Visszatarthatatlan életöröm (Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk)

Publikálás dátuma
2020.05.23. 11:00

Időzítés tekintetében nem is lehetne jobb. Pedig a négy ciklusba rendezett és prímán megkomponált tizenöt novella szerzője nyilván nem a globális vírusjárvány keltette hangulat és karantén-élethalálhelyzetre írta az április végén megjelentetett kötetét. (Erre bizonyíték az egyes novellák korábbi publikálása.) Ha mégúgy lenne, akkor is kalaplengetést érdemelne, az írásai azonban – noha az olvasói kedélyállapot jelen esetben éppen ködképes, azaz különösen érzékeny a végletekre – jóval túlmutatnak mind témájukban, mind megformáltságukban a világvégén, inkább a vég -telenségére játszanak rá. Túlélik a jelen „apokalipszismérőinek” kilengéseit – a következő armageddonig biztosan! Merthogy esztétikai kiválóságuk mellett hosszú ideig kitartó töprengenivalóval is szolgálnak, a tényleg fanyar – valahol a bodori pokoli vihánccal egy tőről fakadó – humoruk pedig újraolvasásra csábít. Ahogy Elon Musk bizarr módon jól megfér Dosztojevszkijjel vagy Jarmusch Halott embere a Tibeti halottaskönyvvel a kötet lapjain, úgy ébreszt egyszerre kényelmetlen, mégis izgató ambivalenciát a társadalmi előítéletekből (másság, idegenség gyűlölete), a hatalom különböző kihasználási fokaiból (háború, diktatúra, nemi erőszak, pedofil pornográfia), a primer ostobaságból, a természet kiszámíthatatlanságát mégis folyton előrejelző számításokból eredő haláltudat rettenete azzal a groteszk és abszurd iróniával, ami együttesen jellemzi a novellákat: ugyan már, ez is túlélhető, fel se vedd, ilyen az élet! Mindezt az az irodalmi és nyelvi fogalmazásmód kelti életre, mely egyszerre bontja le az antropocén nézőpontot (például az animális – kutya, rigó, tengerimalac, elefánt, szamár, nyúl, hangya – szemszögből bemutatott élőlénysorsok), s ugyanakkor nagyon is az emberi érintkezések múltból-jelenből ismerős (irodalmi) hagyományaira építi föl ezt a posztvíziót. Az Az a napverte sáv című elbeszélés például már most kalkulálhatóan érdekes és sokat idézett színfoltja lesz az egyetemi kortárs irodalmi kurzusoknak – sokan biztos a fejükhöz is kapnak, miért nem nekik jutott eszükbe – hiszen Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című költeményének pandanjaként meséli el a versből ismerős ismeretlen nő élettörténetét – ahogy a címe is jelzi, a Petri-vers lírai énjéhez képest egészen más nézőpontból. De számos egyéb (szöveg)játszadozás, rájátszás teszi élvezetessé a novellákat az erre fogékonyak számára – egy szamár hol Baltazárként Robert Bresson filmjét, hol Miskinként Dosztojevszkij Félkegyelműjét emlék-szcenírozza. A kedvencem mégis a(z irodalom)kritikusként is jeles szerző szépirodalmian beépített (kultúrpolitikai) „kommentje” egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk kapcsán: miután az egyik elbeszélésben említésre kerül a Kárpát-medencei Fajvédők Kertész Imre Intézete (Már csak két perc, 85. o.), később a naplójegyzetekből írt könyv kapcsán jegyzi meg az elbeszélő: „A végső kocsmát szlalomozom, ahogyan én éltem meg, keserűen nevetett a kiszolgáltatottságán, hogy nincs egy kényelmes fotelja, unatkozik, mert nincs már ereje írni, egyszer azt mondta, hogy rosszabb most neki, mint Auschwitzban, és ezen nem volt mit csodálkoznom, hiszen láttam, két diktatúrának ellenállt, de a hétköznapok zsarnoksága és a testi romlás szétszedte…” (Egy sötét pont a fehér sávon, 127. o.). De e földi szövegbravúr-örömökön túl érdemes odafigyelni azon (égi) törekvésekre is, amelyek a nyelven túli világot ostromolják, az említett posztantopocentrikus leírások mellett: ahogy az Ezeregyéjszaka meséi ötvöződnek az asztronómia tudományos szóhasználatával a szíriai háború személyes veszteségeinek elmondhatósága érdekében (Mu, a menekülő csillag); ahogy a televíziós reality-túlélő­show (Villán túl) szereplőinek klisészótára ön(le)lep­­le­ző módon megképződik, vagy ahogy a transzszexuális partinomádok túlzó, fogyasztási-menőségi szóburjánzása bájosan önreflexív módon összefonódik/összecsap az őket klímabűnözőként számontartók nyelvezetével (A tökéletes fotó). Öntükröző alakzatként e nyelvhibrid-kavalkád le­írására kiválóan alkalmas a beidézett régi anekdota a nagy­enyedi hentes tósztjáról: „Az én házam az én váram, vagy ahogy az angol mondja: mea culpa mea maxima.” (Mea maxima, 140. o.) Hát nem kacagtató e Bábel tornyaként épülő nyelvi (poszt)apokaliptikus vízió, ahol a gondviselés jegyében isten örömében bepisil?! (Egy sötét pont a fehér sávon, 130. o.). Mindezt csak tetézi az elbeszélések szereplőinek, elbeszélőinek ismételt felbukkanása az egyes novellákban: hogy aztán a kötet záró darabjában Tilda, Zsolti, Marcel, Frenk, Bibi (és a szamár) – a túlélők – végül, a szeméthalmok közepedte újra a régi „nótát” játsszák, a tűz körül dobolnak a csillagok alatt (Szinte végtelen). Talán kezdődik minden újra, ha másként is. Ahogy e könyv ismételt olvasásakor. (Jelenkor, 2020. 155 o.)
Szerző

Nyilas Attila: Egy fatalista észrevétele

Publikálás dátuma
2020.05.23. 10:41

Fotó: Béres Márton / Népszava
Viszolygok a szájmaszkot viselőktől. Tovább csúfítják az amúgy is visszataszító utcaképet. Ehhez nem lelnek bennem szövetségesre. Szomorú, hogy anyám, nagynéném, barátomék is közéjük tartoznak. Mintha szájkosárban koslatnának az élelmiszerüzlet körül, gazdájuk mellől elkószált ebek. Szánalmas, ahogy elhúzódnak tőlem, bosszantó, ahogy megjegyzést tesznek rám. Még nekik áll följebb. Mi lenne ha, ami nem szokásom, arcukhoz hirtelen közelhajolnék? Elugranának, leugatnának?
Szerző

Nádasdy Ádám: Birkahús (Részlet A szakállas Neptun című novelláskötetből)

Publikálás dátuma
2020.05.23. 10:20

Fotó: Népszava
Nádasdy Ádám novelláiból megtudhatjuk, milyenek a melegek: éppen olyanok, mint bárki más. Mindeközben mégis olyan kalandokba keverednek, amelyekbe mások nem. Például mit tehet egy magyar fiú, ha Angliában melegbárt keresve éppen egy rendőr akarja útba igazítani? Egy baráti társaság vidéki kirándulásán meddig lehet eltitkolnia egy homoszexuális párnak, hogy nem csak haverok? És mit keres hajnalban négy pucér férfi Rómában a Trevi-kútban? Nádasdy Ádám első, május 25-én, a Magvető Kiadó gondozásában megjelenő szépprózai könyvében szerelmes történeteket olvashatunk arról, hogyan lehet felvállalni az érzéseinket, hogyan lehet úrrá lenni testi és lelki vágyainkon, vagy éppen hogyan uralkodnak azok mirajtunk.
A magasabb megszaglászta, amit az alacsonyabb a kezébe nyomott. – Ez birkahús – mondta, és eltartotta magától. – Az hát, mi lenne, gírosz – mondta az alacsony. Nem volt tiszta a lelkiismerete, ilyenkor kioktató lett a hangja. – Gírosz, tudod? Törökül döner kebab. Ott ettem először. El is felejtettem, tényleg, birkahús. Ezek is törökök ám, tele van velük a Körút. Mindjárt meglátod, ahogy az Oktogonhoz érünk, ott a következő. – Ügyesen harapott a sajátjából, közben folyton forgatta, hogy ki ne buggyanjon. Világoskék rövidujjú ing volt rajta, féltette. – Milyen ügyes hörcsög vagy – mondta a magas. – És hazudsz. Tudtad, hogy birkahús. – Tudtam, de elfelejtettem – mondta az alacsony. – Így írtok ti, ne fárassz, Sándor. – A magas lenézően vállat vont. Az egész testével tudott vállat vonni, laza végtagjai sorra bemozdultak. Nem volt harmonikus jelenség, főleg a nyaka volt hosszú, az arca meg olyan, mint aki mindenen csodálkozik. A gíroszt hosszú karjával sikerült egészen messzire tartania magától. Sándor megkönnyebbült, na végre egy hülyeség. Jólesett neki, ha Alexet hülyeségen kaphatta. A „Tudtam, de elfelejtettem” nem az Így írtok tiben van, és ma reggel valamiért nem szerette Alexet, nem tudta, mi az oka, sőt tudta, hogy nincs oka, az ember fölkel és nem szeret valakit. Nem volt ez ritka, Sándor nyughatatlan volt, mint a foxikutya, állandóan próbálkozott. Ha reggel utálta Alexet, estére megszerette, újra és újra belészeretett, az meg csak nézte, hogy mit akar már megint. Nem tudott együtt mozogni Sándor hintázásával, a belendüléseket gyanakodva nézte, mikor meg a leszálló ág volt soron, azt mondta: na, ugye. Inkább elnézett a feje fölött a távolba, Sándor nem értette, hova, miket lát, amiket ő nem, miért nem figyel az ő csaholós világára, itt vagyok, nem látsz, ezt szokta neki kiabálni, nekem ne mondd, hogy valakit lehet szeretni úgy, hogy az ember nem figyel rá. Aki pedig nem figyel, annak esetleg birkahúst nyomnak a kezébe. – Hú, de nagy tévedés! – mondta hangosan és pördült egyet a járdán. – Jó – mondta fáradtan Alex –, akkor a Tanár úr kérem. De nem kérem. Birkahúst nem. Megfogadtam, mikor anyám meghalt. – Óvatosan áttette a gíroszt a másik kezébe, mint egy macskakölyköt, amely haraphat. Alexnak az volt az elmélete, hogy a válás után az anyja csak azért ment hozzá a mostohaapjához, mert az is imádta a birkát. Elméletei voltak. Lélek és anyag azonosságáról, a házát átjáró erővonalakról, az élet értelméről. Sándor tíz évvel idősebb volt, harminc is elmúlt, az én koromban, mondta, az ember már nem értelmet vár az élettől, hanem örömöt. Nevelni akarta Alexet, tessék kapcsolatokat létesíteni, nincsenek barátaid, még szeretőd se volt rajtam kívül, ez nem egészséges. Alex obskurus antikváriumokba járt, néha Szlovákiába is fölment, ott még kapni dolgokat. Horoszkópot is tudott csinálni, kettejüknek közöset, hiszen tulajdonképp egyetlen ember vagyunk, mondta, a név kötelez: Molnár és Müller, az ugyanaz, csak németül, az Alex meg igazából Alexander, a Sándor régi változata. Molnár Alex egyenlő Müller Sándor, mondta jelentőségteljesen. Sándor nem nézte meg a közös horoszkópot. – Tudd meg, hogy én imádtam a birkaszagot nálatok – mondta egy idő múlva. Alex anyja és mostohaapja versengve főztek birkaételeket, egyik jobb volt, mint a másik, Sándor mint haver odaszokott, evett mindenből. – A nyál a számban! Apuék a múltkor is elkezdték, hogy a régi szép idők, mikor hordtam anyádtól a kóstolót. – Almás mintás lábos, ugyanolyan fedővel. Kidobtam – bólogatott Alex. – Szegény. – Szegény – mondta Sándor. Nem akart vitát nyitni arról, hogy a mostohaapa rendes ember volt-e, és ha nem, levon-e ez bármit a fokhagymás birkasültjeinek értékéből. A vége felé Sándor gyakran a mostohaapával evett kettesben, mert Alexnak mindig dolga volt, ha az öreg birkát csinált. – Nem szerettem – mondta Alex. – Elvből. Téged sose undorított? Őszintén. – Oh, no – mondta Sándor. – Valahányszor elmegyek Egerben a Birkacsárda előtt, te jutsz eszembe, föl is izgulok. – Birkával kéne szexelned, hogy oldódjanak a gátlásaid. – Adott egy kokit Sándor fejére. – Ezt azért kaptad, hogy oldódjanak a gátlásaid. Megint nem szeretsz. – Ezt neked még sose mondtam, Alex, de az ágyneműdnek is birkaszaga volt az első pár alkalommal. Aztán megszoktam. – Dehogy szoktad meg, kidobtam az ágyneműt, mikor a mostohaapám végre elköltözött. – Kidobtad?! – Bevittem Egerbe, a Vöröskereszthez – visszakozott Alex. Bár az életvitele (Sándor szerint) képtelenül kusza volt, nem lehetett dolgok meggondolatlan kidobásával gyanúsítani. Ő pontosan érzi, mondta mindig, hogy mit kell kidobni és mit megtartani. A háza, mióta ő volt benne a felnőtt, abszurd volt, Sándor nem is lett volna hajlandó odaköltözni hozzá, például volt három tökgyalu, de dugóhúzó nem volt, a borosüvegből bicskával kellett kifaragni a dugót, Sándor hiába hozott dugóhúzót kétszer is, azok hamar eltűntek, és Alex háza önszabályozó módon visszaállt a három-tökgyalu–nulla-dugóhúzó állapotra. Sándor praktikus logikája nem tudott ezzel mit kezdeni, indoklást követelt, meg fogod bánni, értsd meg, egészséges arányt kell tartani. „Egészséges”, ezen a szón rengeteget huzakodtak, Sándor számára kulcsfogalom volt, Alex viszont csak megvetéssel volt hajlandó kiejteni: már megint egészséges vagy, Sándor. Hiába próbált Sándor úgy tenni, mintha ez bók lenne és nem sértés, Alex mindig győzött. Ha kellett, nagyon is figyelt Sándorra, megtalálta benne a duzzogást, mint masszőr az izomcsomót. Sándor a kapcsolatukat sokszor megalázónak érezte, szerelem ide-oda, hogy jön ez a zöldfülű, ez a té­tova nappali bagoly ahhoz, hogy őt oktassa? És főleg, hogy az ő kis hűtlenségeit – fölényes arccal! – megbocsássa neki, holott azok tényleg jelentéktelenek voltak, kiserdő, pályaudvar, konditerem öltözője, ilyesmi, azokért legföljebb hisztérikus féltékenységi jelenetet lehetett volna rendezni, vagy legyintve napirendre térni fölöttük. De Alex megbocsátott. – Edd meg te – mondta Alex –, és ne próbálkozz folyton. Veszek a Mekiben egy hamburgert. – Ne!! – Sándor a szívéhez kapott. – A nemzetközi nagytőke? Oda mi nem járunk, még itt Pesten se. Bárki megláthat. – Kezdte szeretni Alexet, erre várt reggel óta. – Sándor, állj le, nem vagyok a feleséged. – Ezt nem állítanám ilyen felhőtlen biztonsággal. – Lemondasz rólam egy jó poén kedvéért. Kár. – Engem a szex már nem érdekel, csak a pénzügyek – mondta Sándor. Befejezte a gíroszt, elvette Alexét, peckesen kezdett vele járni, mint gömbölyű bankárok régi fényképeken, sétapálcával. Kicsi volt, duzzadó és sima, mint egy keljfeljancsi. A saját gíroszát megette, elkezdte enni a másikat.
Szerző