A dolgozó nép nevében lefoglalom az üzletet és mindent, ami benne található! Adja át a kulcsokat, a kasszáét is beleértve! – rontott be két bőrkabátos ember egy napon a Ravasz cukrászdába. A harmincas évei elején járó fiatal cukrászmester talán meg sem lepődött igazán azon az 1951-es nyári napon, vagy ha igen, legföljebb azon, hogy csak a nagy államosítási hullám után, most jutott eszükbe az elvtársaknak a kis Krisztina körúti cukrászdát is a dolgozó nép tulajdonába átvenni.
Nem ellenkezett, hiába is tette volna. Levette fehér munkaköpenyét, hiszen már az is köztulajdonnak számított, és helyette felöltötte a zakóját. A tárcájától, a benne lévő pénzzel együtt, már megszabadították a „népakarat” buzgó végrehajtói, így csak a noteszét és kedvenc töltőtollát tette zsebre. Vagyis csak tette volna, de az egyik bőrkabátos egy irtózatos és váratlan pofon kíséretében ráordított, hogy azonnal tegye vissza a pultra, mert az is a proletárdiktatúrát illeti. A fiatal cukrász mester letette a tollat és a noteszt, majd égő arccal, megalázottan kilépett a családi cukrászda ajtaján.
A csöndes budai cukrászdát idősebb Ravasz László alapította, valamikor az előző századforduló után néhány évvel. A Budapesti Cukrász Ipartestület későbbi alelnöke a felvidéki Sáros megyében, Alsósebesen született, a Monarchia fénykorában, 1881-ben. Követve az egykori céhlegényeket, vándorútra indult, de nem a szárazföldön, mint elődei hosszú évszázadokon át. Egy dél-afrikai lobogó alatt az óceánokat járó hajón szolgált cukrászként. A világ sok kikötőjébe, városába eljutott, és magába szívta a helyi édességek készítésének tudományát.
Azután megunván ezt a vízi-vándor életet, elegendő tőkét gyűjtve, egy napon Budapestre érkezett, az akkor már Bécs méltó versenytársává fejlődött világvárosba. A szolid polgári környéken, a Krisztina város 21. alatt bérelt üzlethelyiségben nyitotta meg a Ravasz cukrászdát.
Rövidesen már kialakult a törzsvendégköre és bizakodva tekintett a jövőbe. Nem ő volt az egyetlen, aki nem láthatta előre, hogy ez a jövő az addigi aranykor végét jelenti. Kitört a „nagy háború”, ahogy a kortársak nevezték. Gavrilo Princip és Ferenc Jóska ahogy más milliók, úgy a cukrászmester számításait is keresztülhúzta. Berukkolt ő is, és vitézül harcolhatott, mert a katonazubbonyát egyebek mellett a Károly-csapatkereszt is ékesítette.
Az üzlet, ha a hadigazdálkodás nehézségeit nem számítjuk, szerencsére továbbra is működött. Egy 1916-os fotón már hölgyek is feltűntek az alkalmazottak között, mert a férfiak a fronton voltak. Időközben, ’18 nyarán megszületett ifj. Ravasz László, s a családi hagyomány, hogy az első szülött fiú minidig a László nevet lapja. A jelenlegi ötödik generáció elsőszülöttje a kis Laci.
Az összeomlást követően jöttek a forradalmak. A kommün alatt kifosztották az üzletet, s a pénztárgép kalandos úton, a Balaton mellől került vissza a Krisztina körúti cukrászdába. A 30-as években elektromos hűtőgéppel akarta korszerűsíteni üzletét, de a helyiség tulajdonosa, félve az esetleges rövidzárlat okozta tűztől, nem engedte. A cukrászmester nem vitatkozott. Megvásárolta a Krisztina körút 75. alatti házat, s a földszinten újranyitotta a cukrászdáját.
Ezután jött a második világégés. És a tragédia. Id. Ravasz ’45 január 6-án belehalt egy aknaszilánk okozta sebesülésébe. A cukrászda azonban túlélte alapítóját, s özvegye vette át az irányítást. Ifj. László a Földművelésügyi Minisztériumba került, mint tehetséges fiatal közgazdász. A proletárdiktatúra azonban éber volt, ’49-ben, „tőkés” családi származása miatt távoznia kellett. Így, ha nem is teljesen saját akaratából, de folytatta id. László mesterségét. Egészen addig a bizonyos napig. A családi dokumentumokban persze szó sem esik einstandolásról. A papiros szerint özv. Ravasz Lászlóné „átengedi” az V. kerületi Vendéglátóipari Vállalatnak az üzlethelyiséget, a levélhez csatolt leltárban foglalt berendezési tárgyakkal együtt. A „bérleti szerződés” érvényes 1951. július 15. napjától.
Ravasz László elszántan küzdött a megélhetésért, hiszen a családalapítás után az ’50-es évek közepéig három gyermeke született, s el kellett tartania őket. A kádári „konszolidáció” megbocsátotta a „tőkés” származást és cukrászmester-okleveles vegyészmérnök élelmiszervegyészként térhetett vissza szakmájához, sőt, horribile dictu, ’65-ben doktori címet is szerzett.
Számos találmány és tanulmány, tankönyv fűződik a nevéhez. Nem lett hűtlen az apai örökséghez sem, és társszerzője lett a „Cukrászat” című alapműnek, amit a szakmában csak cukrászbibliaként emlegetnek. Én a fiai barátjaként a ’70-es években ismerhettem meg Ravasz Laci bácsit. Gyakori vendég voltam a József körúti lakásban, ahol a manzárdszobában lakott a két fiú, Laci, Misi és a nővérük Mári.
Fogalmam sem volt arról, hogy Laci bácsi milyen megpróbáltatásokon ment keresztül. Csak sok évvel később tudtam megfogalmazni, hogy benne éreztem meg azt a Márai-féle citoyen, polgári tartást, amit semmilyen diktatúra sem törhetett meg.
