Hegyi Iván: Koppenhága, dínom-dánom

Dán–magyar Eb-selejtezőre készült a fél ország, merthogy akkoriban még valóban a fél ország nézte a tévén, vagy hallgatta a rádión a válogatott meccseket. S mivel Illovszky Rudolf szövetségi kapitány huszonkettes keretében hét angyalföldi és hat ferencvárosi játékos – Bakos Sándor, Mészöly Kálmán, Ihász Kálmán, Mathesz Imre, Molnár Dezső, Puskás Lajos, Farkas János, illetve Mátrai Sándor, Páncsics Miklós, Szűcs Lajos, Rákosi Gyula, Varga Zoltán, Albert Flórián – sorakozott, hatvanhét májusában kiváltképp nagy figyelem fordult a Vasas és az FTC bajnoki találkozója felé. A piros-kékek (2:0-ás hazai vezetésről) 4:2-re nyertek Salgótarjánban, ahol a sérült Korsós Istvánt helyettesítő Vidáts Csaba első NB I-es mérkőzésén mesterhármast ért el. A zöld-fehérek pedig a Hungária körúton fogadták a Komlót, és – noha a „szomszédvárban” húszezer hívük buzdította őket – csak a nyolcvankilencedik, meg a kilencvenedik percben szerzett góllal győztek ugyanannyira, mint a Nógrádban mívesen fordító tizenharmadik kerületiek.

Honfitársaink két nappal később Koppenhágába érkező küldöttségét megkülönböztetett tisztelettel várták Északon. A Politiken című napilap azt írta: „Mindenki örül, hogy ismét az Idrætspark stadionban látjuk a magyarokat, akik a korszerű labdarúgás igazi művészei. Bebizonyították ezt a múlt évben Angliában, a világbajnokságon is, amelyen a magyar együttes játszotta a legszebb futballt.” Leif Nielsen, a fővárosi Frem kapusa pedig azt mondta: reméli, nem kap megint hat gólt, mint az előző esztendőben Budapesten, ahol ötöt már az első félidőben bepakolt a magyar csapat (6:0). A szünet utáni szakaszban előbb csak morgolódott, majd egyenesen zúgolódott a közönség a gólfesztivál folytatásának elmaradása miatt, s egy drukker epésen meg is jegyezte: „Csak az ellenfelet kell megválogatni!” Mire egy másik bölcs nyugalommal azt válaszolta: „Valóban. A dánok és a brazilok ellen már megy.”

A skandináv ország válogatottját 1963-ban is 6:0-ra győzte le a Népstadionban a magyar együttes, ám az ellenfél presztízsét nagyban emelte, hogy hatvannégyben az Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé került. A harmadik helyért vívott mérkőzésen éppen hazánk legjobbjaival találkoztak a dánok, és csak százhúsz perces küzdelemben maradtak alul (3:1). Magyarország labdarúgóinak mindmáig az a bronzérem az Eb-csúcs – a régi klasszisok jóval kevesebb ajnározást kaptak a négyes döntőért, mint 2016-os (távoli) utódaik a huszonnégyesért –, az északi vetélytárs viszont tovább is jutott: 1992-ben, bravúros beugrással, elhódította a kontinenstorna aranyérmét. „Légiósaik” vidáman üdültek, amikor értesítették őket, hogy a már az Európa-bajnokság helyszínén, Svédországban tartózkodó jugoszlávokat – az embertelen boszniai „etnikai tisztogatások” miatt, az ENSZ-szankciókkal összhangban – kizárta az UEFA, azaz a rendezőkkel szomszédos skandinávok „hurrá, nem nyaralunk!” alapon részt vehetnek a földrész akkor még nyolccsapatos vetélkedőjén.

Negyedszázaddal korábban, a koppenhágai meccs idején a dánok még hazájuk klubcsapataiban játszottak, de hamarosan tömegével kirajzottak. A magyarok elleni kezdő tizenegy tagjai közül Nielsen kapus és Kersten Bjerre a Houston Starshoz, Bent Schmidt-Hansen az Eindhovenhez, Tom Söndergaard a bécsi Rapidhoz, majd az Ajaxhoz, Finn Laudrup a Wiener SC-hez, René Möller az edinburgh-i Heartshoz, Le Fevre a Mönchengladbachhoz szerződött, míg Johnny Hansen a szériában háromszoros BEK-győztes Bayern München törzsgárdistája lett. E fiúk ellen kiváltképp nagy hátrányt jelentett, hogy Rákosi Gyula már az ötödik percben megsérült, s mivel csere azidőtájt nem volt, a mérkőzés legnagyobb részében „tíz és fél” labdarúgóval játszott a magyar csapat. Azért írok tíz és felet, mert a bicegő, de roppant állhatatos középpályás a találkozó mindkét góljában szerepet játszott: előbb az ő átadását perdítette kapura Albert – Erik Sandvad, az Akademisk Boldklub védője megpróbált menteni, de csak beljebb tudta segíteni a labdát –, majd a megint jóban sántikáló labdarúgó lövését ejtette ki Nielsen, és passzolta be Bene Ferenc (0:2).

A dánok nehezményezték, hogy Ulrik le Fevre – szerintük – szabályos gólját nem adta meg a walesi John Gow; egy felháborodott néző be is rohant a pályára, hogy elégtételt vegyen a mérkőzés bíráján, de jelenete közben – szánom, dánom – kivezették. Itthon az újságok „a vártnál jóval nehezebb győzelemről” cikkeztek, ám nem bírálták különösebben a megszorongatott győzteseket. Talán azért sem, mert három nappal korábban a hagyományosan telt házas színészek–újságíró rangadó előzte meg a válogatott edzését a Népstadionban. (Nem hallgathatom el, hogy a népszerű SZÚR-on a zsurnaliszták 3:1-re győztek, és a találkozó játékvezetőjének felkért, 62-szeres osztrák válogatott-ideál, Ernst Ocwirk működésére nem lehetett semmiféle panasz.)

Roskadoztak a lelátók négy nappal a koppenhágai 2:0 után is, mert a legnagyobb hazai sportlétesítményben kettős rangadót rendeztek: előbb az FTC–MTK, majd a Vasas–Újpest derbi volt műsoron. Cirkusz idehaza is zajlott, mivel Emsberger Gyula két tizenegyest is ítélt a Ferencváros javára, ám a kettő között elmulasztott a büntetőpontra mutatni az akkor még MTK-csatár – később Vasas-futballista – Lakinger Lajos buktatása után. Lanczkor Sándort, a kék-fehérek kapusát olyannyira kikészítette a játékvezető egyoldalú ténykedése, hogy Szőke István tizenegyese (2:0) után leköpte a zöld-fehérek jobbszélsőjét. A csatár visszaköpött; Emsberger csak ezt vette észre, és kiállította a csatárt. Akárcsak egy perccel később Varga Zoltánt is, aki hátulról belerúgott Takács Lászlóba. Az utolsó húsz percben az FTC kettős létszámhátrányban játszott, de az állás végeredmény maradt.

Az első találkozó nagyfeszültségéhez képest a második a nyugalom völgye volt, és a 80 ezer néző ezen a mérkőzésen látta a nap egyetlen akciógólját. Farkas finom lövőcsellel elfektette korábbi klubtársát, Szentmihályi Antal kapust, majd a hálóba emelt: e mesteri megoldással nyert 1:0-ra a Vasas. A piros-kékek egy hónappal azelőtt a Honvédot is 1:0-ra győzték le a Népstadionban. Akkor szintén minden jegy elkelt, az első meccsen az FTC parádés 3:0-lal lepte meg az Újpestet. A zöld hullám azzal teljesedett ki, hogy a rendszerint a gólvonalig cselező Albert a tizenhatosról tőle szokatlan bombát küldött a Stefánia út felőli kapuba.

Amúgy a Koppenhágára kiválasztott huszonkettőből tizenhét a fűre lépett. S valóban futballozott, nem csupán a pályán volt. Aki látta, érti. „Összenézünk, s annyit mondok: hé, hatvanhét...”

Zorán, Dusán, Presser, Kern és ti, hajdani nyolcvanezrek, nem igaz?