Fejes Endre azon íróink közé tartozott, akinek műveit jóval többen ismerték és szerették, mint ahányan olvasták. Prózáját vállára emelte a színpad és a filmszalag. De nem a moziban vetített, hanem a televízióban sugárzott.
A hazai médiatörténetben nincs hasonló példa irodalom és tévéfilm ilyen sikeres találkozására. Ami ráadásul nem csupán a művészi értékben, hanem a nézettségben, valóságos közönségdiadalban is kifejeződött. Akik már az 1970-es évek elején a képernyő előtt töltötték estéiket, emlékezhetnek, hogy a Jó estét nyár, jó estét szerelem első része után egy ország töprengett arról, vajon a sötétkék ruhás fiú valóban görög diplomata-e. Másnap már azon lehetett izgulni, meddig tudja ez a különös, a szépséget jó életben kereső, elesetten romantikus fiatalember titkolni a gyönyörű, de rideg, számító polgárlány előtt, hogy lakatos. Milliókból szakadt fel a bukást látva, hogy csak két nap hazugság lehet a napfény. Vagy lelkükbe ragadta őket valami más.
Ha eltekintünk a sorozatoktól, ez a produkció volt a magyar tévéfilm-gyártás legátütőbb művészi teljesítménye. Ám nem volt igazán meglepő. A Fejes-adaptációk szinte mindig jól sikerültek. Eseményszámba mentek. Elképesztő könnyedséggel kapták el az írói világ poézisét. Kétségtelen, hogy ezért Szőnyi G. Sándor tett a legtöbbet Mestyán Tibor és Bornyi Gyula operatőrökkel. Az ő munkáikban érlelődött ki a Fejes-művek filmstílusa. De feltűnő, hogy Horváth Ádám és Nemere László feldolgozásai (Élő Klára, Vigyori) is hasonló vonásokat mutatnak.
Miben rejlik hát a titok? Első helyen talán az akkori televíziózás népművelői funkcióját kell megemlíteni. Irodalmi anyagot nem nagyon lehetett szabadon kezelni. A feladat az eredeti mű, az író világának minél teljesebb közvetítése volt. A rendező nem tolhatta magát a forrásmű szerzője elé. Ez a hűség meghatározó a Fejes-adaptációk sikerességében. Olyan prózával kellett ugyanis dolgozniuk a tévéseknek, amelynek elbeszélői szerkezetét erős filmszerűség jellemezte. Követése biztos alapot jelentett az erős dramaturgiai hatás szempontjából.
Ám ennél sokkal érdekesebb a képi világ kérdése. Hogyan lehet vizuálisan a legplasztikusabban megjeleníteni Fejes Endre „ezerszer áldott nyolcadik kerületét”, a pattogzott vakolatú, szobakonyhás munkásvilágot? És kiderült, hogy úgy, ha nincs semmi bűvészkedés, operatőrfestészeti bravúr. Mert az író „minimalista”, tömörítésre épülő szövegeiben a helyszín- és környezetleírás jelzésszerű. Nem fontos, hogyan néz ki a szobakonyha, a kocsma, az üzem. Össze lehet rakni őket akár egy stúdióban is. Minél kevésbé megformáltak, annál nyomasztóbbak. Így lesznek egy levegőtlenre kopott világ természetes, hétköznapi, naptól takart, arctalan terei.
Ami egyedül életet, melegséget vihet ebbe a vegetálóan nyüzsgő mozdulatlanságba, az emberek lelkében parázsló álmok, vágyak, s a belőlük felszakadó „kéktiszta” szavak. Ehhez az ellenponthoz pedig egy filmben „csupán” karakteres színészegyéniségek kellenek. Az ő lélekformáló tekintetük, költészetet pengető beszédmódjuk. Volt belőlük elég, a társadalom minden rétegére szabottan.
Egyszóval, bármily különös is, az egykori televíziózás minden korlátja, nehézkessége, eszköztelensége remekül illett Fejes Endre világának filmes adaptálásához.
Nézem a Kéktiszta szerelmet az MTVA Archívum netes m3 csatornáján. A lelkész szívű párttitkár ballag hazafelé a gyárból őszi, sötét, néptelen utcán. „Sápasztó” – jegyzi meg egy felvillanó fényre a szakmunkás. Egy másik jelenetben meg ezt mondja tűnődve: „Mindennap végigmegy a gépemen egy napsugár. Két órakor elköszön, és fölmászik a falra… Most várhatom tavaszig.” Majd ugyanezzel az emelkedett, fémporos rezignáltsággal mégis megküzd a szerelemért, kivárja a férjes asszony válóperét, vállalja gyerekét, és feleségül veszi. A környezet neheztelően megértő. De eljön-e a boldogság? Esély se lenne rá, ha a párttitkár nem szerezne a párnak lakást. A belső szabadság nem találhat kitörési pontot. Csak korlátokat.
Külön értéke ennek a filmnek, hogy a főszerepben egy kevéssé ismert Latinovits Zoltánt láthatunk. Emlékeinkben, nagy filmélményeinkben szavakat pattogtató, nyugtalan, lázongó, pózokba menekülő, olykor cinikusan kegyetlen arca él. Itt gyengéd, csendes, érzelmes színészi énje ragyog fel, emberközeli, méltóságteljes fájdalommal. Hamisítatlan fejesi poézist teremtő erővel. Törőcsik Mari kezdődő fanyarsága gyötrelmessé tesz minden szerelmes pillantást. Kállai Ferenc a mű súlyának varázsütésére megszabadul minden manírjától, drámai mélységbe rezegtetve az elhagyott férj sértettséggel küzdő emberi tisztességét. A hátteret, a közeget Berek Kati, Szénási Ernő, Dégi István, Gyulai Károly, Pécsi Sándor, Siménfalvy Sándor, Rajz János, Raksányi Gellért, Őze Lajos, Kiss Manyi, Moór Marianna villanásai festik föl. Egy apró együttes a korszak ezerarcú színészvilágából.
Kéktiszta szerelem, Jó estét, nyár…, Élő Klára, Mocorgó a neten, elérhető közelségben keringenek körülöttünk. Szépséget suttogva a bánatba.
