Előfizetés

Knereq!

Örményül ez annyit tesz: bocsánatot kérek! Egyelőre a magam nevében. Azonban eljön a nap, amikor Magyarországnak hivatalosan is bocsánatot kell kérnie Örményországtól, az örmény néptől és Gurgen Margarján hadnagy családjától azért a gyalázatért, amit 2012-ben tettünk ellenük.
Képzeljük csak el, ha ez velünk, magyarokkal történik meg. Ha egy közös NATO-hadgyakorlat során magyar katonatisztet öl meg álmában egy másik katona. Majd a vendéglátó ország kiadja a gyáva gyilkost az országának, tudva, hogy odahaza majd hősként fogják ünnepelni. Mi, magyarok mit gondolnánk a katonánk gyilkosát sunyin kiadó országról? Érdekelne itt bárkit, hogy az egész papíron jogszerű volt? Mert persze, hogy az volt, le volt szépen papírozva. Mint Orbánék minden becstelensége: visszaélés a joggal, amely nem tudja megtiltani, hogy egy kormány hülyének tettesse magát, mintha nem tudná, hogy Azerbajdzsán majd rövid úton szentté avatja a baltást.
Vajon a minden sarkon kettős mércéről visítozó magyar kormány fordított esetben miféle undorító, sorosista gittegyletnek nevezné az Emberi Jogok Európai Bíróságát, amely most jobb híján jogszerűnek ítélte a kiadatást? Mi lenne, ha a magyar hozzátartozók utána évről-évre nézhetnék, ahogy odaát minden katonai parádén ott vigyorog a magát civilizáltnak tartó ország segítségével szabadlábra helyezett gengszter? 
Mondhatnám, hogy Orbán csak papíron a miniszterelnököm. Azonban az ő gyalázata az én országom szégyene. A sokat szenvedett örmény népet feltehetően nem különösebben érdekli, hogy a megélhetési keresztény orbáni rendszer miféle pitiáner, baksisleső megfontolásból asszisztált a gyilkos szabadulásához. Ahogy az sem, hogy ezt a kormányt az ország mekkora része választotta meg. Ők a magyarok kormánya, az örmények szemében tehát mi, magyarok követtük el ezt a gyalázatot. Slussz.
Bármeddig tartson is Orbánék országlása, ha az utódaiknak jelent valamit a magyarok becsülete, akkor az egyik első dolguk kell legyen bocsánatot kérni Gurgen Margarján hadnagy családjától és az örmény néptől.

Hogy hadi, az biztos

Amikor a kórházak szerződéskötésének új engedélyezési rendjéről olvastam, azonnal a hadikommunizmus kifejezés jutott az eszembe. Az olvasó biztosan hallott róla: éppen a járvány közepén a miniszter megtiltotta, hogy magántulajdonban álló társasággal, vállalkozóval kössenek szerződést a kórházak, illetve a szerződés megkötésének indokoltságát a miniszter kivizsgálja, és csak a hosszas procedúra után engedélyezi. Mint az olvasók jól tudják, a kórházak által használt anyagokat, így kenyeret, vajat, vattát, röntgenkészüléket, gyógyszert, lepedőt, maszkot, köpenyt, szikét, csipeszt, sztetoszkópot, szappant, villanykörtét, fertőtlenítőt, injekcióstűt, festéket, sebbenzint, és szinte minden mást eddig is állami tulajdonban álló cégek szállították, és csak ritka kivétel volt, hogy magántulajdonú szállító került volna szóba. Vagy talán megőrültem volna? Az állami szállítók túlsúlya még a boldog ötvenes években sem volt igaz, amikor a mi boldog vezérünk, a mi Viktorunk még meg sem született… 
Hogy már akkor is a kórházak által használt anyagok több mint felét magáncégek (magyar és külföldi) szállították? Most, harminc évvel azután, hogy a rendszerváltás a magántulajdon fölényét és védelmét hozta a szocialista tempóval szemben, meglehetősen anakronisztikus a magántulajdonú szállítókkal való szerződés korlátozásról olvasni. Persze tudom, hogy – ahogy Viktor születése előtt is – most is vannak a történelmet jól ismerő, a történelmi időkbe visszarévedő, nosztalgiázó tanácsadók, akik akár még a bolsevik Oroszország dicső intézményrendszerét (anyanyelvükön beszélve és olvasva) is jól ismerik, és szeretnék más országokban, így hazánkban is újra látni.
Oroszországban az októberi forradalom (lánykori nevén: NOSZF) győzelme után fokozatosan kialakuló parancsuralmi rendszert nevezték a történészek hadikommunizmusnak, amelyben a vállalatokat állami ellenőrzés alá vonták (egyeseket államosítottak is), az anyag- és eszközellátásukat a világháborúból, a háborúban álló cári rendszertől örökölt igazgatóságok (centrik és glavkik) ellenőrizték, illetve rendeléseiket ezek hagyták jóvá, továbbá munkásaiknak is ezek az igazgatóságok utalták ki az élelmiszerfejadagokat, és rendelkeztek arról, hogy a termelés során előállított termékeket kinek szállítsák. A világháborús hadi- és más anyaggazdálkodás a bolsevik forradalom után – a marxi-lenini kommunista ideológia miatt – „kap fogni egy rózsaszín árnyalatot” (Esterházy Péter nyomán), így a szigorú anyag-, eszköz-munkaerőgazdálkodás úgy vonult be a történelembe, mint a hamisítatlan és idealizált kommunista gazdálkodási rendszer. 
Ám ehhez hozzá kell tennem, hogy a szigorú anyag-, eszköz- és munkaerőgazdálkodási rend (hadikommunizmus) nemcsak a nemzetközi szocialisták gazdasági rendszere volt, hanem a hazánk mostani uralkodó politikai osztálya által egyre jobban kedvelt nemzeti szocializmus (a nácik) rendszere is. Ebben csak annyi volt a különbség, hogy ideológiai okok miatt nem tartották szükségszerűnek a szállítóknak az állami (nemzeti!) tulajdonba vételét, kivéve, ha ezzel a zsidó („idegenszerű”) tulajdon részarányát tudták visszaszorítani. Sőt, hazánkban ez sem volt azonnali és kizárólagos, hiszen ezt a radikális lépést ideig-óráig helyettesítette az „Aladárok” (színmagyar, keresztény, árja ügyvezetők) beállítása. 
Éppen emiatt hessegettem el az első megnevezést: a hadikommunizmust, mert úgy gondolom, hogy az Európai Unió tagországaként (egyelőre) hazánk kormánya nem vallhatja a magántulajdon egyenrangúságának a megszüntetését, legfeljebb ösztönözheti az „Aladárok” (vagy ebben a mai – Katona József által is már megénekelt - bán-világban: a Tiborcok) beállítását a kórházaknak szállító magántulajdonú cégek vezetésébe.
Az „Aladárok” alkalmazásának elősegítése miatt a „hadikommunizmus” fogalom használata helyett a „hadikapitalizmus” jutott az eszembe, azonban ahhoz szervesen hozzátartozik a magántulajdon védelme és a versenyvilág. Hogy a verseny győztesét nem jelölik ki előre (ahogyan azt az Unió versenyszabályok betartásán őrködő szervezete, az OLAF már oly sokszor, így például a városok közvilágításának korszerűsítésére kiírt pályázatok kapcsán nehezményezte). Minthogy a Győzők és Viktorok kijelölésének hazánkban már hosszú története van, emiatt a „hadikapitalizmust” is elvetettem.
A központosított rendi monarchiában – ami azonban még nem lépett fel a „felvilágosult abszolutizmus” lépcsőjére – magától értetődő a „hadi” jelző használata, így a „hadi” jelző alkalmazásának, pl. „hadi-királyság” sok értelme nincs. Már csak azért sincs „hadi-központosított monarchia”, mert a király az oligarchák magánhadseregét már letörte, kizárólag a „kerál” (Parti Nagy) tenyeréből etetett Csák Máték tarthatják meg protokolláris célra lovasbandériumaikat és zászlóikat (akarom mondani, a focicsapataik mezét és stadionjaikban a VIP lelátót védő őrző-védő csapatokat), így ebben a hazai béketáborban semmi szükség a hadi jelző használatára. 
Nem marad más magyarázat, mint magyar tanulmányaimból ismert, első magyar írásos emlék: a tihanyi apátság alapítólevelének mai gyakorlatunkba történő átültetése. Erre ráadásul az is alkalmat ad, hogy a 2/3-os győző számára ez - szülővárosa miatt - különösen kedves lehet. A korlátozó intézkedést mi sem magyarázhatja jobban, hiszen éppen a napokban ünnepli születésnapját. Köszöntésképpen – gondolhatta minisztere - lépjünk mi is „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea”.

Reformok a járvány után

A járvány utáni első években, a nemzetközi gazdaságban három világos mozgási irány rajzolódik ki. Először is új egyensúlyok alakulnak ki az állam és a piaci szereplők között, és az államnak most valamivel több jut. Másodszor: megváltozott a hiperglobalizáció és a nemzetállam közötti mérleg. A nemzetállam itt is többet kap. Harmadszor, bár nem olvadt el a növekedés kultusza, a gazdasági növekedés valamivel azért visszaesik. 
A konkrét válságreakciókban nincs semmi rendkívüli. A COVID-19 valamivel növelte az általános egészségbiztosítási erőfeszítéseket, és a helyi gyártósorokhoz kötődő egészségvédelmi ráfordításokat, valamint a munkavédelmet. Ez így volt természetes. A három trend azonban nem egyszerűen a járványból következő veszteség, bizonyos értelemben inkább javította a gazdaság biztonságát. A neoliberális fundamentalista piaci konszenzus valamelyest visszaszorult, és a nemzeti kormányoldalakon és az európai progresszívek között is mind a gazdaság biztonsága, mind ez egyenlőtlenségek kezelése érdekében a szakértők inkább a “több államban” hisznek. És ez a mozgás elvben jelenthet olyan dolgokat, mint a zöld gazdaságfejlesztés, a középosztály újraépítése, vagy a kórházi beruházások.
Ha valamit közben megtanultunk, az a bérrendszer általános sebezhetősége. De közben - a várakozásokkal szemben - az “öregek” nem váltak eleve áldozatokká. Melléktermékként javítja világunkat néhány kulturális újdonság, mint a tömeges távoktatás, ami alakítani fogja az iskolai tartalmakat. Biztosan velünk marad a nemzetközi színházi és zenei ajánlat is, amely az egész kulturális világképünket - persze nem mindenkiét - át is alakította. 
A közben megroppant gazdaságban volt hitele új, nem népszerű politikáknak. Hiszen tele a világ virtuális hullákkal, ezeket kell most eltakarítani. Annak idején voltak húzónevek, nálunk huszonöt éve Bokros, a lengyel rendszerváltásnál Balcerowicz, az NSZK felállításánál Ludwig Erhard. Most az ilyenek hiánycikknek számítanak Európában. Nincs kire aktuálisan hivatkozni. De együtt kell most a társadalomszerkezet-váltás és a populista jelszavak. Nincsenek ilyen ajánlatok, és közben a családok egyharmadának, felének nincsenek tartalékai, habár legalább 3 hónapi tartalékra lenne szükség biztonsági minimumként. Vagyis ennyi biztonságot oda kellene adni, vagy legalább megígérni az embereknek. Ez pszichológia és nem gazdaságpolitika… A három hónapot most el kellene tudni hinni.
A mi társadalomszervezetünk tulajdonképpen rendi társadalom, ennek a rétegeit még az 1989 előtti állami politika kezdte összerendezni. Az első választóvonalakat már a késői kádárizmus felrajzolta. De a kádárizmusban felépült új rétegződésmodellt nem a megváltozott tulajdonviszonyok, hanem - egy átmeneti évtizedet követően - a NER teremtette meg igazán. Az így összerakott orbánista tereket egy ideig most ismét Orbánnak lesz módja tovább rendezgetni. 
A későkádárista tőből lemetszették a külföldi tulajdonban lévő nagyipart, amihez most sem akarnak igazán hozzányúlni. Elsősorban a német nagyvállalatoknak valamiképpen tartós biztonságot kell itt nyújtani. Egyelőre nem látszik, hogy a kormány ne tudná tovább is az eddig megszokottat garantálni. Ami a többieket illeti, a reformokban a kormánynak nagyobb a játéktere. 
A maradék gazdaságban két strukturális probléma stabilizálódik. Egyrészt a következő időszakban sem lesz felesleges szezonális munkaerő az agrárszektorban, a környék erre használható csoportjait stabilan elszívta a szomszédos Nyugat. A modern képzettség nélküli magyar falusi hányad ugyanakkor elvárná, hogy itthon folyamatosan, ne csak néhány hónapig alkalmazzák. 
A másik bizonytalanság a turizmus, a vendéglátás munkaerejétől függ. Nekünk eleve nincsenek szigeteink, tengerpartjaink. Nincsenek magas hegycsúcsaink. Van Bartók, és ez nagyszerű, de erre turistaipart csak korlátozottan lehet építeni. És a következő két évben biztosan kevesebb lesz a távolsági, tengerentúli turizmus, ami nálunk már évek óta nagy létszámú volt. Ráadásul nálunk nem feltétlenül a szállodaipari, hanem a kocsmáztató, nagymértékben itatóturizmus működik. Kiváló borainkból nincs annyi, hogy azokat nagy tömegben külföldön lehessen eladni, tehát itt kell - babra munkával - felitatni őket. Ennek meg a felszívó kapacitása az országban kétségtelenül korlátozott, és hosszabb távon szociálisan rongáló is. 
Ez az itatóvilág a helyi középosztályból korlátozottan tud további csoportokat bekapcsolni. Kérdés az is, hogy ez a kelet-európai Bangkok, amely a kétezres években kiépült, legalább részben civilizálódott-e valamennyire. Az új átmeneti szektor tehát, amit kezdetben ismét állami forrásokból kellene megerősíteni, ismét visszacsúszhat az olcsóság ösvényein az itató, szexuális fogyasztást kínáló vállalkozások attraktivitásába. A magyar rendi társadalom a német gyáripar és az itatószektorok között maradhat, és nagymértékben kormány beavatkozásaira reagálva, akár tovább is rétegződhet. 
Azt se felejtsük el, hogy mindezek mellett e bizarr rétegződési modellben egyre több pénz folyik be az idősotthonokba, az öregellátásba. Itt folynak össze az idősek elérhető megtakarításai, a szociális ellátás forrásai és a legidősebbek ellátására szánt családi források. Ez önmagában együtt is akkora piaci szeletet jelent, amely a magyar munkaerő igen komoly részét lekötheti. Az öregek későbbi szükségszerű létszám-csökkenésével, a kényszerű fogyással ez az iparág idővel külföldi vendégekre is építhet. 
Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy - akár kisebb létszámú - csúcstechnológiai ágazatok közben ne jöhessenek létre az országban.
Ezeket a társadalmi rétegeket ugyanakkor nehéz együtt kezelni. Ezek az emberek, családok keveredhetnek, mondjuk szomszédként, a Nyóckerben vagy Kispesten, esetleg Maglódon, de szorosabb kapcsolatok nem, vagy alig lesznek közöttük. S közöttük az árkok, kerítések megmaradnak. A rendközi kapcsolatok leginkább így működnek.
Érdemes még arról is beszélni, hogy a globális közegészségügyet mint iparágat irányító és átfogóan megszervező akaratoknak és a szakértelemnek a következő szakaszban össze kellene kapcsolódniuk. A hogyan persze egyelőre nem látszik, de ez mintha magától értetődő lenne. Egyelőre azt sem tudjuk, a külön-külön biztonságokkal mit kezdjünk, integrált nyelvünk sincs erre. 
A vállalatok megmentési stratégiája viszont Nyugat-Európában és Oroszországban sok tekintetben egymást másolja. A ”később kezdők” gyakran a korábban kipróbált logikát követik. Például a vállalatok hitelt kaphatnak, hogy fizetést tudjanak adni, s legalább szóban igyekezniük kell megőrizni a munkahelyeket a kis- és középszektorban. Úgy tűnik, az alkalmazott megoldások valamelyest így is elkéstek, de azért jön valamennyi jövedelem a családokhoz, és a legrosszabb hónapokban a vállalatoknak is van valamennyi új pénzük, amellyel elvben valamekkora keresletet is képesek növelni. 
De a modellek bizonytalansága megmarad. Mások is, mi is feltételezzük, hogy lassú ütemezésben a szolgáltatások újraindulnak. De hogy milyen ütemben folyhat a rekonstrukció, azt természetesen nem tudjuk, és az sem világos, hogy ezeket a tétova lépéseket mekkora segítséggel indíthatjuk el. S persze kérdés, hogy a rendszerbe szivattyúzott összegek nagysága és megoszlása milyen viszonyban van vagy lesz a korábbi helyzet helyreállításának sebességével, intenzitásával.
A háborúk után sokan azt hiszik, hogy a szörnyűségek nagy része véget ért, s most majd jobban mennek majd a dolgok. De a járvány nem háború, és magától semmi sem megy majd jobban. Annyiban persze mégis háború, hogy javítja a káderpolitikát, segíti az erőteljesebb tehetségek automatikus kiemelkedését. A kormány-apparátusban nálunk ez nem történt meg, de a kórházak vezetésében ilyesmi még magától is végbemehet.