Időzítés tekintetében nem is lehetne jobb. Pedig a négy ciklusba rendezett és prímán megkomponált tizenöt novella szerzője nyilván nem a globális vírusjárvány keltette hangulat és karantén-élethalálhelyzetre írta az április végén megjelentetett kötetét. (Erre bizonyíték az egyes novellák korábbi publikálása.) Ha mégúgy lenne, akkor is kalaplengetést érdemelne, az írásai azonban – noha az olvasói kedélyállapot jelen esetben éppen ködképes, azaz különösen érzékeny a végletekre – jóval túlmutatnak mind témájukban, mind megformáltságukban a világvégén, inkább a vég -telenségére játszanak rá. Túlélik a jelen „apokalipszismérőinek” kilengéseit – a következő armageddonig biztosan! Merthogy esztétikai kiválóságuk mellett hosszú ideig kitartó töprengenivalóval is szolgálnak, a tényleg fanyar – valahol a bodori pokoli vihánccal egy tőről fakadó – humoruk pedig újraolvasásra csábít.
Ahogy Elon Musk bizarr módon jól megfér Dosztojevszkijjel vagy Jarmusch Halott embere a Tibeti halottaskönyvvel a kötet lapjain, úgy ébreszt egyszerre kényelmetlen, mégis izgató ambivalenciát a társadalmi előítéletekből (másság, idegenség gyűlölete), a hatalom különböző kihasználási fokaiból (háború, diktatúra, nemi erőszak, pedofil pornográfia), a primer ostobaságból, a természet kiszámíthatatlanságát mégis folyton előrejelző számításokból eredő haláltudat rettenete azzal a groteszk és abszurd iróniával, ami együttesen jellemzi a novellákat: ugyan már, ez is túlélhető, fel se vedd, ilyen az élet! Mindezt az az irodalmi és nyelvi fogalmazásmód kelti életre, mely egyszerre bontja le az antropocén nézőpontot (például az animális – kutya, rigó, tengerimalac, elefánt, szamár, nyúl, hangya – szemszögből bemutatott élőlénysorsok), s ugyanakkor nagyon is az emberi érintkezések múltból-jelenből ismerős (irodalmi) hagyományaira építi föl ezt a posztvíziót.
Az Az a napverte sáv című elbeszélés például már most kalkulálhatóan érdekes és sokat idézett színfoltja lesz az egyetemi kortárs irodalmi kurzusoknak – sokan biztos a fejükhöz is kapnak, miért nem nekik jutott eszükbe – hiszen Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című költeményének pandanjaként meséli el a versből ismerős ismeretlen nő élettörténetét – ahogy a címe is jelzi, a Petri-vers lírai énjéhez képest egészen más nézőpontból. De számos egyéb (szöveg)játszadozás, rájátszás teszi élvezetessé a novellákat az erre fogékonyak számára – egy szamár hol Baltazárként Robert Bresson filmjét, hol Miskinként Dosztojevszkij Félkegyelműjét emlék-szcenírozza. A kedvencem mégis a(z irodalom)kritikusként is jeles szerző szépirodalmian beépített (kultúrpolitikai) „kommentje” egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk kapcsán: miután az egyik elbeszélésben említésre kerül a Kárpát-medencei Fajvédők Kertész Imre Intézete (Már csak két perc, 85. o.), később a naplójegyzetekből írt könyv kapcsán jegyzi meg az elbeszélő: „A végső kocsmát szlalomozom, ahogyan én éltem meg, keserűen nevetett a kiszolgáltatottságán, hogy nincs egy kényelmes fotelja, unatkozik, mert nincs már ereje írni, egyszer azt mondta, hogy rosszabb most neki, mint Auschwitzban, és ezen nem volt mit csodálkoznom, hiszen láttam, két diktatúrának ellenállt, de a hétköznapok zsarnoksága és a testi romlás szétszedte…” (Egy sötét pont a fehér sávon, 127. o.).
De e földi szövegbravúr-örömökön túl érdemes odafigyelni azon (égi) törekvésekre is, amelyek a nyelven túli világot ostromolják, az említett posztantopocentrikus leírások mellett: ahogy az Ezeregyéjszaka meséi ötvöződnek az asztronómia tudományos szóhasználatával a szíriai háború személyes veszteségeinek elmondhatósága érdekében (Mu, a menekülő csillag); ahogy a televíziós reality-túlélőshow (Villán túl) szereplőinek klisészótára ön(le)leplező módon megképződik, vagy ahogy a transzszexuális partinomádok túlzó, fogyasztási-menőségi szóburjánzása bájosan önreflexív módon összefonódik/összecsap az őket klímabűnözőként számontartók nyelvezetével (A tökéletes fotó). Öntükröző alakzatként e nyelvhibrid-kavalkád leírására kiválóan alkalmas a beidézett régi anekdota a nagyenyedi hentes tósztjáról: „Az én házam az én váram, vagy ahogy az angol mondja: mea culpa mea maxima.” (Mea maxima, 140. o.)
Hát nem kacagtató e Bábel tornyaként épülő nyelvi (poszt)apokaliptikus vízió, ahol a gondviselés jegyében isten örömében bepisil?! (Egy sötét pont a fehér sávon, 130. o.). Mindezt csak tetézi az elbeszélések szereplőinek, elbeszélőinek ismételt felbukkanása az egyes novellákban: hogy aztán a kötet záró darabjában Tilda, Zsolti, Marcel, Frenk, Bibi (és a szamár) – a túlélők – végül, a szeméthalmok közepedte újra a régi „nótát” játsszák, a tűz körül dobolnak a csillagok alatt (Szinte végtelen). Talán kezdődik minden újra, ha másként is. Ahogy e könyv ismételt olvasásakor. (Jelenkor, 2020. 155 o.)
