A rendeleti kormányzás bukása

Külső szemlélő mondhatja, hogy az Orbán-kormány a járványhelyzetet jól kezelte az olasz, spanyol, brit és New York-i kudarcokhoz képest. Aki viszont átélte az elmúlt 90 nap döntéseit, az láthatta, hogy kormányfőnk nem igényelte a kicsit bonyolultabb és még rövidebb távon is gyümölcsözőbb, de több konszenzust megkívánó civil jogrendet, hanem tovább növelte a demokrácia deficitünket, miközben egy rendeleti kormányzás tündöklését és csöndes bukását is átéltük. 
A demokratikus alapelvek közül három sérült súlyosan: az információszabadságunk, a szakmai demokrácia igényünk és a szubszidiaritás elve. E három elvnek a sérelme emberéleteket követelt, és nemzetgazdasági kárt okozott. Ezért természetesen nem az Orbán szervezte Operatív Törzs élére kinevezett Pintér Sándor felel, hiszen ő a belügyes mentalitását őszintén hozta, hanem a kormányzó Fidesz-KDNP döntéshozói, akik - az önkormányzatok ügyében tanúsított - március eleji lázadásukat pillanatok alatt feladták, és Orbán iránti lojalitásuk jutalmát a rendeleti kormányzás időszaka alatt vagyonjuttatások formájában szépen besöpörték. 
Az elmúlt 90 nap döntései tükrözték a kormányzó pártok ideológiai fejletlenségét, hiszen csak nyers hatalmi érdekek domináltak, ötvözve félkatonai módszerekkel. És mindezt kormányfőnk a politika színpadán sűrűn megjelenve, nemzetmentő áldozati mázzal leöntve adta elő. Nem ezt érdemeltük, de ezt kaptuk. Pedig egy olyan fejlett társadalmi munkamegosztás esetén, mint a magyar, ahol van külön intézkedési jogrend a járványokra, és van külön intézkedési jogrend más veszélyhelyzetekre, ott minimum elvárható a szakszerűség és a demokrácia együttes működése.  
Rengeteg hiba elkövetése után, jóval az első járvány-hullám félidején túl, a Palkovics László által szervezett konferencia világította meg a valós helyzetet, és hozott fordulatot a kormányzati munkában. Kiderült, hogy a járvánnyal kapcsolatos adatok mintha fekete lyukba hullottak volna, úgy raktározta el őket az Operatív Törzs, a döntéseihez pedig minimálisan használta fel. Ennek a titkolózásnak és a szakmai demokratizmus hiányának lett a következménye a rengeteg alkalmatlan anyag és eszköz megvásárlása, és a viszonylag magas halálozás is, valamint az aktív kórházi ágyak kíméletlen leürítése. Ugyanis akik döntöttek, nem voltak kompetensek, akik pedig kompetensek lettek volna, azok nem voltak döntési helyzetben. Mindezt fűszerezte a nyilvánvaló korrupció, hiszen a nyakló nélküli vásárlások ellenére a csúcs kórházaktól a háziorvosokig, a „felülről nyitott kassza” ellenére rendkívül hiányos volt az ellátmány.  
Szintén az innovációs miniszter szervezte konferencián derült ki, hogy mik lettek volna a helyes döntések. Ettől a „történelmi” konferenciától kezdve az orvosok végre pozíciót szereztek a döntéshozatalban. Persze a erőszakszervezeti dominanciájú keretrendszer és a kiüresedett tartalmú rendeleti kormányzás még megmaradt, de már nem tündökölt olyan fényesen a kormányzati munka, és elindult egyfajta reform a kompetens döntéshozatal irányába, amit hivatalos videóval is dokumentált a kormányfő. 
Külön történet a kiemelt kockázatú szociális otthonok ügyének kezelése. A szociális otthonok vezetői eleinte nem kaptak információt a kórházaktól a visszakapott betegek vírusfertőzöttségéről. Sőt az intézményeket fenntartó szervezetek (pl. önkormányzatok) sem, pedig járvány idején kifejezetten tilos és káros az érdemi információk eltitkolása vagy megszerzésének akadályozása. Így kerülhettek vírusfertőzött emberek szociális otthonokba, illetve az otthonokból a kórházakba.  
És itt jön a "mi lett volna ha" típusú értékelés. Ha a járvány kezdetétől az orvosszakma kerülhetett volna döntési helyzetbe Magyarországon, ahogy minden más uniós országban, akkor nagy valószínűséggel az orvosok a német típusú megoldást választották volna, ahol gazdag tényanyaggal alátámasztott, nyilvános vita folyik nap mint nap, és éppen ezért erős demokratikus társadalmi és szakmai legitimációja van a döntéseknek. Megkockáztatom azt a feltételezést, hogy a szociális otthonok és kórházak fertőzöttsége töredéke lett volna Magyarországon egy németországi típusú szakmai demokrácia mellett.  
„Minden hatalmat az Operatív Törzsnek, és semmit az önkormányzatoknak” - holott történelmi tapasztalat, hogy a járványok helyes kezeléséhez széles társadalmi konszenzus kell, vagyis elengedhetetlen az összes döntési és végrehajtási szint informálása és döntésbe vonása. De a szubszidiaritás hiánya egyenesen következett a katasztrófatörvényből, mivel az „ab ovo” felfüggeszti az önkormányzati testületek működését, és a maradék hatalmat a polgármester kezébe adja. 
A polgármesterek és a főpolgármester a döntéshozó testület és a szükséges információk hiányában döntöttek. A szociális otthonok ügye, a „szájmaszkot kinek és hol kell viselni?" története, az „iskolákat bezárjuk-e vagy sem?", a „ki és kit teszteljen?” után, azaz több buktát követően jött rá a kormány, hogy a leegyszerűsítő belügyes szemlélet alkalmatlan a járvány kezelésére, ezért a döntéshozatali alapstruktúra változatlansága mellett súlyosan megkésve, de egy kis hatáskört kaptak a polgármesterek. Természetesen a politikai hiúság nem engedte a súlyos hibák beismerését, dübörgött a nevetséges sikerpropaganda, így aztán a helyi erőforrások nagyon nehezen mozdultak, mindenki az önvédelemre rendezkedett be.  
A hatalmi arrogancia és dilettantizmus már a magyar egészségügy presztízsét is veszélyeztette, hiszen a kórházi és szociális otthoni fertőzések elsődleges oka a kormányzati döntéshozatalban keresendő. Az orvostársadalom intakt egységei, az orvosegyetemek és a kórházak „kutatás és fejlesztés” jogcímen horizontálisan megszerveződtek, és így rést találtak a hatalom falán. Még a teljes kormányzati leégés előtti pillanatban megkezdődtek a tárgyalások a hatalommal. Ezzel párhuzamosan végre elindult az orvosoktól egy erős információáramlás a nyilvánosság felé, ami sokkal őszintébb és megnyugtatóbb volt, mint az Operatív Törzs operettdiktatúrát idéző, egyenruhás, agyoncenzúrázott tájékoztatója.  
Összegezve, a rendeleti kormányzás bukásának oka az információk titkolása, a szubszidiaritás tiltása és a kompetens szervezetek döntési helyzetbe hozásának elmulasztása. Mindezek erősen közrejátszottak a késedelmes és ellentmondásos intézkedésekben, a pénzpazarlásban és számos COVID-os és nem COVID-os beteg ember értelmetlen halálában.
Szerző
Csuja László
Frissítve: 2020.05.27. 06:16

Duda parti

Alapjában nem volt rossz ötlet, hogy az örökösnek tűnő „teljes felhatalmazás” által mesterségesen kreált szükségállapot idején, amikor minden csoportosulás még a korábbiaknál is tilosabb, autós-dudálós tüntetést szervez egy-két, jelenleg már pártfüggetlen ellenzéki parlamenti képviselő. Ha ez lett volna az első ilyesfajta „ravaszkás” próbálkozás, talán valamicske pozitív hatás várható lett volna tőle. 
Csakhogy nem ez az első, hanem cirka a századik 2010 óta. A szimpatikus és elvhű szervező-páros, akik korábban egy egészen újmódi politikát ígérő párt társelnökei voltak, és akik alól saját pártjuk – önfelszámolódás árán – kihátrált, látványos médiamozgósító akciókkal próbálkozik. Ilyen volt a Kunigunda utca több ostroma, az uniós ügyészséghez történő csatlakozás kikényszerítéséhez való aláírásgyűjtés és a csalások lopások százainak kiderítése és bizonyítása. Az eredménytelen tiltakozások közé sorolhatjuk a kockásinges pedagógus mozgalmat, és – bármennyire az ellenkezője látszik – az internet adó elleni tüntetést és a Momentum önmeghatározó olimpia ellenes népszavazási kezdeményezését is. Ezekből a próbálkozásokból egy Orbán szerű autokrata kb. annyit vesz észre, hogy le van állítva a labda a tizenegyes ponton. Azt mindenki tudja, hogy tizenegyest nem szokás elhibázni, és Orbán is elég jó tizenegyes-rugó. Sorra bevágja ezeket a tizenegyeseket. Senkit nem érdekel, hogy ellenfél nincs a pályán és a kapu is üres. Az ő drukkerei ujjonganak és ilyen „meccsekkel” sorra nyeri a bajnokságokat. Orbán többféle technikát alkalmaz. A kisebb horderejű dolgokról, mint például a százmilliárdos lopásokról-csalásokról csak azt mondja, hogy nem is úgy van, ahogy azt a Soros-bérencek beállítják. Ha a sajtószabadság vagy a jogállamiság nemléte a téma, akkor az nem más, mint liberális uniós aknamunka a magyar nemzet függetlensége ellen. Németország, Franciaország és főleg a skandinávok jöhetnek hozzánk állami becsületet tanulni. Sportmagyarország és túristapest pedig nem az ország és a főváros romkocsmává züllesztése, hanem az ország mennyországgá alakítása. És mindez a lehető legbugrisabb stílusban. Volt két eset, amikor kénytelen volt a „füle botját mozgatni.” Az internet-adóról lemondott és a 2024-es olimpia rendezésére való pályázatát visszavonta. Látszólag! Valójában a nyilvánosság kontrolljáról még durvább intézkedésekkel gondoskodik, a budapesti olimpia pedig nemcsak napirenden van, hanem a fővárossal kapcsolatban semmi más nincs napirenden. A főváros jövőjébe sem a fővárosiaknak, sem az általuk választott önkormányzati vezetőknek – kivált a Főpolgármesternek – nincs beleszólása. Minden Felcsút fölsőn, - a budai Várban – dől el. Talán vannak néhányan, akik olvasták korábbi írásaimban, hogy a parlamenti ellenzéki politizálást szánalmasan rossznak és az Orbán-rendszer 2022-ben választással való megdöntésének kísérletét reménytelennek tartom. Ők most a szememre hányhatják, hogy akkor mit is akarok, ha most meg a parlamenten kívüli kísérleteket fitymálom. Nos, egyik módszert sem eu ipso tartom rossznak, hanem csak az fáj, hogy lassan-lassan minden lehetőség elpuskázódik. Az igazi, mélyen rejlő okot nem merem firtatni, mert félek, hogy olyan okra akadnék, amelyet nem szeretnék tudomásul venni. A látható ok az ellenzéki politikusok következetlensége. Arra gondolok, hogy a 18-as választás utáni többszázezres tüntetés részvevőit mindenféle útmutatás nélkül hazaküldték a saját erejüktől pánikba esett „rendezők”, akik ezután természetesen el is tűntek a politikából. Naná! A kiváló Hadházy doktor pedig összegyűjtött 700 000 (azaz hetesszázezer!!!) aláírást az uniós ügyészséghez való csatlakozásért, - majd ejtette az ügyet. És én most dudáljak? Haskó László
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2020.05.27. 06:16

Az Alföld segítségért kiált

Az Alföldet ismét nagy aszály sújtja, és ez egyre gyakrabban fog ismétlődni a felmelegedés miatt.
Az Alföldön gazdálkodó emberek életminőségét jelentősen befolyásolja a vízgazdálkodás színvonala. Kertet művelni ma már csak akkor érdemes, ha kútból nyert vízzel lehet öntözni. Az 1885. évi vízjogról kiadott törvénycikk kimondja, hogy „Az élet rendes szükségletére vizet szolgáltató kutat saját birtokán, mindenki szabadon építhet”, de mindenkinek be kellett tartania a törvényben előírt távolságokat, kivételeket. „Ezen távolságok meg nem tartása esetén az új kút az érdekelt fél kérelmére betömendő”. A kutakat gazdasági és ipari célra csak akkor és úgy lehetett használni, hogy „ez által más vizeknek addig ténylegesen gyakorolt használata meg ne csökkenjen, vagy meg ne szűnjék”. 1913-ban az artézi kutak fúrását a Földtani Intézet szakvéleménye alapján kiadott engedélyhez kötötték. Az ország területének több mint 80 százalékán 1950-1960 között 1196173 ásott kutat és 15965 artézi kutat mértek fel. 
Az 1964. évi vízügyről szóló törvény a kutak létesítését engedélyhez kötötte. Végrehajtási utasítása a jegyző hatáskörébe utalta olyan kút engedélyezését, amely kevesebb mint napi 1,5 köbméter vizet kizárólag talajvíz felhasználásával biztosít. A vasbeton kútgyűrűk elterjedésével sok kút létesült, többségében jegyzői engedély nélkül. A VITUKI megbízást kapott arra, hogy mérje fel, a felszín alatti vízkészletből hol, mekkora területek öntözhetők. Megépültek az első csepegtető technológiát alkalmazó öntöző telepek, ahol fúrt kutak biztosították a vizet.
1990-től az ivóvíz lényegesen megdrágult. Szolnokon például az 1987-ben 2 forint volt egy köbméter víz ára, ami 1997-ben 108,2 forintra emelkedett, a jelenlegi ár 295,3 forint. Ezért aki a telkén öntözni akart, az kutat fúratott, vagy a meglévő ásott kútjából nyerte a szükséges vizet. Az OVF 1990 után kezdte szóbeli utasításokkal tiltani – pontosabban fogalmazva az engedélyezést megnehezíteni – a saját célú kutak és az öntözési célra vizet szolgáltató kutak esetében. Hogy kik és miért rendelték el ezeket az intézkedéseket, máig sem lehetett megtudni. Az eredmény az lett, hogy a lakosság többnyire engedély nélkül fúratta a kutakat, becslésem szerint több százezret. 
Nagyrészt ezeknek a kutaknak köszönhető, hogy ma a boltokban és piacokon magyar zöldség, virág kapható. 2010 után egy szabolcsi gazda arról panaszkodott, hogy a gyümölcsöse csepegtető öntözéséhez vizet szolgáltató kútjának lejáró vízjogi engedélyét a hatóság nem akarja meghosszabbítani, helyette a távoli folyóból történő vízbeszerzést javasolt. Pár évvel ezelőtt a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara segítségért fordult az érdekeltekhez a kutakkal kapcsolatos helyzet rendezése érdekében. A kormány támogatta a kamara törekvését, ami előbb egyes körök ellenállásán akadt el, majd a nem kellő gondossággal megfogalmazott jogszabály az Alkotmánybíróság elmarasztaló határozata miatt nem léphetett érvénybe.
Az Alföld a világon egyedülállóan gazdag és használata esetén megújuló felszín alatti vízkinccsel rendelkezik. Ennek hasznosítása és megújulásának elősegítése nemzeti érdek, az nagyon sok állampolgár életszínvonalát javíthatja, nagyon sok – főleg alacsonyabb képzettségű – dolgozónak biztosíthat munkát. Előbbiek miatt a jelenlegi gyakorlatot és jogszabályokat javaslom felülvizsgálni és újakat kialakítani, kiadni. A jövőre nézve javaslom törvénybe iktatni, hogy kutat mindenki – engedéllyel, vagy nélküle – saját kockázatára fúrathat, továbbá azt, hogy egy hektárnál kisebb területek, telkek vízellátását szolgáló kutakra, vízhasználatokra ne lehessen adót kivetni, azok után vízkészlet használati járulék fizetését előírni. A hatóságnak viszont legyen joga – a Vízkeret Irányelvvel összhangban – a vízhasználatot korlátozni, vagy a kút eltömítését elrendelni, ha a vízhasználat jelentős ökológiai kárt okoz, vagy jelentősen rontja az érintett víz ökológiai állapotát; ha másokat korlátoz a már gyakorolt vízhasználatában, s ha annak létesítésekor nem tartották be a törvény előírásait. 
Régi tapasztalat, hogy csak olyan jogszabályt célszerű alkotni, amelyet az állampolgárok önként betartanak, vagy az állam be tudja tartatni. Ezért javaslom, hogy a jövőben belterületi-, üdülő- és hobbitelkeken, tanyákon, valamint egy hektárnál kisebb területen a gazdálkodók saját szükségleteinek kielégítésére engedély nélkül fúrhassanak kutat a következő feltétek betartása és kivételek esetén:
– Jogszabályban kell előírni, hogy a kút telekhatártól és meglévő építményektől hány méter távolságra, milyen talpmélységig és termelő cső átmérővel létesíthető. (Nyolcvan méter talpmélységig és 65 milliméterig terjedő külső átmérőjű termelőcső előírását javaslom).
– Engedélyköteles legyen az előírt távolságon belüli, valamint a törvényben meghatározott területeken a kutak fúrása (pl.: meglévő kutak, források, vízbázisok védőterületén, stb.).
Javaslom továbbá, hogy az új jogszabályoknak megfelelő, de korábban a lakosság által engedély nélkül fúrt kutakat az állam tekintse engedélyezettnek, és ne legyen szükség utólagos engedélyezésre sem.  
Felszín alatti víz mezőgazdasági célú felhasználását az alábbiak szerint javaslom elősegíteni: 
– A következő években a zöldség, virág, vetőmag, szaporító anyag, gyümölcs és étkezési szőlő termesztése kapjon lehetőséget a kutak vizének felhasználására. (Az e célból fúrt kutak az ivóvizet biztosító készleteket nem veszélyeztethetik.) 
– Az állam a felszíni vizekből való öntözést nagyobb arányban támogassa, mint a felszín alatti vízzel megvalósulót; ezzel elősegítve, hogy az érdekeltek a felszíni vízhasználatot válasszák, és ne az engedélyező hatóság döntsön. 
– Az állam az új kutak fúrását ingyenes szakvéleményekkel, mintatervekkel, szakszerű, gyors engedélyezéssel, valamint célszerűen kialakított jogszabályokkal támogassa. Biztosítsa a kutak fúrásának és üzemeltetésének ellenőrzését, s ha szükségessé válik, a vízhasználat korlátozását vagy megtiltását. 
Izrael jó példát szolgáltatott számunkra, ahol a miénknél nagyságrenddel kisebb és lassabban megújuló felszín alatti vízkészlet szabályozott és ellenőrzött felhasználásával virágzó mezőgazdaságot teremtettek.
Nagyon fontos feladatunk, hogy a szennyezésektől megóvjuk felszín alatti vizeinket. Feladatunk továbbá, hogy célszerű műszaki beavatkozásokkal és vízrendszereink megfelelő üzemeltetésével megakadályozzuk, hogy folyóink, csatornáink káros mértékben csökkentsék a talajvíz szintjét, helyette segítsék elő a talajvíz szintjének optimális értéken tartását; a felhasznált, elpárolgott felszín alatti vízkészletek minél gyorsabb utánpótlását. Erre elődeink példát mutattak a belvizek elvezetésénél. Az elvezető rendszerek célszerű kialakításával és üzemeltetésével a csatornákban mindig olyan vízszintet tartottak, és a talajvíz szintjét csak annyira csökkentették le, ami megfelelt a gazdálkodók érdekeinek. A vízelvezető rendszer kiépítésének, fenntartásának, üzemeltetésének valamennyi költségét a gazdálkodók önkéntes alapon vállalták és finanszírozták. 
Ez a rendszer 1874–1948 között jól működött, amit több lépésben sikerült elrontanunk. Az ilyen elveken működő rendszer kialakításának és üzemeltetésének ismételt megvalósítása politikai döntés kérdése. Folyóink kis vizek idején több százmillió köbméterrel csökkentik a talajvizet. Az 1890-es években programot készítettek folyóink kisvizeinek megemelésére annak érdekében, hogy azok ne csökkentsék le károsan a talajvíz szintjét, s ha szükséges, emeljék azt, valamint tegyék kedvezőbbé a folyókból való öntözővíz kivételt, a hajózást. Hasonló program elkészítésével és megvalósításával biztosítani lehetne, hogy folyóinkon csak az a víz folyjon el, ami érdekünkben áll, árhullámok kivételével folyóinkon olyan vízszintet tartsunk, ami az adott térség érdeke. 
Rajtunk múlik, hogy valósággá váljon Széchenyi István álma, mely szerint Tisza völgye legyen „Hazánk legszebb virágos kertje”.

A szerző ny. vízügyi igazgató, vízgazdálkodási szakértő
Szerző
Dr. Nagy István