Duda parti

Alapjában nem volt rossz ötlet, hogy az örökösnek tűnő „teljes felhatalmazás” által mesterségesen kreált szükségállapot idején, amikor minden csoportosulás még a korábbiaknál is tilosabb, autós-dudálós tüntetést szervez egy-két, jelenleg már pártfüggetlen ellenzéki parlamenti képviselő. Ha ez lett volna az első ilyesfajta „ravaszkás” próbálkozás, talán valamicske pozitív hatás várható lett volna tőle. 
Csakhogy nem ez az első, hanem cirka a századik 2010 óta. A szimpatikus és elvhű szervező-páros, akik korábban egy egészen újmódi politikát ígérő párt társelnökei voltak, és akik alól saját pártjuk – önfelszámolódás árán – kihátrált, látványos médiamozgósító akciókkal próbálkozik. Ilyen volt a Kunigunda utca több ostroma, az uniós ügyészséghez történő csatlakozás kikényszerítéséhez való aláírásgyűjtés és a csalások lopások százainak kiderítése és bizonyítása. Az eredménytelen tiltakozások közé sorolhatjuk a kockásinges pedagógus mozgalmat, és – bármennyire az ellenkezője látszik – az internet adó elleni tüntetést és a Momentum önmeghatározó olimpia ellenes népszavazási kezdeményezését is. Ezekből a próbálkozásokból egy Orbán szerű autokrata kb. annyit vesz észre, hogy le van állítva a labda a tizenegyes ponton. Azt mindenki tudja, hogy tizenegyest nem szokás elhibázni, és Orbán is elég jó tizenegyes-rugó. Sorra bevágja ezeket a tizenegyeseket. Senkit nem érdekel, hogy ellenfél nincs a pályán és a kapu is üres. Az ő drukkerei ujjonganak és ilyen „meccsekkel” sorra nyeri a bajnokságokat. Orbán többféle technikát alkalmaz. A kisebb horderejű dolgokról, mint például a százmilliárdos lopásokról-csalásokról csak azt mondja, hogy nem is úgy van, ahogy azt a Soros-bérencek beállítják. Ha a sajtószabadság vagy a jogállamiság nemléte a téma, akkor az nem más, mint liberális uniós aknamunka a magyar nemzet függetlensége ellen. Németország, Franciaország és főleg a skandinávok jöhetnek hozzánk állami becsületet tanulni. Sportmagyarország és túristapest pedig nem az ország és a főváros romkocsmává züllesztése, hanem az ország mennyországgá alakítása. És mindez a lehető legbugrisabb stílusban. Volt két eset, amikor kénytelen volt a „füle botját mozgatni.” Az internet-adóról lemondott és a 2024-es olimpia rendezésére való pályázatát visszavonta. Látszólag! Valójában a nyilvánosság kontrolljáról még durvább intézkedésekkel gondoskodik, a budapesti olimpia pedig nemcsak napirenden van, hanem a fővárossal kapcsolatban semmi más nincs napirenden. A főváros jövőjébe sem a fővárosiaknak, sem az általuk választott önkormányzati vezetőknek – kivált a Főpolgármesternek – nincs beleszólása. Minden Felcsút fölsőn, - a budai Várban – dől el. Talán vannak néhányan, akik olvasták korábbi írásaimban, hogy a parlamenti ellenzéki politizálást szánalmasan rossznak és az Orbán-rendszer 2022-ben választással való megdöntésének kísérletét reménytelennek tartom. Ők most a szememre hányhatják, hogy akkor mit is akarok, ha most meg a parlamenten kívüli kísérleteket fitymálom. Nos, egyik módszert sem eu ipso tartom rossznak, hanem csak az fáj, hogy lassan-lassan minden lehetőség elpuskázódik. Az igazi, mélyen rejlő okot nem merem firtatni, mert félek, hogy olyan okra akadnék, amelyet nem szeretnék tudomásul venni. A látható ok az ellenzéki politikusok következetlensége. Arra gondolok, hogy a 18-as választás utáni többszázezres tüntetés részvevőit mindenféle útmutatás nélkül hazaküldték a saját erejüktől pánikba esett „rendezők”, akik ezután természetesen el is tűntek a politikából. Naná! A kiváló Hadházy doktor pedig összegyűjtött 700 000 (azaz hetesszázezer!!!) aláírást az uniós ügyészséghez való csatlakozásért, - majd ejtette az ügyet. És én most dudáljak? Haskó László
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2020.05.27. 06:16

Az Alföld segítségért kiált

Az Alföldet ismét nagy aszály sújtja, és ez egyre gyakrabban fog ismétlődni a felmelegedés miatt.
Az Alföldön gazdálkodó emberek életminőségét jelentősen befolyásolja a vízgazdálkodás színvonala. Kertet művelni ma már csak akkor érdemes, ha kútból nyert vízzel lehet öntözni. Az 1885. évi vízjogról kiadott törvénycikk kimondja, hogy „Az élet rendes szükségletére vizet szolgáltató kutat saját birtokán, mindenki szabadon építhet”, de mindenkinek be kellett tartania a törvényben előírt távolságokat, kivételeket. „Ezen távolságok meg nem tartása esetén az új kút az érdekelt fél kérelmére betömendő”. A kutakat gazdasági és ipari célra csak akkor és úgy lehetett használni, hogy „ez által más vizeknek addig ténylegesen gyakorolt használata meg ne csökkenjen, vagy meg ne szűnjék”. 1913-ban az artézi kutak fúrását a Földtani Intézet szakvéleménye alapján kiadott engedélyhez kötötték. Az ország területének több mint 80 százalékán 1950-1960 között 1196173 ásott kutat és 15965 artézi kutat mértek fel. 
Az 1964. évi vízügyről szóló törvény a kutak létesítését engedélyhez kötötte. Végrehajtási utasítása a jegyző hatáskörébe utalta olyan kút engedélyezését, amely kevesebb mint napi 1,5 köbméter vizet kizárólag talajvíz felhasználásával biztosít. A vasbeton kútgyűrűk elterjedésével sok kút létesült, többségében jegyzői engedély nélkül. A VITUKI megbízást kapott arra, hogy mérje fel, a felszín alatti vízkészletből hol, mekkora területek öntözhetők. Megépültek az első csepegtető technológiát alkalmazó öntöző telepek, ahol fúrt kutak biztosították a vizet.
1990-től az ivóvíz lényegesen megdrágult. Szolnokon például az 1987-ben 2 forint volt egy köbméter víz ára, ami 1997-ben 108,2 forintra emelkedett, a jelenlegi ár 295,3 forint. Ezért aki a telkén öntözni akart, az kutat fúratott, vagy a meglévő ásott kútjából nyerte a szükséges vizet. Az OVF 1990 után kezdte szóbeli utasításokkal tiltani – pontosabban fogalmazva az engedélyezést megnehezíteni – a saját célú kutak és az öntözési célra vizet szolgáltató kutak esetében. Hogy kik és miért rendelték el ezeket az intézkedéseket, máig sem lehetett megtudni. Az eredmény az lett, hogy a lakosság többnyire engedély nélkül fúratta a kutakat, becslésem szerint több százezret. 
Nagyrészt ezeknek a kutaknak köszönhető, hogy ma a boltokban és piacokon magyar zöldség, virág kapható. 2010 után egy szabolcsi gazda arról panaszkodott, hogy a gyümölcsöse csepegtető öntözéséhez vizet szolgáltató kútjának lejáró vízjogi engedélyét a hatóság nem akarja meghosszabbítani, helyette a távoli folyóból történő vízbeszerzést javasolt. Pár évvel ezelőtt a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara segítségért fordult az érdekeltekhez a kutakkal kapcsolatos helyzet rendezése érdekében. A kormány támogatta a kamara törekvését, ami előbb egyes körök ellenállásán akadt el, majd a nem kellő gondossággal megfogalmazott jogszabály az Alkotmánybíróság elmarasztaló határozata miatt nem léphetett érvénybe.
Az Alföld a világon egyedülállóan gazdag és használata esetén megújuló felszín alatti vízkinccsel rendelkezik. Ennek hasznosítása és megújulásának elősegítése nemzeti érdek, az nagyon sok állampolgár életszínvonalát javíthatja, nagyon sok – főleg alacsonyabb képzettségű – dolgozónak biztosíthat munkát. Előbbiek miatt a jelenlegi gyakorlatot és jogszabályokat javaslom felülvizsgálni és újakat kialakítani, kiadni. A jövőre nézve javaslom törvénybe iktatni, hogy kutat mindenki – engedéllyel, vagy nélküle – saját kockázatára fúrathat, továbbá azt, hogy egy hektárnál kisebb területek, telkek vízellátását szolgáló kutakra, vízhasználatokra ne lehessen adót kivetni, azok után vízkészlet használati járulék fizetését előírni. A hatóságnak viszont legyen joga – a Vízkeret Irányelvvel összhangban – a vízhasználatot korlátozni, vagy a kút eltömítését elrendelni, ha a vízhasználat jelentős ökológiai kárt okoz, vagy jelentősen rontja az érintett víz ökológiai állapotát; ha másokat korlátoz a már gyakorolt vízhasználatában, s ha annak létesítésekor nem tartották be a törvény előírásait. 
Régi tapasztalat, hogy csak olyan jogszabályt célszerű alkotni, amelyet az állampolgárok önként betartanak, vagy az állam be tudja tartatni. Ezért javaslom, hogy a jövőben belterületi-, üdülő- és hobbitelkeken, tanyákon, valamint egy hektárnál kisebb területen a gazdálkodók saját szükségleteinek kielégítésére engedély nélkül fúrhassanak kutat a következő feltétek betartása és kivételek esetén:
– Jogszabályban kell előírni, hogy a kút telekhatártól és meglévő építményektől hány méter távolságra, milyen talpmélységig és termelő cső átmérővel létesíthető. (Nyolcvan méter talpmélységig és 65 milliméterig terjedő külső átmérőjű termelőcső előírását javaslom).
– Engedélyköteles legyen az előírt távolságon belüli, valamint a törvényben meghatározott területeken a kutak fúrása (pl.: meglévő kutak, források, vízbázisok védőterületén, stb.).
Javaslom továbbá, hogy az új jogszabályoknak megfelelő, de korábban a lakosság által engedély nélkül fúrt kutakat az állam tekintse engedélyezettnek, és ne legyen szükség utólagos engedélyezésre sem.  
Felszín alatti víz mezőgazdasági célú felhasználását az alábbiak szerint javaslom elősegíteni: 
– A következő években a zöldség, virág, vetőmag, szaporító anyag, gyümölcs és étkezési szőlő termesztése kapjon lehetőséget a kutak vizének felhasználására. (Az e célból fúrt kutak az ivóvizet biztosító készleteket nem veszélyeztethetik.) 
– Az állam a felszíni vizekből való öntözést nagyobb arányban támogassa, mint a felszín alatti vízzel megvalósulót; ezzel elősegítve, hogy az érdekeltek a felszíni vízhasználatot válasszák, és ne az engedélyező hatóság döntsön. 
– Az állam az új kutak fúrását ingyenes szakvéleményekkel, mintatervekkel, szakszerű, gyors engedélyezéssel, valamint célszerűen kialakított jogszabályokkal támogassa. Biztosítsa a kutak fúrásának és üzemeltetésének ellenőrzését, s ha szükségessé válik, a vízhasználat korlátozását vagy megtiltását. 
Izrael jó példát szolgáltatott számunkra, ahol a miénknél nagyságrenddel kisebb és lassabban megújuló felszín alatti vízkészlet szabályozott és ellenőrzött felhasználásával virágzó mezőgazdaságot teremtettek.
Nagyon fontos feladatunk, hogy a szennyezésektől megóvjuk felszín alatti vizeinket. Feladatunk továbbá, hogy célszerű műszaki beavatkozásokkal és vízrendszereink megfelelő üzemeltetésével megakadályozzuk, hogy folyóink, csatornáink káros mértékben csökkentsék a talajvíz szintjét, helyette segítsék elő a talajvíz szintjének optimális értéken tartását; a felhasznált, elpárolgott felszín alatti vízkészletek minél gyorsabb utánpótlását. Erre elődeink példát mutattak a belvizek elvezetésénél. Az elvezető rendszerek célszerű kialakításával és üzemeltetésével a csatornákban mindig olyan vízszintet tartottak, és a talajvíz szintjét csak annyira csökkentették le, ami megfelelt a gazdálkodók érdekeinek. A vízelvezető rendszer kiépítésének, fenntartásának, üzemeltetésének valamennyi költségét a gazdálkodók önkéntes alapon vállalták és finanszírozták. 
Ez a rendszer 1874–1948 között jól működött, amit több lépésben sikerült elrontanunk. Az ilyen elveken működő rendszer kialakításának és üzemeltetésének ismételt megvalósítása politikai döntés kérdése. Folyóink kis vizek idején több százmillió köbméterrel csökkentik a talajvizet. Az 1890-es években programot készítettek folyóink kisvizeinek megemelésére annak érdekében, hogy azok ne csökkentsék le károsan a talajvíz szintjét, s ha szükséges, emeljék azt, valamint tegyék kedvezőbbé a folyókból való öntözővíz kivételt, a hajózást. Hasonló program elkészítésével és megvalósításával biztosítani lehetne, hogy folyóinkon csak az a víz folyjon el, ami érdekünkben áll, árhullámok kivételével folyóinkon olyan vízszintet tartsunk, ami az adott térség érdeke. 
Rajtunk múlik, hogy valósággá váljon Széchenyi István álma, mely szerint Tisza völgye legyen „Hazánk legszebb virágos kertje”.

A szerző ny. vízügyi igazgató, vízgazdálkodási szakértő
Szerző
Dr. Nagy István

A baloldal radikális lesz, vagy nem lesz

Miközben az Orbán-rendszer elindította a (valójában csak csírájában létező) radikális baloldal elleni legújabb ideológiai háborúját, addig az ellenzéki oldal liberálisai még mindig rettegnek bármiféle komolyabb kapitalizmuskritikától. A koronavírusra hivatkozva bevezetett rendkívüli hatalomgyakorlás azonban rámutat arra, hogy a liberális demokrácia paneljeivel sohasem tudjuk leváltani az autoriter államot a piaci fundamentalizmussal ötvöző Orbán-rendszert.
Még március elején fogalmaztam meg a Népszava hasábjain azt, hogy az Orbán-rendszer leváltásának kulcsa, hogy az ellenzéken belül szét lehet-e törni az „antikommunista koalíciót”, ami lehetőséget ad egy radikálisabb baloldali ideológia megfogalmazására. Az írás nem titkolt célja az volt, hogy hogyan lehet meghaladni azt a gondolatot, hogy a NER elleni összefogás alapvetően liberális irányultságú legyen. Időközben az Orbán-rendszer szintet lépett, az elmúlt időszak bemutatta, hogy a korlátlan felhatalmazást mire is használja a kormányfő: a nemzeti burzsoázia és nemzetközi nagytőke támogatására és magyar emberek sanyargatására az egészségügytől a munka világáig. Mindezek lehetőséget adhatnak egy karakterében sokkal radikálisabb baloldal létrejöttére, hiszen az új típusú Orbán-rendszerre nehéz mit mondani a megszokott liberális pozícióból, hacsak annyit nem, amit Székely Tamás – korábbi egészségügyi miniszter – mondott: „Első megközelítésben riasztónak tűnhet, hogy több mint 30 ezer ágyat fel kell szabadítani… de ha elkezdünk a számok mögé nézni, akkor ez azért annyira nem borzasztó.”
Pedig borzasztó – nagyon is! Dermesztő továbbá, hogy az Orbán-rendszer a járvány elleni védekezés árnyékában folytatta és felpörgette brutális neoliberális és embertelen megszorító politikáját: az állami egészségügyi rendszer további amortizálása az állami fenntartású ágyszámok „várva várt” csökkentésével; drasztikus megszorítás a felsőoktatásban (miközben rekord alacsony a jelentkező diákok száma); a magyar munkavállalók végletes kiszolgáltatása a túlmunkakeret parttalanná tételével a munkaadók számára, valamint Európa legrosszabb bérkiegészítési rendszerének bevezetése; a nemzeti burzsoázia a szükséghelyzetben is virágzik, miközben életek és családi egzisztenciák mennek tönkre; a tragikus méretű munkanélküliséget állami bérrabszolgasággal (értsd: közmunka) tervezik enyhíteni; az állami vagyon mértéktelen, bűnös és teljességgel indokolatlan privatizálása (balatoni ingatlanoktól közraktárakig); a közalkalmazotti jogviszony sárba tiprása. 
A válság, a bizonytalanság, a kilátástalanság tehát az Orbán-rendszer érdekeit szolgálja, és biztosak lehetünk benne, hogy a kormányzat addig fogja fenntartani a rendkívüli állapotokat (akár a formális jogi keretek nélkül is), amíg politikai céljait el nem éri: ez pedig a nemzeti burzsoázia és a felső középosztály szövetségén, valamint a társadalom egy része gyűlölettel való feltüzelésén alapuló hegemónia. Orbán régen megértette azt is, hogy az autoriter állama és a tőke igényeinek parttalan kiszolgálása akkora terheket ró a magyar társadalom döntő többségére, hogy ez a kizsákmányolás normál körülmények között fenntarthatatlan. Az Orbán-rendszer tehát a gyakorlatban mutatja be, hogy a félperiférián mennyire autoriter formában működik a kapitalizmus. Mindezt kimondani csak erősen kapitalizmuskritikus pozícióból lehet, és fellépni ez ellen csak egy radikális baloldal tud.
Furcsának tűnhet, de valójában nagyon is logikus, hogy az Orbán-rendszer ezt jobban látja, mint az ellenzék maga: ezért is indult meg egy, a Századvégből eredő (és a kormányzati propagandában összehangoltan megjelenő) gyűlölet-kampány a „radikális baloldal” ellen. Mindez természetesen nem a kormányzat találmánya (egyik fő referenciájuk a köreikben közkedvelt Roger Scruton), de abban az Orbán-rendszer lehet a világ egyik legsikeresebb autoriter jobboldali populista rezsimje, hogy a nemzetiszocialista rendszerek és a radikális baloldal egymással való azonosításával megakadályoz mindenféle baloldali kibontakozási lehetőséget. Mindez persze tele van önellentmondással, hiszen a hazai rezsim szellemi előzménye a nemzeti szocializmussal bensőséges viszonyt ápoló Horthy-rendszer, de ez senkit sem érdekel akkor, ha a baloldalt elnyomja az éledező fasizmus, és radikális baloldalinak lenni „ellenérzést kelt” a potenciális szövetségesekben.
A baloldal szövetségeseinek esetleges fenntartásai azonban másodlagosak, hiszen nem az összefogást, hanem a magyar társadalom állam és piac által kizsákmányolt osztályait kell megmenteni. Emiatt különösen érthetetlen számomra Lendvai Ildikó azon javaslata (2020. május 2.), hogy immár nincs idő „saját profil élesítésére”, mert a NER-rel szemben „egyetlen világos alternatívát kell állítani”. Mindannyian pontosan tudjuk, hogy ha más nem, akkor majd az elkövetkező két évben sohasem látott mértékben felpörgő kormányzati gyűlölet biztosít afelől, hogy ha az Orbán-rendszer egy olyan határhelyzetet, mint a koronavírus világjárvány, ilyen brutálisan a saját túlélése érdekében használ fel (durván becsapva a járvány során békejobbot nyújtó ellenzéket), akkor nincs olyan dolog, amit ne tenne meg a hatalomban maradás érdekében. Fel kellene ismerni, hogy nem elég választással leváltani a fasizálódó, az emberi szenvedés enyhítésére teljesen érzéketlen, a rendkívüli jogrendet a végtelenségig feszítő rezsimeket, hanem – ahogy Hegyi Gyula írta (2020. április 28.) – egy új világmagyarázatra van szükség. Ennek a változásnak csakis világlátásában radikális, humánus, kapitalizmuskritikus, szocialista baloldal lehet az elindítója.

A szerző jogász, politológus, az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának tagja
Szerző
Antal Attila