A járvány oktatást érintő hatásai a legsérülékenyebb társadalmi csoportokat sújtják a legjobban. A hátrányos helyzetűek előtt nemcsak az iskolakapu zárult be, de a kitörés lehetősége még távolabb kerül tőlük. Az elmúlt hetekben jól láthatóvá vált oktatási rendszerünk legfájóbb pontja, az esélyegyenlőtlenség. A „Máté-hatás” a mostani időszakban még jobban felerősödött, vagyis „Akinek van, annak adatik, kinek nincs, attól elvétetik.” Azok a gyerekek, akik most hozzá tudnak jutni a megfelelő információkhoz, akik ingergazdag családi környezetben élnek, és megfelelő fejlődési vággyal bírnak, azok lépést tudnak tartani az online oktatásnak nevezett ismeretátadással, akik nem, azok végleg lemaradnak és alig lesz esélyük, hogy kortársaikhoz fel tudjanak zárkózni. A digitális egyenlőtlenséget Hermann Zoltán: Hány diákhoz jut el az online távoktatás című tanulmánya mutatja be legjobban.
Helyzetkép
Az oktatáspolitikai döntéshozóknak újra kell gondolniuk a Digitális Oktatási Stratégiát a COVID-19 járvány után, mert a kritikus időszak alatt a társadalom csaknem ötöde digitális szakadékba esett, és választ kell adniuk arra, hogyan lehet legalább a szakadék szélére visszahúzni az érintettek jelentős részét. A hátrányos helyzetű tanulók oktatási rendszerben maradása nagyban függ attól, mennyire tudnak kapcsolatban maradni a tanáraikkal.
Álmodozhat a kormányzat az Ipar 4.0-ról a szakképzés átalakítása során, amikor az összes általános iskolás tanuló csaknem ötöde, a szakközépiskolákban tanuló gyerekek 35 százaléka nem tud hozzáférni a digitális tartalmakhoz otthoni körülmények között. Funkcionális és digitális analfabétákkal nem lehet az ipari forradalom hátországát megteremteni. Lehet-e olyan oktatási rendszerrel segíteni az ipari forradalmat, amely XIX. századi módszereket alkalmaz, amely túlzott tananyag-szabályozással még a csökkentés után is annyi tananyagot követel, amely egy átlagos képességű gyermeknek is gondot okoz? Hogyan akarjuk felzárkóztatni a leszakadókat, amikor ugyanazt a haladási sebességet várjuk el a
Rózsadombon született elitgyerektől, mint a leghátrányosabb helyzetű gönci járás tanulójától? Az egyénre szabás lehetősége csak szavakban van jelen az új NAT-ban, a tartalomszabályozásban már nincs benne.
A legnehezebb feladat a területi egyenlőtlenségek leküzdése. A 6. osztályos tanulók körében az online oktatáshoz való korlátozott hozzáférés tíz megyében 20 százalék felett van, közülük csak egy, Somogy megye helyezkedik el a Dunántúlon, a többi a Tiszántúlon vagy a Duna-Tisza között. Hat megyében 15 százalék alatti a korlátozott hozzáférés a 6. osztályos tanulók körében, ebből három a központi régióban és három az ország legnyugatibb részén fekszik.
Ilyenkor mindenki azt kérdezi: mit kellene tenni?
A legfontosabb az elérhetőség feltételeinek a megteremtése. Erre az észtek modellül szolgálhatnak, hiszen az európai forrásokból az ország minden településén biztosították az ingyenes WI-FI elérést. Kormányzati ígéret volt arra, hogy optikai kábellel minden települést bekötnek a világhálóba, de ehhez a legszegényebbek nem fognak hozzáférni. A Konvergencia Programban komoly erőforrást kellene teremteni az ingyenes internetnek.
A második lépés a digitális tananyag fejlesztése. Azt tudjuk, hogy az okostelefon már nem státuszszimbólum, hanem a legszegényebb családok számára is elérhető eszköz. Tudjuk, hogy a felső tagozatos tanulók csaknem 90 százalékának van valamilyen okostelefonja. Ebből következik, hogy a digitális tananyagot olyan formában kell most már létrehozni, hogy azok az okostelefonokról is elérhetőek legyenek. A harmadik lépés a tanodai rendszer megerősítése a leghátrányosabb járásokban úgy, hogy annak szerves része legyen a szülők „digitális analfabetizmusának” csökkentése. A negyedik lépés már nemcsak a hátrányos helyzetű tanulókat érinti, hanem az egész oktatási rendszerünket is. Ahhoz, hogy a változásokat meg tudjuk érteni, először a digitális világ fejlődését kell megvizsgálnunk
Az internet elterjedésével a következő korszakhatárok állapíthatók meg:
• Web 1.0 - az információáramlás egyirányú, a szöveg, kép és videó csak megnézhető. A tudást már nem egy szűk kör privilégiuma lehet. (www.korszak).
• Web 2.0 - Wikipedia, Facebook, Instagram. Az információáramlás már kétirányú, nemcsak nézhető és olvasható, hanem feltölthető, megosztható.
• Web 3.0 - egyéni ismeretszerzési utakat, lehetőségeket ad a gép a felhasználási szokásaink alapján. A tartalom személyessé válik.
• Web 4.0 - a mesterséges intelligencia része a gépek és az emberek együttműködésének. Ez a forma jelenleg az iparban van jelen, a hétköznapi gyakorlatban még nem érzékeljük a hatását.
Az iskolapadban a Z és az Alfa generáció ül jelenleg, az oktatási rendszerünket hozzájuk kell igazítani. Számukra a formális oktatás keretei nem hatékonyak, és ismeretszerzésük jelentős része az informális tanulási térben (internet) zajlik.
Z generációs gyerekek:
• végtelen nagy a szabadságvágyuk, nehezen tűrik a korlátokat,
• nagyon rövid ideig képesek figyelmüket fenntartani,
• csak azt tanulják meg, ami felkelti az érdeklődésüket,
• nagyon erős képi világban élnek,
• ami öt perc alatt nem érthető meg, azzal nem foglalkoznak
Alfa generációs gyerekek:
• előbb tanulnak meg elektronikus eszközöket használni, mint ahogy az értelmes beszéd kialakulna náluk,
• nagyon keveset kommunikálnak offline állapotban, magányosak,
• egyéni utakat szeretnek bejárni, szeretnek kalandozni,
• könnyebben tanulnak videókból, képekből, mint adott szöveges leírásokból,
• nem érzik azt, hogy mi a játék és mi a tanulás
Kijelenthető, hogy a Z, valamint az Alfa nemzedék és a régi képzési rendszerben szocializálódott oktatói gárda között komoly ellentétek, kudarcok és feszültségek keletkeznek, vagy már keletkeztek is. Ha sikeres oktatást akarunk, akkor olyan rendszert kell kialakítani, amely képes választ adni a fenti kihívásokra. Ehhez tartalmi megújulásra, szemléletváltásra, rugalmasabb tartalmi szabályozásra, sokkal nagyobb tanári szabadságra van szükség.
Módszertani megújulás
A mostani járványhelyzetben ezzel szembesültek a tanárok, de a merev szabályozások miatt még mindig a tantervi utasításoknak akartak megfelelni és nem a taníthatósági szempontoknak. Azt hitték: az, hogy áttérnek digitális távoktatásra már elég a megújuláshoz. Csakhogy a döntéshozók nem szembesítették őket azzal, hogy a most kialakult állapot sem nem digitális, sem nem távoktatás. Nem távoktatás, mert ahhoz olyan felületeket kellett volna kialakítani, amelyek erre alkalmasak (moodle). A Digitális Oktatási Stratégiában szerepel, hogy egységes felületeket alakítanak ki 2018-ra, de ez az oktatási intézmények alig 1 százalékában valósult meg. A távoktatás olyan módszer, ahol a tanuló áll a középpontban és a pedagógus csak segítő Most kellett volna azon módszerek kipróbálást ösztönözni, amelyek a 6K kihívásának megfelelnek:
• keretek, közösen kialakított szabályok;
• kezdeményezés, önállóság, a választás lehetősége, egyéni tanulási utak;
• kavalkád, sokféleség;
• kommunikáció, együttműködés, társas helyzetek;
• kreativitás, alkotó tevékenység;
• kritikai gondolkodás, értelmezés, saját tudás kialakítása.
Ugyanakkor nem várható el senkitől sem a módszertani megújulás, mert nem erre lettek „kiképezve” a pedagógusok és minimális volt az ilyen irányú átképzés. A távoktatás és digitális oktatás külön műfaj az oktatási módszerek között. Attól, hogy digitális eszközön tartják egymással a kapcsolatot a tanítás-tanulás folyamatában a szereplők, még az nem tekinthető digitális oktatásnak. Az oktatási módszerek döntően a web 1.0 szinten mozognak, miközben otthon, a gép előtt már a web 3.0 mentalitást igénylő tanulók ülnek.
A digitális oktatás tartalmi része teljesen hiányzik a rendszerből. Még a vírusmentes időben készített az OECD felmérést a digitális oktatás helyzetéről. Nagyon jól szemlélteti lemaradásunkat a mellékelt ábra.
Ezen problémákra nem ad választ a NAT 2020 sem, ezért nem szabad bevezetni. Újra kell „huzalozni” oktatási rendszerünket. Meg kell teremteni a feltételeket a Web 3.0 elvein működő tanítási-tanulási folyamatoknak, az egyénre szabható és az Alfa generáció tanulási pszichológiájához igazodó tantervnek. Ne rőfökben mérjük a tananyag-mennyiséget, hanem azt nézzük, hogy az alapkészségek megszerzése után, hogyan lehet a XXI. századi készségeket fejleszteni vele.
Hihetetlen erőfeszítésébe került a szülőknek és a pedagógusoknak, hogy működjön a digitális oktatás a járvány ideje alatt. Nem a közoktatás irányításáért felelős személyeken, hanem a végeken küzdő embereken múlt, hogy nem omlott össze a rendszer. Viszont, ez a felemás „digitális eszközökkel támogatott” oktatás közel sem fogja hozni azt az eredményt, ami elvárható lenne ekkora munkabefektetés után. Az a félelmem, hogy ha a döntéshozók ezzel szembesülnek szemrebbenés nélkül visszaterelik az oktatást a XIX. századi módszertani kultúrába, a pedagógusok jelentős része pedig csak titkon fog ellenállni ennek. Most arra lenne szükség, hogy a tantervek újratervezésével párhuzamosan a pedagógusokat is átképezzék az új módszerek alkalmazására. Hogy alakítsák át gyökeresen a tanárképzést, ne „termeljek” újra web 1.0 tanítókat, tanárokat. (Kínában most hoztak létre egy 90 terabyte sávszélességen működő nemzeti felhőplatformot, amely 50 millió tanulót tud kiszolgálni az önálló tanulási utak megteremtéséhez. A tankönyveken messze túlmutató speciális ismeretekhez is hozzá tudnak férni erről a platformról a tanulók.)
Talán el kellene gondolkodni azon is, hogy elengedjük az egységes nemzeti tudásminimum szellemét, mert a web 3.0 tanítási technika kudarcra lesz ítélve a minősítő, büntető oktatási rendszerben. Hosszú út áll előttünk...
Totyik Tamás
a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) alelnöke
