„Az epidémia az emberek közti morális-érzületen nyugvó érintkezés próbája, kevesen szembesítették az olvasót ezzel könyörtelenebbül, mint Defoe a maga fiktív/faktikus szövegével” – zárja esszéjét Bacsó Béla filozófus, A londoni pestis esztétikai szervezőelveként megnevezve a szélsőséges helyzetekben megnyilvánuló emberi magatartásformákat bemutató, 1722-ben megjelent művet. („Daniel Defoe leírása a pestisről”, Élet és Irodalom, 2020. április 24.) Azon kevesek közé minden bizonnyal odasorolhatjuk Albert Camus A pestis című, 225 évvel később napvilágot látott regényét, mely korántsem véletlenül Defoe említett művéből veszi mottóját („Valamilyen bebörtönzést másfajta bebörtönzéssel ábrázolni éppoly észszerű, mint bármilyen valóban létezőt valamilyen nem létezővel.”). S amely mintha csak korszerűsítve újrafogalmazná az 1665-ös londoni járvány történéseit alapul vevő angol beszámolót, cselekményét az 1940-es évek francia gyarmatára, az algériai Oránba helyezve. Ahol mind a főszereplők, mind a város többi lakója közel egy éves „szabadságvesztésük” emberpróbáló kihívása alatt a legkülönfélébb módon demonstrálják, hogy a valóban közeli baj mennyire teszi őket empatikussá mások szenvedésére: embertársaiknak segítőkezet nyújtanak vagy éppen elfordulnak tőlük. A mottó értelmében, a regényben is kifejtett módon a pestis nemcsak fizikai formájában ragadható meg, hanem lelki (morális-metafizikai) értelemben is.
Az oráni krónikás Bernard Rieux doktor sziszifuszi, állandóan újra meg újrakezdődő, végeérhetetlen munkája (a ragály ellen, az új élet, a béke reményében) tehát szintén nemcsak a testet, de a lelket is meglehetősen igénybe veszi. A Bátorítás a pestisdoktoroknak című újságcikk mintha csak neki íródott volna.
Neki íródott, vagy legalábbis köze van hozzá.
Camus A pestis megjelenésének évében publikálta egy másik szöveggel együtt a Cahiers de La Pléiade című folyóiratban, Jegyzetek A pestishez címen. A nagy valószínűséggel 1941-ben keletkezett írás minden bizonnyal a regény előmunkálatait tükrözi. A testi-lelki felvértezettség követelményeit ironikusan, egyben véresen komolyan soroló író láthatóan mélyen beleásta magát az ókori és középkori auktorok pestis-leírásaiba, az egészségügyi eljárások gyakorlatába. A betegszoba szellőztetésén, a zárt ruházat és a maszk viselésén túl elsősorban a gyógyító pszichéje épségének megőrzését tűzi ki célul, amit a testének karbantartásával is elősegíthet (táplálkozzon jól, de mértékletesen). Az orvosok példamutató viselkedése is sokat nyomhat a latba, és ennek legfontosabb előfeltétele, hogy ne mutassanak félelmet. A pestisdoktoroknak úrrá kell lenniük a halálfélelmükön. Filozófiával megtámogatott tudományt kell közvetíteniük, higgadtnak és elszántnak kell maradniuk, még ha az általuk hozott szigorú karanténszabályok miatt a szívük szakad is meg egy-egy ember sorsa felett. Fáradhatatlannak, empatikusnak kell maradniuk, és sohasem szabad elfogadniuk a járványhelyzet normalitását, bármeddig is tartson, bármennyi életet is követel.
Végezetül azonban, zárja sorait Camus, „[e]ljön majd a nap, amikor ti is üvölteni akartok majd, kiüvölteni magatokból az undort, amit a többiek félelme és fájdalma táplál. És azon a napon már én sem fogok tudni semmit ajánlani nektek, ami segítene, hacsak nem az együttérzést, ami a tudatlanság édestestvére.” Összecsengve mindazzal a morális dilemmával, amit fentebb a két elbeszélés kapcsán felvázoltunk.
Infó: Camus: Jegyzetek A pestishez. A magyarul most először, Dunajcsik Mátyás fordításában olvasható töredék június 18-ig a Nyugati tér blogon érhető el.
