Bocsika

Olyan ez a glossza, mint az egyszeri szovjet traktoralkatrészek, amelyekből egyre csak tank kerekedett. Akárhogy forgatom, csak a régi vicc jön ki belőle: Tekintetes bíróság, Grün egy becsületes ember? Hát már bocsánatot kérek!

A magyar miniszterelnök június 20-án kegyesen visszaadja az abszolút felhatalmazást, amire az égvilágon semmi szüksége nem volt, és még ő veri a mellét fél téglával, hogy mekkora demokrata. Az Országgyűlésben pedig rezzenéstelen orcával ül 133 oroszlánbátorságú képviselő, aki sosem retten vissza attól, hogy igent mondjon neki. A maradék nyilván gyáván ellenkezik, de hát ők eleve nem számítanak, őket nem a magyarok választották, és nem is tartoznak a nemzethez. Románul talán bozgornak mondanák őket, a magyarban még ki kell találni valami eléggé lenézőt, amivel majd körbe lehet plakátolni az országot.

A hős kormánypárti honatyák az élő tanúk, hogy Orbánnak békeidőben is diktátori jogköre van: minden akarata érvényesül, bármit talál ki, a patkó jobboldala merészen hallgat, onnan pisszenés sem hallatszik. Fogta azt a bizonyos jogkört, hazavitte, picit játszott vele, most meg visszahozta, na és, akkor mi van? Talán bizony nem játszhat vele, amikor csak akar? Mi értelme volt ellenkezni?

Csak annak volt értelme, meg a Clark Ádám téri dudálásnak. A kormányfő március 11. óta semmit nem tett, amihez szüksége lett volna a rendkívüli felhatalmazásra, ellenben egy csomó olyasmit igen, amit most a parlamenti többség majd törvénnyé varázsol. Így lesz a határidő nélküli rendeleti kormányzásból már megint a szokásos, békebeli abszolút hatalom. A koronavírus-járvány csak abban különbözik az egyéb időktől, hogy a miniszterelnök átmenetileg levehette az álruhát, és megmutathatta, hogy kicsoda. Most öltözik vissza.

Bocsika, de tőle nincs ok bocsánatkérésre. Esetleg neki.