A járvány utáni első években, a nemzetközi gazdaságban három világos mozgási irány rajzolódik ki. Először is új egyensúlyok alakulnak ki az állam és a piaci szereplők között, és az államnak most valamivel több jut. Másodszor: megváltozott a hiperglobalizáció és a nemzetállam közötti mérleg. A nemzetállam itt is többet kap. Harmadszor, bár nem olvadt el a növekedés kultusza, a gazdasági növekedés valamivel azért visszaesik.
A konkrét válságreakciókban nincs semmi rendkívüli. A COVID-19 valamivel növelte az általános egészségbiztosítási erőfeszítéseket, és a helyi gyártósorokhoz kötődő egészségvédelmi ráfordításokat, valamint a munkavédelmet. Ez így volt természetes. A három trend azonban nem egyszerűen a járványból következő veszteség, bizonyos értelemben inkább javította a gazdaság biztonságát. A neoliberális fundamentalista piaci konszenzus valamelyest visszaszorult, és a nemzeti kormányoldalakon és az európai progresszívek között is mind a gazdaság biztonsága, mind ez egyenlőtlenségek kezelése érdekében a szakértők inkább a “több államban” hisznek. És ez a mozgás elvben jelenthet olyan dolgokat, mint a zöld gazdaságfejlesztés, a középosztály újraépítése, vagy a kórházi beruházások.
Ha valamit közben megtanultunk, az a bérrendszer általános sebezhetősége. De közben - a várakozásokkal szemben - az “öregek” nem váltak eleve áldozatokká. Melléktermékként javítja világunkat néhány kulturális újdonság, mint a tömeges távoktatás, ami alakítani fogja az iskolai tartalmakat. Biztosan velünk marad a nemzetközi színházi és zenei ajánlat is, amely az egész kulturális világképünket - persze nem mindenkiét - át is alakította.
A közben megroppant gazdaságban volt hitele új, nem népszerű politikáknak. Hiszen tele a világ virtuális hullákkal, ezeket kell most eltakarítani. Annak idején voltak húzónevek, nálunk huszonöt éve Bokros, a lengyel rendszerváltásnál Balcerowicz, az NSZK felállításánál Ludwig Erhard. Most az ilyenek hiánycikknek számítanak Európában. Nincs kire aktuálisan hivatkozni. De együtt kell most a társadalomszerkezet-váltás és a populista jelszavak. Nincsenek ilyen ajánlatok, és közben a családok egyharmadának, felének nincsenek tartalékai, habár legalább 3 hónapi tartalékra lenne szükség biztonsági minimumként. Vagyis ennyi biztonságot oda kellene adni, vagy legalább megígérni az embereknek. Ez pszichológia és nem gazdaságpolitika… A három hónapot most el kellene tudni hinni.
A mi társadalomszervezetünk tulajdonképpen rendi társadalom, ennek a rétegeit még az 1989 előtti állami politika kezdte összerendezni. Az első választóvonalakat már a késői kádárizmus felrajzolta. De a kádárizmusban felépült új rétegződésmodellt nem a megváltozott tulajdonviszonyok, hanem - egy átmeneti évtizedet követően - a NER teremtette meg igazán. Az így összerakott orbánista tereket egy ideig most ismét Orbánnak lesz módja tovább rendezgetni.
A későkádárista tőből lemetszették a külföldi tulajdonban lévő nagyipart, amihez most sem akarnak igazán hozzányúlni. Elsősorban a német nagyvállalatoknak valamiképpen tartós biztonságot kell itt nyújtani. Egyelőre nem látszik, hogy a kormány ne tudná tovább is az eddig megszokottat garantálni. Ami a többieket illeti, a reformokban a kormánynak nagyobb a játéktere.
A maradék gazdaságban két strukturális probléma stabilizálódik. Egyrészt a következő időszakban sem lesz felesleges szezonális munkaerő az agrárszektorban, a környék erre használható csoportjait stabilan elszívta a szomszédos Nyugat. A modern képzettség nélküli magyar falusi hányad ugyanakkor elvárná, hogy itthon folyamatosan, ne csak néhány hónapig alkalmazzák.
A másik bizonytalanság a turizmus, a vendéglátás munkaerejétől függ. Nekünk eleve nincsenek szigeteink, tengerpartjaink. Nincsenek magas hegycsúcsaink. Van Bartók, és ez nagyszerű, de erre turistaipart csak korlátozottan lehet építeni. És a következő két évben biztosan kevesebb lesz a távolsági, tengerentúli turizmus, ami nálunk már évek óta nagy létszámú volt. Ráadásul nálunk nem feltétlenül a szállodaipari, hanem a kocsmáztató, nagymértékben itatóturizmus működik. Kiváló borainkból nincs annyi, hogy azokat nagy tömegben külföldön lehessen eladni, tehát itt kell - babra munkával - felitatni őket. Ennek meg a felszívó kapacitása az országban kétségtelenül korlátozott, és hosszabb távon szociálisan rongáló is.
Ez az itatóvilág a helyi középosztályból korlátozottan tud további csoportokat bekapcsolni. Kérdés az is, hogy ez a kelet-európai Bangkok, amely a kétezres években kiépült, legalább részben civilizálódott-e valamennyire. Az új átmeneti szektor tehát, amit kezdetben ismét állami forrásokból kellene megerősíteni, ismét visszacsúszhat az olcsóság ösvényein az itató, szexuális fogyasztást kínáló vállalkozások attraktivitásába. A magyar rendi társadalom a német gyáripar és az itatószektorok között maradhat, és nagymértékben kormány beavatkozásaira reagálva, akár tovább is rétegződhet.
Azt se felejtsük el, hogy mindezek mellett e bizarr rétegződési modellben egyre több pénz folyik be az idősotthonokba, az öregellátásba. Itt folynak össze az idősek elérhető megtakarításai, a szociális ellátás forrásai és a legidősebbek ellátására szánt családi források. Ez önmagában együtt is akkora piaci szeletet jelent, amely a magyar munkaerő igen komoly részét lekötheti. Az öregek későbbi szükségszerű létszám-csökkenésével, a kényszerű fogyással ez az iparág idővel külföldi vendégekre is építhet.
Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy - akár kisebb létszámú - csúcstechnológiai ágazatok közben ne jöhessenek létre az országban.
Ezeket a társadalmi rétegeket ugyanakkor nehéz együtt kezelni. Ezek az emberek, családok keveredhetnek, mondjuk szomszédként, a Nyóckerben vagy Kispesten, esetleg Maglódon, de szorosabb kapcsolatok nem, vagy alig lesznek közöttük. S közöttük az árkok, kerítések megmaradnak. A rendközi kapcsolatok leginkább így működnek.
Érdemes még arról is beszélni, hogy a globális közegészségügyet mint iparágat irányító és átfogóan megszervező akaratoknak és a szakértelemnek a következő szakaszban össze kellene kapcsolódniuk. A hogyan persze egyelőre nem látszik, de ez mintha magától értetődő lenne. Egyelőre azt sem tudjuk, a külön-külön biztonságokkal mit kezdjünk, integrált nyelvünk sincs erre.
A vállalatok megmentési stratégiája viszont Nyugat-Európában és Oroszországban sok tekintetben egymást másolja. A ”később kezdők” gyakran a korábban kipróbált logikát követik. Például a vállalatok hitelt kaphatnak, hogy fizetést tudjanak adni, s legalább szóban igyekezniük kell megőrizni a munkahelyeket a kis- és középszektorban. Úgy tűnik, az alkalmazott megoldások valamelyest így is elkéstek, de azért jön valamennyi jövedelem a családokhoz, és a legrosszabb hónapokban a vállalatoknak is van valamennyi új pénzük, amellyel elvben valamekkora keresletet is képesek növelni.
De a modellek bizonytalansága megmarad. Mások is, mi is feltételezzük, hogy lassú ütemezésben a szolgáltatások újraindulnak. De hogy milyen ütemben folyhat a rekonstrukció, azt természetesen nem tudjuk, és az sem világos, hogy ezeket a tétova lépéseket mekkora segítséggel indíthatjuk el. S persze kérdés, hogy a rendszerbe szivattyúzott összegek nagysága és megoszlása milyen viszonyban van vagy lesz a korábbi helyzet helyreállításának sebességével, intenzitásával.
A háborúk után sokan azt hiszik, hogy a szörnyűségek nagy része véget ért, s most majd jobban mennek majd a dolgok. De a járvány nem háború, és magától semmi sem megy majd jobban. Annyiban persze mégis háború, hogy javítja a káderpolitikát, segíti az erőteljesebb tehetségek automatikus kiemelkedését. A kormány-apparátusban nálunk ez nem történt meg, de a kórházak vezetésében ilyesmi még magától is végbemehet.