannak.
Vegyünk egy elkötelezett fiatalt, aki felteszi az életét arra, hogy másoknak segítsen. Óriási energiákat belefektetve képezi magát, hogy megfelelő tudással felvértezve elhelyezkedjen a szociális szektorban. A becsületesen elvégzett munka után, friss diplomásként pedig találkozik a nagy magyar rögvalósággal.
Semmire nem elég, megalázó fizetés várja, tragikus és méltatlan munkakörülmények. Mindjárt pályakezdőként olyan helyzetben találja magát, ami egzisztenciálisan béklyóba köti: ha családalapításon járna az esze, akkor inkább elkeseredésre van oka, mint nyugodt tervezésre. A legtöbbjük nem is álmodhat saját otthonról, az albérletárak elszabadulásával - amit csak időlegesen szorít kordába a járvány okozta pangás - és az átlag 140 ezer forintnyi nettó bérükkel egyből lehetetlen élethelyzetbe kerülnek. Persze vannak, akik lelkesedésből kitartanak. Ők olyan hétköznapi hősök, akiket kiemelten kell segítenie az államnak.
És itt merül fel a döntéshozók felelőssége. A Fidesz végtelenül büszke a családpolitikájára, alapvető nemzeti érdekként tekint arra, hogy minél több gyerek szülessen Magyarországon. Ezzel egyetértek, ámde az államnak ne csak a népességnövekedés legyen a célja, hanem azt is vegye figyelembe, hogy hogyan nőnek fel ezek a gyerekek, és fiatal felnőttként milyen lehetőségeik lesznek. Nem nemzeti az a kormány, amelynek csak az iskolapadhoz való eljutásig fontosak az megszületett gyerekek.
Térjünk vissza fiatal szociális munkásunkhoz. Dolgozik becsületesen, előbbre mégsem jut. A napi monoton taposómalom, a rengeteg munka, a rossz munkakörülmények eleve reménytelenné teszik a mindennapokat. Ráadásul igazi pihenésről sem lehet akkor beszélni, ha anyagi megbecsülés hiányában félve várja a mindenkori hónap végét.
A közalkalmazottak egy több mint 10 éve elavult bérrendszer világában élnek. Bértáblájuk a minimálbérhez vagy a garantált bérminimumhoz történő igazítása történik meg csupán, ezt is azért, mert kevesebbet a törvény szerint nem kaphatnak. Fizetésük az átlagbér töredéke, alig fele, és ma már egyre nagyobb csoportokat fenyeget az is, hogy elveszítik közalkalmazotti státuszukat. 
Csodálkozzunk-e ezek után azon, hogy sokan feladják álmaikat, és a könnyebb utat választják? Inkább elmennek ötször annyi pénzért külföldre dolgozni a szakmájukban, esetleg a végzettségüknek nem megfelelő munkakörben. Több százezer magyarnak kellett már úgy döntenie, hogy kényszerűségből elhagyja a hazáját. Mások pedig itthon választják az anyagi megbecsülést a hivatásuk helyett.
Amikor szinte már lasszóval kell befogni a szociális területen dolgozó szakembereket, amikor diplomások ezrei mennek külföldre inkább mosogatni, akkor teljesen egyértelmű: ez a kormány nem becsüli meg a diplomásokat. De nem csak a szociális szférában dolgozó diplomásokról van szó. Pedagógusok, egészségügyi dolgozók, bölcsődei dolgozók, kulturális területen tevékenykedő diplomások - és hosszan lehetne sorolni, kik mindeni még.
Hogyan tudna az állam segíteni ezeken a fiatalokon? Lényegesen kevesebben morzsolódnának le a rendszerből, ha a diplomás minimálbér legalább 30 százalékkal emelné meg a kezdőfizetést. Ez nemcsak havonta több tízezer forint plusz bevétellel járna az érintetteknek, de mindenki nyerne, hiszen az állampolgárok sokkal kiegyensúlyozottabb, a munkájukra jobban koncentrálni tudó szakemberekhez fordulhatnánk problémáikkal, ügyeikkel.
Állami szabályozással könnyen elő lehet teremteni a szükséges forrásokat. A piaci alapon működő cégeket adókedvezménnyel lehet arra ösztönözni, hogy minél nagyobb számban és hosszú távon alkalmazzanak diplomás pályakezdőket. A közszférában pedig úgy kell biztosítani a diplomás minimálbért, hogy a központi költségvetés állja a bérkülönbözetet. Az ehhez szükséges források - észszerű átcsoportosítással - rendelkezésre állnak. 
Az államnak meg kell előlegeznie a bizalmat azoknak, akik tanulni vágynak, és azoknak, akik épp csak a pályára lépnek. Röghöz kötni, majd megalázó fizetésért itt tartani, hogy nyomorukban kilátástalan szürkeségbe sodródjanak – nemzeti felelősségvállalásnak nem ezt nevezném. A segítségnek konkrétnak kell lennie és előremutatónak. Ez az alapvető nemzeti érdek.

A 2022-es csapdája

A csoportképzésben győztes Fidesz az alul lévők és felül lévők között egyaránt elterjedt hiedelemrendszereket táplál, melynek eredményeként vagyonosok vagyontalanokkal együtt alkotnak csoportot, a szavazófülkében. A hétköznapokban természetesen a Fidesz kormányzása alatt is érvényesül a kapitalizmus vagyoni különbségeket növelő lényege, a vagyontalan csoporttagok a bal agyfelükkel bizonyosan fel is fogják a saját lemaradásukat, viszont ezt a jobb agyfelükben meglepő hevességgel átélt csoportérzés felülírja.
Az eleve többségben lévők hiedelmeire, így a magyarok védelmének, a keresztények védelmének hiedelmeire és a közös ellenségképre felépített csoportokat a magyar testvériség, a keresztény testvériség és a közös ellenségtől idegenkedők testvérisége (averzív testvériség) mint csoportérzések tartják össze. A csoportérzés aktiválását hívószavakkal segítik elő: magyar, nemzet, haza, Isten, Erdély, Trianon, polgár, család, rezsicsökkentés, ill, Brüsszel, Soros, Gyurcsány, migránsok, börtönbiznisz, stb. 
A Fidesz az eleve kisebbségben lévők (a cigányok, az LMBTQ-emberek, a bebörtönzöttek, az őket védő ügyvédek, a jogvédő civilek, a hajléktalanok, egyes bírók, egyes színházak, egyes kisegyházak, egyes médiumok, egy egyetem, valamint a hétfelé szavazó nem fideszes magyarok) hiedelmeinek, jogegyenlőségének kezelését tudatosan másokra hagyja, majd tőlük mint ellenségtől védi a többséget. Egyes hiedelmek törvényi szintre emelésével azt sugározzák, hogy az egyenlőtlenség természetes, ezért egykulcsos a magas jövedelműeknek és az alacsony jövedelműeknek is pl. a rezsicsökkentés és az szja.
A Fidesz napjainkban a Jobbik 2018. májusi 1,1 millió szavazójából minél több szavazó megnyeréséért folytat sorsdöntő küzdelmet, hiszen nekik „eredetileg megfelelő” a Fidesz által kezelt hiedelemrendszer. Más szavazókat a Jobbiknak kell arról meggyőznie, hogy az ellenzéken belül maradva is kemény tud lenni Gyurcsánnyal. Százezer jobbikos szavazó átszavazása mindent eldönthet, kétszázezret ér! 
A Fidesz látszólag csak a liberális demokrácia értékeit tagadja, de valójában már cselekvően, a francia forradalom előtti szakrális rend elemeit építi újjá: visszaállítja az egyház és a nemesség (ma a Fidesz által gazdaggá tett családok) tekintélyét, visszaépíti a király nélküli királyság kormányzói rendszerét a miniszterelnöki rendszer névleges megtartásával. Áder János meg csak úgy van.
A Bad Godersberg-i programalkotás (az osztályharc elvetése, elhatárolódás a marxizmustól, az alul lévők felemelése a kapitalizmuson belül) utáni sikeres negyed évszázadban az eleve többséget képező alul lévők szociális védelmére felépített csoportot (osztályt) a baloldali pártok által kezelt szociális testvériség csoportérzése tartotta össze. Ez azonban drámaian megváltozott, a balközép pártok polgári pártokká váltak, elfogadták a közben neoliberálissá vált jobbközép pártok hiedelemrendszerét, és a tőkének már túl drága jóléti állam védelme helyett olcsóbb, egyszerűbb megoldást választottak. Egyre több kisebbség jogegyenlőségének védelmét vállalták fel, másrészt a sajtószabadságot, a fékek és ellensúlyok rendszerét, a bírói függetlenséget, a hatalmi ágak elválasztását védték a populistáktól, fasisztáktól, maffiózóktól, tehát közvetve, a liberális demokrácia értékeinek védelmén keresztül védték az embereket. 
Ezzel helyből elveszítették a lakosság felét mint potenciális csoporttagokat, mert „Közvetlen Pista bácsi és Közvetlen Juli néni” (aki az élet más-más területén kiválóan teljesítő polgár) ezen értékek védelmét nem élte meg elsődlegesen, közvetlenül, fontos védelemként, jobbféltekés érzelmi élményként, ezeknek az értékeknek a definíciója nem váltott ki bennük endorfintermeléssel gyorsított csoportérzést. 
A balközép pártok, ahogy a jobbközép pártok is, magukévá tették azt az uralkodóvá vált hiedelmet is, mely szerint a jólét legfőbb feltétele a szabad verseny. Így fordult rá a világ az 1970-es évek olajválságai után kiépült, neoliberálisnak csúfolt neoklasszikus rendszerre, melyben akár jobboldaliak, akár baloldaliak álltak a hatalom csúcsán, folyamatosan nőtt a vagyoni egyenlőtlenség. Mára a világ nyolc leggazdagabb emberének van akkora vagyona, mint az összes élő ember felének, miközben legalul ugyanúgy a teljes vagyontalanság pusztít, mint száz évvel ezelőtt, fölfelé liftbe szállni csak tőke felmutatásával lenne lehetséges. 
A szabad versenynek mint a jólét legfőbb feltételének hiedelme úgy 40 év után azért került a kihűlés közelébe, mert már csak a vak nem látta, hogy nem a jólét győzött, hanem a tőke. A legnagyobb vagyonok tulajdonosai, azok örökösei és gazdasági társaságai (Magyarországon a 2010 után arra kijelölt családok) már a rajtnál megnyerték a szabad versenyt. 
A védelmező nélkül magukra maradt alul lévők közül sokan, ahogy őseik is évezredeken át, nem tudtak ellenállni a populista jobbféltekés csábításnak, „visszatértek” az etnikai, vallási hovatartozásuknak megfelelő csoportokba. A gazdagok tovább gazdagodtak, és egyre hálásabbak a Fidesznek, amely a gazdag magyar keresztényekkel közös csoportba képes bevonni a szegény magyar keresztényeket is, akikkel egy vérből vannak. A vagyontalan Jézus nevében ignorálva van a teve is, meg a tű foka is, boldogok a gazdagok, mert övék Magyarország, a szegények szavazatával. 
Mit lehet tanulni a Fidesztől? Ha nem kezelsz a társadalom vagyoni rétegződését merőlegesen átmetsző, a felül lévőkre és az alul lévőkre is ható hiedelemrendszereket, nem győzhetsz. Az új lehetőség, a klímakatasztrófa elleni védelem hiedelme 2022-ben bár nélkülözhetetlen, de sajnos még csekély hatású, gyenge csoportképző erejű lesz, „mert addig még nem önti el a víz pl. New Yorkot”. Marad tehát az ősi hiedelmek legalább valamelyikének modernizált, huszonegyedik századi kezelése. 
Ha két identitáspolitika áll egymással szemben, akkor a nagyobb csoportképző erővel (és hatékonyabb propagandával) kezelt identitáspolitika lesz az elterjedtebb. Ha megelégszel azzal, hogy a pártprogram bevezető részébe beírod a patriotizmus fontosságát, azzal letudod a hovatartozás, az összefogó nemzettudat kérdésének kezelését, majd a gyakorlatban a kisebbségek védelmével és a liberális demokrácia értékeinek védelmével foglalkozol, de nincs a kisebbségeket összefogó hiedelemrendszered (még egymás tüntetéseire se mennek el), akkor nem tudsz csoportokból csúcsszövetséget képezni, nem győzhetsz.
Nem segít, ha kirekesztőnek titulálod az etnikai, vallási és kisebbség-fóbiás identitást valló, magát egész nemzetnek tituláló csoportot; nem segít, hogy a te identitásod a sokszínűség, ha a sokszínű védelmezettek hétfelé szavaznak. Ha egy többség védelmét feladod, és nem váltod fel más többség vagy ugyanazon többség védelmével más minőségükben (lásd pl. a baloldali nacionalizmus sikerét egy ideig Szlovákiában vagy Romániában), nem győzhetsz. 
Ha azt hiszed, hogy van összefogó hiedelemrendszered, de az kitalált hiedelemrendszer, tervezés eredménye (tehát nem az emberek jobb agyféltekéjébe beégett ősi hiedelmek valamelyikének modernizált változata), akkor kemény munkával, talán száz év múlva igen, de ma nem győzhetsz. 
Ha kisebbségben vagy, és nem tudod megszólítani a többség szavazóinak 5 százalékát sem (mert pl. kinevetnek, mert a nyelvedet sem értik), pedig 10 százalékot érne, ha átállnának, nem győzhetsz. (Talán egykori fideszesekből szerveződő erő, párt tudná őket megszólítani.) 
Végül, ha minden – fent tárgyalt versenyben – alulmaradsz, nem győzhetsz, ha sorra ki nem javítod a hibáidat. Ha szerencséd sincs (nem lepleződik le a kormányzóig felérő korrupció, a sima mészárosozás pedig nem hat), és az eredeti feladatod: a szociális testvériség csoportérzésének kezelése mint polgári pártnak már végképp zsenánt, akkor nem marad más, csak az összefogó közös ellenségkép kezelése.
Ez azonban kevés a győzelemhez, mert a Fidesz még erősebb ellenségképpel válaszolva tartja össze a táborát. De legalább levezettük a 2022-es csapdáját.

Pártállami bábszínház

Ősz fejjel kellett megtudnom, hogy Vitéz László egy régi vágású úriember, és amikor kupán vág valakit a palacsintasütőjével, akkor valójában a tiszteletét kívánja kifejezni az illető iránt. Kemény Henrik, a nagy mókamester sajnos már rég nincs köztünk, de az utódai itt élnek ma is. (Kövér) Lászlónak sem jelmezre, sem előre megírt szövegre nincs szüksége, bőven elég, ha magát adja – csak megszólal, és máris sírunk/nevetünk. Hű famulusa, (Varga) Judit pedig a vásári komédiák sok évszázados hagyományait követve boldogan csinál bolondot magából, hogy annál nagyobbnak tűnjenek a mellette feszítő a bajszos vitéz hőstettei. 
Hogy hová sikerült lesüllyeszteni a magyar országgyűlést, azt talán a szereposztás változásán lehet a legpontosabban lemérni. Harminc éve még mindenki azt a figurát hozta, amire a képességei alkalmassá tették: a házelnököt Szabad Györgynek hívták, Kövér László pedig a falmelléki bajkeverő alakját formálta meg nagy átéléssel és hitelességgel – és azóta nem találja a helyét, mióta kiöregedett belőle. Pedig létezik az a fajta „úriemberség”, amit Varga Judit igazságügyminiszter Kövérben is meglátni vélt: aki ismeri a mai magyar hétköznapokat, biztosan nemcsak Márainál, hanem személyesen is találkozott már vele. „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a 'jobboldaliság' címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint 'keresztény magyar ember', előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert 'keresztény magyar úriember', joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem 'keresztény magyar' vagy 'úriember', tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól.” Kevés elkoptatottabb idézet akad mostanában – persze nem a hivatalos nyilvánosság koptatja (a Magyar Nemzetben leírni, az fölérne egy felségsértéssel), hanem a második, amit nem stencilgéppel nyomtatnak dohos alagsori helyiségekben, hanem fölírják a Facebookra, amíg tehetik. De ez is csak úgy kopik, mint a templomkilincs: nem kevesebb lesz, hanem csak fényesebb. 
Nyilván a mi hibánk, hogy Kövérben előbb látjuk meg a dühös paprikajancsit, mint a konzervatív urat – talán abból adódik, hogy ahol mi szocializálódtunk, ott nem az ilyen önkontroll-deficites házmestereket nevezték úriembernek. Ennél lényegesen súlyosabb probléma ugyanakkor, hogy mára a parlament (nem az épület, hanem a népképviselők gyülekezete) is jelentős mértékben Kövér László képre formálódott, ahol csak a saját gondolatok nélküli kesztyűbáb és a furkósbottal tréningezett pofozógép szerepköréből lehet választani. Azaz, miközben a kormányoldalon lassan összeáll egy potenciális börtönválogatott (akiknél a hatalmi viszonyok változatlansága egyben a szabadlábon maradás garanciája is), a túlfélen egy Orbán Viktor ablaka alatt megnyomott autódudáért is kijár a rendőri vegzatúra. Hej, ha Kemény Henrik élne, de szép kis performanszot tudna kanyarítani ebből!