Társkereső kontroll

Kérdezi a pszichiáterem, hogy hogyan érzem magam, én rávágom a hetek óta használt egyenválaszomat („indokolatlanul és gyanúsan jól”), mire a vonal végén hosszú csönd támad. Telefonon beszélünk ugyanis, a vírus miatt nem lehet személyesen nyafogni a pszichiátrián, de a telefon nem az igazi, hiányzik a megszokott környezet, a kórházi váró zaja, a folyton nyitódó ajtó, az asszisztensnők vidám harsánysága, nem hiányzik azonban a betegek szorongó és reményvesztett arca. Olyan beteges arcok, amelyekben nem akarom látni az enyémet.

Emlékszem, 1996-ban, amikor először kellett pszichiátriára mennem, elképedve hallgattam a váróban két mellettem ülő nő beszélgetését, amiből kiderült, hogy az egyikük hat, a másik meg nyolc éve jár oda. Nem voltam még gyakorlott bolond, azt hittem, a pszichiátriai osztály is valami olyasmi, mint a belgyógyászati: az embert meggyógyítják, aztán mehet is haza. Ehhez képest eltelt huszonnégy év. És amikor a pszichiátrián a soromra várok, irigykedve hallgatom azokat, akik még csak hat- vagy nyolc éve járnak oda. De jó nekik, a kezdőknek.

De mondom, most nem a nagy, fehér, XI. kerületi szentélyben ültem, ahol szoktam, hanem telefonon nyafogtam (én legalábbis így hívom azt a beszámolót, amit a sajnos sűrűn, azaz havonta esedékes kontrollok során előadok). Indokolatlanul és gyanúsan jól vagyok, mondtam, majd hosszú csönd után a pszichiáterem, aki egy igen kedves, megértő és okos asszony, így sóhajtott fel: ajaj, kedves Zsolt, ez eléggé rosszul hangzik, ha máskor ennyire jól kezdi érezni magát, azonnal hívjon föl.

Megértettem az aggodalmát, hiszen ő is tudja, amit én is tudok: ha semmi külsődleges oka annak, hogy az emberi lény e földön boldog legyen, akkor valami baj van a fejével. Ráadásul a fejével akkor is baj van, ha semmi külsődleges oka a napok óta óránként jelentkező öngyilkossági késztetéseinek (v. ö. nyafogás). Megkérdezte a pszichiáter, hogy azért vagyok-e jól, mert végre megismerkedtem valakivel, mire mondtam, hogy éppen ellenkezőleg. Pedig ráférne magára egy párkapcsolat, mármint olyasvalakivel, aki egy bipoláris embert többé-kevésbé kezelni képes, mondta a pszichiáter, mire kicsúszott a számon, hogy de hiszen az éppen maga, kedves doktornő, hiszen éppen ilyen kedves, megértő és okos nőre vágyom!

Ezen jót nevettünk, és nevetés közben jutott eszembe, hogy azért ez mennyire nem vicces.

Társkereső szolgáltatással még nem próbálkozott, kedves Zsolt, mire szabadkozni kezdtem, nem még, de ha ezt receptre föl tetszik írni, akkor kénytelen leszek.

Ezen is nevettünk, de ez sem volt vicces.

Úgyhogy még beszélgetés közben elment a kedvem az élettől. Méghogy társkereső szolgáltatás? Hát itt tartunk? Ide jutottam? Ráadásul ha feladnék egy apróhirdetést, és nagyjából körbeírnám, hogy milyen nőt keresek, s még magamat is jellemezném pár szóval, akkor alighanem egy pszichiáter jelentkezne – de nem randevút javasolna, hanem azt, hogy a járvány elmúltával keressem fel a rendelőjében.