Hollywood imádja önmagát. Különösen az úgynevezett aranykort, a második világháború utáni stúdiórendszert, amikor a színészek nem szerepre, hanem „klubhoz” szerződtek.
A világháború utáni depresszióban a filmek mutathatták, hogy milyen álomszerű lehet az életünk. A filmgyártás összetett rendszerben zajlott, amely számos nagyhatalmú emberrel volt tele. Hollywood a külvilág felé álomgyári imázst, emlékezetes és kevésbé emlékezetes filmeket mutatott, házon belül, a kulisszák mögött pedig olyan struktúrát alakított ki, amelynek szabályait mindenki elfogadta. Még akkor is, ha a lehetőségek végtelenségét propagáló rendszer sokszor igazságtalanabb volt, mint a valóság. Ryan Murphy, aki olyan nagy sikerű sorozatokat jegyez, mint a Glee: Sztárok leszünk! vagy az American Horror Story, ezúttal erről a korszakról mesél.
Murhy úgy döntött, hogy nagyon sok karaktert mozgat és nem egy sikersztorira koncentrál. Tablószerű produkcióban gondolkodott, így számos valós karaktert is behozott – mint Quentin Tarantino a Volt egyszer egy… Hollywoodban Sharon Tate-et és Roman Polanskit. Igaz, nem mindig név szerint teszi ezt. A pilot epizód Ernie-je a valóságban Scotty Bowers volt, Hollywood legmenőbb stricije, aki tényleg egy benzinkutat használt fedősztoriként. Direktebb utalás Rock Hudson és Henry Wilson – azaz a sztárszínész és hírhedt ügynöke. Előbbi úgy tudott a csúcson maradni, hogy titkolta a homoszexualitását, sőt még az ügynöke is zaklatta szexuálisan. Láthatjuk Anna May Wong kudarcát is Hollywooddal, aki végül Európában lett sztár. Peg Entwistle színre lépése pedig szimbolikus – a fő karakterek az ő életét és öngyilkosságát akarják megfilmesíteni. A világot megváltoztatni akaró ifjú titánokhoz tökéletesen illik Entwistle tragédiájának bemutatása, aki levetette magát a mélybe a Hollywood felirat első betűjéről 1932-ben, miután hosszú idő után eljátszhatta élete szerepét, de kivágták, mert a cenzorok túlságosan leszbikus-gyanúsnak tartották a látottakat. De ne feledjük, 1932-ben, és a háború után is egészen 1968-ig érvényben volt a Hays Code (Hays-szabályzat), amely megfogalmazta a filmstúdióknak a korlátozásokat és tiltásokat. És ez a legnagyobb probléma a sorozattal: úgy fogalmaz meg kritikát, hogy közben összekever mindent. Ez pedig a hitelesség rovására meg. Na és? – mondanák sokan. Attól még szórakoztató, amit látunk.
Pontosan ezt, ezt a kínos mellékzöngéktől mentes hommage-t szerette az álomgyár Damien Chazelle La La Land – Kaliforniai álomban, ahogy egy gyerek rajongásával tisztelgett az álomgyár és annak egyik kedvelt műfaja előtt. Kimaxolta a varázslatot, ezért is könnyű rajongani ezért a műért (vagy utálni). A Hollywood prezentálja a producerek hatalmát, a szexuális kiszolgáltatottságot, a szellemi és fizikai áldozatokat, ám ahhoz nem elég bátor, hogy a teljes igazságot megmutassa. Vagy talán kínos lett volna bevallani, hogy 1968-ig, a Hays Code eltörléséig nem változott a sztárok bőrszín szerinti megkülönböztetése? Lehet úgy értelmezni a sorozatot, hogy Ryan Murphy azt mutatta be, milyennek kellett volna lennie Hollywoodnak, nem azt, amilyen volt. Cinikusabban pedig azt is gondolhatjuk: korai még a múlttal való szembenézés a világ boldogabbik felén.
