Előfizetés

Bihari Tamás: Édes-keserű életmese

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2020.05.23. 15:21

Fotó: Pinterest
A dolgozó nép nevében lefoglalom az üzletet és mindent, ami benne található! Adja át a kulcsokat, a kasszáét is beleértve! – rontott be két bőrkabátos ember egy napon a Ravasz cukrászdába. A harmincas évei elején járó fiatal cukrászmester talán meg sem lepődött igazán azon az 1951-es nyári napon, vagy ha igen, legföljebb azon, hogy csak a nagy államosítási hullám után, most jutott eszükbe az elvtársaknak a kis Krisztina körúti cukrászdát is a dolgozó nép tulajdonába átvenni. Nem ellenkezett, hiába is tette volna. Levette fehér munkaköpenyét, hiszen már az is köztulajdonnak számított, és helyette felöltötte a zakóját. A tárcájától, a benne lévő pénzzel együtt, már megszabadították a „népakarat” buzgó végrehajtói, így csak a noteszét és kedvenc töltőtollát tette zsebre. Vagyis csak tette volna, de az egyik bőrkabátos egy irtózatos és váratlan pofon kíséretében ráordított, hogy azonnal tegye vissza a pultra, mert az is a proletárdiktatúrát illeti. A fiatal cukrász mester letette a tollat és a noteszt, majd égő arccal, megalázottan kilépett a családi cukrászda ajtaján. A csöndes budai cukrászdát idősebb Ravasz László alapította, valamikor az előző századforduló után néhány évvel. A Budapesti Cukrász Ipartestület későbbi alelnöke a felvidéki Sáros megyében, Alsósebesen született, a Monarchia fénykorában, 1881-ben. Követve az egykori céhlegényeket, vándorútra indult, de nem a szárazföldön, mint elődei hosszú évszázadokon át. Egy dél-afrikai lobogó alatt az óceánokat járó hajón szolgált cukrászként. A világ sok kikötőjébe, városába eljutott, és magába szívta a helyi édességek készítésének tudományát. Azután megunván ezt a vízi-vándor életet, elegendő tőkét gyűjtve, egy napon Budapestre érkezett, az akkor már Bécs méltó versenytársává fejlődött világvárosba. A szolid polgári környéken, a Krisztina város 21. alatt bérelt üzlethelyiségben nyitotta meg a Ravasz cukrászdát. Rövidesen már kialakult a törzsvendégköre és bizakodva tekintett a jövőbe. Nem ő volt az egyetlen, aki nem láthatta előre, hogy ez a jövő az addigi aranykor végét jelenti. Kitört a „nagy háború”, ahogy a kortársak nevezték. Gavrilo Princip és Ferenc Jóska ahogy más milliók, úgy a cukrászmester számításait is keresztülhúzta. Berukkolt ő is, és vitézül harcolhatott, mert a katonazubbonyát egyebek mellett a Károly-csapatkereszt is ékesítette. Az üzlet, ha a hadigazdálkodás nehézségeit nem számítjuk, szerencsére továbbra is működött. Egy 1916-os fotón már hölgyek is feltűntek az alkalmazottak között, mert a férfiak a fronton voltak. Időközben, ’18 nyarán megszületett ifj. Ravasz László, s a családi hagyomány, hogy az első szülött fiú minidig a László nevet lapja. A jelenlegi ötödik generáció elsőszülöttje a kis Laci. Az összeomlást követően jöttek a forradalmak. A kommün alatt kifosztották az üzletet, s a pénztárgép kalandos úton, a Balaton mellől került vissza a Krisztina körúti cukrászdába. A 30-as években elektromos hűtőgéppel akarta korszerűsíteni üzletét, de a helyiség tulajdonosa, félve az esetleges rövidzárlat okozta tűztől, nem engedte. A cukrászmester nem vitatkozott. Megvásárolta a Krisztina körút 75. alatti házat, s a földszinten újranyitotta a cukrászdáját. Ezután jött a második világégés. És a tragédia. Id. Ravasz ’45 január 6-án belehalt egy aknaszilánk okozta sebesülésébe. A cukrászda azonban túlélte alapítóját, s özvegye vette át az irányítást. Ifj. László a Földművelésügyi Minisztériumba került, mint tehetséges fiatal közgazdász. A proletárdiktatúra azonban éber volt, ’49-ben, „tőkés” családi származása miatt távoznia kellett. Így, ha nem is teljesen saját akaratából, de folytatta id. László mesterségét. Egészen addig a bizonyos napig. A családi dokumentumokban persze szó sem esik einstandolásról. A papiros szerint özv. Ravasz Lászlóné „átengedi” az V. kerületi Vendéglátóipari Vállalatnak az üzlethelyiséget, a levélhez csatolt leltárban foglalt berendezési tárgyakkal együtt. A „bérleti szerződés” érvényes 1951. július 15. napjától. Ravasz László elszántan küzdött a megélhetésért, hiszen a családalapítás után az ’50-es évek közepéig három gyermeke született, s el kellett tartania őket. A kádári „konszolidáció” megbocsátotta a „tőkés” származást és cukrászmester-okleveles vegyészmérnök élelmiszervegyészként térhetett vissza szakmájához, sőt, horribile dictu, ’65-ben doktori címet is szerzett. Számos találmány és tanulmány, tankönyv fűződik a nevéhez. Nem lett hűtlen az apai örökséghez sem, és társszerzője lett a „Cukrászat” című alapműnek, amit a szakmában csak cukrászbibliaként emlegetnek. Én a fiai barátjaként a ’70-es években ismerhettem meg Ravasz Laci bácsit. Gyakori vendég voltam a József körúti lakásban, ahol a manzárdszobában lakott a két fiú, Laci, Misi és a nővérük Mári. Fogalmam sem volt arról, hogy Laci bácsi milyen megpróbáltatásokon ment keresztül. Csak sok évvel később tudtam megfogalmazni, hogy benne éreztem meg azt a Márai-féle citoyen, polgári tartást, amit semmilyen diktatúra sem törhetett meg.

Hegyi Iván: Koppenhága, dínom-dánom

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.05.23. 12:22
Magyarország - Szovjetunió EB mérkőzés 1968. május 4. Fehérben, szemben Varga, háttal Farkas (10-es).
Fotó: Nagy Gyula / Képünk illusztráció - Fortepan - Adományozó
Dán–magyar Eb-selejtezőre készült a fél ország, merthogy akkoriban még valóban a fél ország nézte a tévén, vagy hallgatta a rádión a válogatott meccseket. S mivel Illovszky Rudolf szövetségi kapitány huszonkettes keretében hét angyalföldi és hat ferencvárosi játékos – Bakos Sándor, Mészöly Kálmán, Ihász Kálmán, Mathesz Imre, Molnár Dezső, Puskás Lajos, Farkas János, illetve Mátrai Sándor, Páncsics Miklós, Szűcs Lajos, Rákosi Gyula, Varga Zoltán, Albert Flórián – sorakozott, hatvanhét májusában kiváltképp nagy figyelem fordult a Vasas és az FTC bajnoki találkozója felé. A piros-kékek (2:0-ás hazai vezetésről) 4:2-re nyertek Salgótarjánban, ahol a sérült Korsós Istvánt helyettesítő Vidáts Csaba első NB I-es mérkőzésén mesterhármast ért el. A zöld-fehérek pedig a Hungária körúton fogadták a Komlót, és – noha a „szomszédvárban” húszezer hívük buzdította őket – csak a nyolcvankilencedik, meg a kilencvenedik percben szerzett góllal győztek ugyanannyira, mint a Nógrádban mívesen fordító tizenharmadik kerületiek. Honfitársaink két nappal később Koppenhágába érkező küldöttségét megkülönböztetett tisztelettel várták Északon. A Politiken című napilap azt írta: „Mindenki örül, hogy ismét az Idrætspark stadionban látjuk a magyarokat, akik a korszerű labdarúgás igazi művészei. Bebizonyították ezt a múlt évben Angliában, a világbajnokságon is, amelyen a magyar együttes játszotta a legszebb futballt.” Leif Nielsen, a fővárosi Frem kapusa pedig azt mondta: reméli, nem kap megint hat gólt, mint az előző esztendőben Budapesten, ahol ötöt már az első félidőben bepakolt a magyar csapat (6:0). A szünet utáni szakaszban előbb csak morgolódott, majd egyenesen zúgolódott a közönség a gólfesztivál folytatásának elmaradása miatt, s egy drukker epésen meg is jegyezte: „Csak az ellenfelet kell megválogatni!” Mire egy másik bölcs nyugalommal azt válaszolta: „Valóban. A dánok és a brazilok ellen már megy.” A skandináv ország válogatottját 1963-ban is 6:0-ra győzte le a Népstadionban a magyar együttes, ám az ellenfél presztízsét nagyban emelte, hogy hatvannégyben az Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé került. A harmadik helyért vívott mérkőzésen éppen hazánk legjobbjaival találkoztak a dánok, és csak százhúsz perces küzdelemben maradtak alul (3:1). Magyarország labdarúgóinak mindmáig az a bronzérem az Eb-csúcs – a régi klasszisok jóval kevesebb ajnározást kaptak a négyes döntőért, mint 2016-os (távoli) utódaik a huszonnégyesért –, az északi vetélytárs viszont tovább is jutott: 1992-ben, bravúros beugrással, elhódította a kontinenstorna aranyérmét. „Légiósaik” vidáman üdültek, amikor értesítették őket, hogy a már az Európa-bajnokság helyszínén, Svédországban tartózkodó jugoszlávokat – az embertelen boszniai „etnikai tisztogatások” miatt, az ENSZ-szankciókkal összhangban – kizárta az UEFA, azaz a rendezőkkel szomszédos skandinávok „hurrá, nem nyaralunk!” alapon részt vehetnek a földrész akkor még nyolccsapatos vetélkedőjén. Negyedszázaddal korábban, a koppenhágai meccs idején a dánok még hazájuk klubcsapataiban játszottak, de hamarosan tömegével kirajzottak. A magyarok elleni kezdő tizenegy tagjai közül Nielsen kapus és Kersten Bjerre a Houston Starshoz, Bent Schmidt-Hansen az Eindhovenhez, Tom Söndergaard a bécsi Rapidhoz, majd az Ajaxhoz, Finn Laudrup a Wiener SC-hez, René Möller az edinburgh-i Heartshoz, Le Fevre a Mönchengladbachhoz szerződött, míg Johnny Hansen a szériában háromszoros BEK-győztes Bayern München törzsgárdistája lett. E fiúk ellen kiváltképp nagy hátrányt jelentett, hogy Rákosi Gyula már az ötödik percben megsérült, s mivel csere azidőtájt nem volt, a mérkőzés legnagyobb részében „tíz és fél” labdarúgóval játszott a magyar csapat. Azért írok tíz és felet, mert a bicegő, de roppant állhatatos középpályás a találkozó mindkét góljában szerepet játszott: előbb az ő átadását perdítette kapura Albert – Erik Sandvad, az Akademisk Boldklub védője megpróbált menteni, de csak beljebb tudta segíteni a labdát –, majd a megint jóban sántikáló labdarúgó lövését ejtette ki Nielsen, és passzolta be Bene Ferenc (0:2). A dánok nehezményezték, hogy Ulrik le Fevre – szerintük – szabályos gólját nem adta meg a walesi John Gow; egy felháborodott néző be is rohant a pályára, hogy elégtételt vegyen a mérkőzés bíráján, de jelenete közben – szánom, dánom – kivezették. Itthon az újságok „a vártnál jóval nehezebb győzelemről” cikkeztek, ám nem bírálták különösebben a megszorongatott győzteseket. Talán azért sem, mert három nappal korábban a hagyományosan telt házas színészek–újságíró rangadó előzte meg a válogatott edzését a Népstadionban. (Nem hallgathatom el, hogy a népszerű SZÚR-on a zsurnaliszták 3:1-re győztek, és a találkozó játékvezetőjének felkért, 62-szeres osztrák válogatott-ideál, Ernst Ocwirk működésére nem lehetett semmiféle panasz.) Roskadoztak a lelátók négy nappal a koppenhágai 2:0 után is, mert a legnagyobb hazai sportlétesítményben kettős rangadót rendeztek: előbb az FTC–MTK, majd a Vasas–Újpest derbi volt műsoron. Cirkusz idehaza is zajlott, mivel Emsberger Gyula két tizenegyest is ítélt a Ferencváros javára, ám a kettő között elmulasztott a büntetőpontra mutatni az akkor még MTK-csatár – később Vasas-futballista – Lakinger Lajos buktatása után. Lanczkor Sándort, a kék-fehérek kapusát olyannyira kikészítette a játékvezető egyoldalú ténykedése, hogy Szőke István tizenegyese (2:0) után leköpte a zöld-fehérek jobbszélsőjét. A csatár visszaköpött; Emsberger csak ezt vette észre, és kiállította a csatárt. Akárcsak egy perccel később Varga Zoltánt is, aki hátulról belerúgott Takács Lászlóba. Az utolsó húsz percben az FTC kettős létszámhátrányban játszott, de az állás végeredmény maradt. Az első találkozó nagyfeszültségéhez képest a második a nyugalom völgye volt, és a 80 ezer néző ezen a mérkőzésen látta a nap egyetlen akciógólját. Farkas finom lövőcsellel elfektette korábbi klubtársát, Szentmihályi Antal kapust, majd a hálóba emelt: e mesteri megoldással nyert 1:0-ra a Vasas. A piros-kékek egy hónappal azelőtt a Honvédot is 1:0-ra győzték le a Népstadionban. Akkor szintén minden jegy elkelt, az első meccsen az FTC parádés 3:0-lal lepte meg az Újpestet. A zöld hullám azzal teljesedett ki, hogy a rendszerint a gólvonalig cselező Albert a tizenhatosról tőle szokatlan bombát küldött a Stefánia út felőli kapuba. Amúgy a Koppenhágára kiválasztott huszonkettőből tizenhét a fűre lépett. S valóban futballozott, nem csupán a pályán volt. Aki látta, érti. „Összenézünk, s annyit mondok: hé, hatvanhét...” Zorán, Dusán, Presser, Kern és ti, hajdani nyolcvanezrek, nem igaz? 

Dánia–Magyarország 0:2 (0:1)

Eb-selejtező, 1967. május 24., Koppenhága, 35 200 néző. Jv.: Gow (walesi). Dánia: Leif Nielsen – Johnny Hansen, Bjerre, Sandvad, Worbye – Bent Schmidt-Hansen, Jens Hansen – Söndergaard, Finn Laudrup, Möller, Le Fevre. Magyarország: Tamás – Mátrai, Mészöly, Szűcs, Ihász – Nagy István, Rákosi – Molnár, Bene, Albert, Farkas. Gól: Albert (32.), Bene (71.).

Kentaurbeszéd - Lengyel László: Kékek és vörösök

Lengyel László
Publikálás dátuma
2020.05.23. 12:00

Fotó: Marabu
Orbán Viktornak kisujjában van az uralkodás. Az uralom a társadalom uralása, ellenőrzése, kiszolgáltatottá tétele: a hatalom valamennyi forrásának és eszközének koncentrációja. Uralta a járvány okozta válságban az embereket. Büntetés és jutalom fölött ítélt. Tőle függtünk, döntései határozták meg életünket és halálunkat. Orbán Viktor nem tud kormányozni. Nem értette, s ma sem érti az egészségügyi, a gazdasági és a társadalmi helyzetet. A vírus nem ért a fenyegetésből és nem kér a jutalomból. A kormányzás válság idején hozzáértést és együttérzést, szakértelmet és emberséget igényel. A dolgok irányítását az emberek helyett. A járványt és a gazdasági válságot nem Orbán Viktorral, hanem ellenében lehet legyőzni. Nem elmulasztja, hanem növeli a bajt. Nem gond, mondhatnánk, Trump, Bolsonaro, Erdoğan, Kaczyński se tudnak kormányozni. Ők sem értik, hogy miről szól a történet. Kizárólag saját külön érdekeiket nézik. Országaik úgy is néznek ki. A főhatalom birtokosa rábízhatja a kormányzást másra: bizalmi emberére. Amikor a Fidesz még nem Helló Röfi Párt volt, és a magyar állam nem csináld magad bútor-összeszerelő, a bizalmi ember értett a kormányzáshoz. Stumpf vagy Lázár még tudtak kormányozni. Kormányoztak Orbán helyett, sokszor ellenében. Orbán korábban érezte, hogy a kormányzás nem megy neki, de ma már mindentudónak és bármire képesnek érzi magát. Nem szereti, ha kormányoznak helyette. Ő választotta ki kormányának hozzá nem értő, érzéketlen és gerinctelen embereit. Soha, semmikor, semmiben nem fognak ellentmondani. Ezért követett el uralma szempontjából is megbocsáthatatlan két hibát: Soha ne küldj ápolhatatlan betegeket haza, szerencsétlen rokonaikhoz! Tudhatta a 2006-07-es kórházbezárásokból, a Markhot kórházi csatából, hogy soha, senki nem felejti, s bocsátja meg szülei, nagyszülei kormány okozta baját, halálát! És először mindig adj a választóid derékhadának, jelen esetben a kisvállalkozóknak biztonságot és perspektívát! Ám cserben hagyta őket, s magának osztott. Ezt se felejtik el soha. Korrigálni akar. Az egyetlen, akire ráhagyhatja a kormányzást, a nyugdíjas korú, minden politikai szándéktól mentes, igazgatási és szervezési tapasztalatokkal rendelkező belügyminiszter: Pintér Sándor. (A helyzet némileg hasonlít az 1991-93-as időszakra, amikor a beteg, kormányzásra egyre kevésbé képes Antall helyét Boross Péter belügyminiszter töltötte be. A különbség: Borossnak voltak politikai ambíciói és előítéletei, Pintérnek nincsenek.) Orbán tisztában van azzal, hogy Pintér nem a személyéhez és politikájához lojális, hanem a magyar államhoz, engedelmesen szolgálna bármilyen más színű politikai uralmat, ha az nem veszélyezteti a magyar államgépezet működését. Pintér előnye, hogy kezelt már válságot, és érti a válság különböző szakágak közötti összefüggését, s hajlandó bármilyen szakértői tudás és tapasztalat befogadására bárhonnan jön. Hátránya, hogy az állam egészségügyi és gazdasági válságát nem lehet a Belügyminisztériumból megfelelően kezelni, és a nyakán ül a hatalma megtartásáért és újraválasztásáért bármire hajlandó, a tiltakozókra rendőrt küldő Orbán.  Vajon hatalmi vákuum, káosz van és lesz a világban, aminek következtében nincsenek uralmi pólusok? Nagy- és középhatalmak brutális geopolitikai versengése? Olyan emelkedő nagyoké, mint Kína és Oroszország, s olyan hanyatlóké, mint Amerika és Európa? Olyan emelkedő középhatalmaké, mint Törökország és a V4-ek együttese? A szuverén, illiberális nemzetállamok emelkednek, a nemzetközi intézmények, föderációk hanyatlanak? Az erős emberek, a szükségállapot felett korlátlanul döntők emelkednek, a puha liberális demokraták elsüllyednek – ahogy ezt Orbán Viktor gondolja? Ki tudja? Lehet, hogy így lesz. A járvány és a gazdasági válság egyik jellemzője, hogy a magabiztos nemtudás tudásával, dicsekvő szakértelemhiánnyal, szégyentelen adathamisítással, összeesküvők és rémhírterjesztők leleplezésével támadhat az egyik oldal, és csak tépelődő, vitázó tudással, szakértők különböző verzióival, ellenőrzött és hiteles adatokkal, nyilvánossággal és véleményszabadsággal védekezhet a másik oldal. Igen, Trump, Bolsonaro, Erdoğan, Orbán támadnak, ahogy Hszi és Putyin is nyugodtan ülhetnek hatalmuk közepén. Európa, ha van ugyan Európának egységes képviselete, kapkod és védekezik, keresi a helyét. A globális járvány a világ egymással ezer szállal összefonódó középosztályát érintette és érinti, a metropoliszokon keresztül. Ez a centrum és nem a periféria válsága, még ha következményeiben jobban sújthatja majd a perifériát. És a „világfaluban” háborúskodással felérő versengés indult el két fél között: ki, hogyan fogja fel lelkileg és életformájában, technikai hátterében az élethez, annak értelméhez, a munkához, a fogyasztáshoz, a környezetéhez való viszonyt. Az államhatárokat keresztezve jött létre és alakul folyamatosan a különbség a felek között: mi a viszonyunk a tudományhoz, a valláshoz, a valódi és a hamis hírekhez. Az egyik oldalon Amerika demokrata kék államai vannak Kaliforniától New Yorkig, és Kanada, amelyek közelebb állnak Európa régi demokráciáihoz, mint a másik oldalon álló republikánus vörös államokhoz és az európai populista országokhoz. Az egész világra hatással lesz, hogy novemberben az amerikai szövetségi állam kékké lesz-e, vagy marad Trump vöröse. Az amerikai és európai kékekhez még hozzá vehetjük az ázsiai kékeket, vagyis Dél-Koreát, Tajvant, Szingapúrt, Hongkongot és Japánt. Gyanakszom, hogy az egységesen vörösnek látszó Kína belül megosztott vörös és kék erőkre. Az elmúlt negyven évben Kínában létrejött a világ legnagyobb, 400-450 milliós középosztálya, olyan metropoliszokkal, mint Sanghaj vagy éppen Vuhan. Itt a tudáshoz, a szakértelemhez, a tényekhez, a környezethez való viszony, a biotechnológiai és informatikai háttér nem lehet semmiképpen alacsonyabb rendű, mint az európai vagy az amerikai középosztályé. Átéltem a kádári középosztály születését egy diktatórikus rendszerben, tudom, hogy mit jelent a rendszeren belüli erjedés, autonómia. Az új kínai civilizáción belül bizonyosan folyik egy politikai, gazdasági és társadalmi küzdelem a kékek és a vörösök, a liberális demokraták és az autokraták között. Politikai teológiai konfliktusról van szó. Merkel, Macron, Trudeau, Moon a tények nyelvén beszélnek, komolyan veszik a járványt és a gazdasági válságot, empátia és szolidaritás nyilvánul meg a gesztusaikban. Trump, Johnson, Bolsonaro, Erdoğan, Johannis, Orbán vagy Matovič büszkék a tudatlanságukra, magabiztosak a hozzá nem értésben, érzéketlenek az emberek fájdalmával szemben. A felek között szinte lehetetlen a párbeszéd, mivel a kékek bíznak a tudás és a tudomány hatalmában, a szakértelemben, a társadalmi párbeszédben és a nyilvánosságban, a liberális demokráciában, a vörösek azonban összeesküvés-elméleteket és bűnbakokat kreálnak, hamis híreket, számokat, rémhírterjesztőket kutatnak és a hatalom kiterjesztését kísérlik meg. A nagy kérdés, hogy a járvány hatása a nyugati falurészt a keleti és a déli autokraták karjai közé löki-e, vagy az értelem és az együttműködési gondolat győzelmével a kék falurész új transzatlanti pólust képes-e képezni. A kelet-európai kékek nagy vörös területek közepén, többnyire vörös uralom alatt, vagy sötét káoszban élnek. Budapest és Varsó, Pozsony vagy a sarkon álló Isztambul kék, liberális demokrata pontok. Miközben a vörös uralkodók nemzetet, szuverén nemzetállami erődöt kívánnak építeni a világgal, Európával szemben, kék önkormányzatok, civil intézmények, szakemberek egy új, a válságot közösen megoldó, egymással párbeszédre lépő, szolidáris világrendszer kiépítésére kívánnak vállalkozni. Kérditek, van-e demokratikus kormányzóképes csapat, amely az autokrata kormányzásra alkalmatlan helyébe állhatna? Lennének-e olyanok, akik képesek egészségügyi, gazdasági vagy jogi-igazgatási csomagot letenni, akik nyilvánosság előtt tudják képviselni a tudomány, a hozzáértés álláspontját? Akik értünk akarnak tenni, s nem magukért. Igen, Falus Ferenc vagy Merkely Béla méltán állhatna előttünk, ahogy se Surányi György, se Herczog László nem tehet arról, hogy nem fogadták el gazdasági javaslataikat. A neheze nem mögöttünk, hanem még előttünk van.