Bocsika

Olyan ez a glossza, mint az egyszeri szovjet traktoralkatrészek, amelyekből egyre csak tank kerekedett. Akárhogy forgatom, csak a régi vicc jön ki belőle: Tekintetes bíróság, Grün egy becsületes ember? Hát már bocsánatot kérek!
A magyar miniszterelnök június 20-án kegyesen visszaadja az abszolút felhatalmazást, amire az égvilágon semmi szüksége nem volt, és még ő veri a mellét fél téglával, hogy mekkora demokrata. Az Országgyűlésben pedig rezzenéstelen orcával ül 133 oroszlánbátorságú képviselő, aki sosem retten vissza attól, hogy igent mondjon neki. A maradék nyilván gyáván ellenkezik, de hát ők eleve nem számítanak, őket nem a magyarok választották, és nem is tartoznak a nemzethez. Románul talán bozgornak mondanák őket, a magyarban még ki kell találni valami eléggé lenézőt, amivel majd körbe lehet plakátolni az országot. 
A hős kormánypárti honatyák az élő tanúk, hogy Orbánnak békeidőben is diktátori jogköre van: minden akarata érvényesül, bármit talál ki, a patkó jobboldala merészen hallgat, onnan pisszenés sem hallatszik. Fogta azt a bizonyos jogkört, hazavitte, picit játszott vele, most meg visszahozta, na és, akkor mi van? Talán bizony nem játszhat vele, amikor csak akar? Mi értelme volt ellenkezni?
Csak annak volt értelme, meg a Clark Ádám téri dudálásnak. A kormányfő március 11. óta semmit nem tett, amihez szüksége lett volna a rendkívüli felhatalmazásra, ellenben egy csomó olyasmit igen, amit most a parlamenti többség majd törvénnyé varázsol. Így lesz a határidő nélküli rendeleti kormányzásból már megint a szokásos, békebeli abszolút hatalom. A koronavírus-járvány csak abban különbözik az egyéb időktől, hogy a miniszterelnök átmenetileg levehette az álruhát, és megmutathatta, hogy kicsoda. Most öltözik vissza. 
Bocsika, de tőle nincs ok bocsánatkérésre. Esetleg neki.
Szerző
Horváth Gábor
Frissítve: 2020.05.28. 06:10

Knereq!

Örményül ez annyit tesz: bocsánatot kérek! Egyelőre a magam nevében. Azonban eljön a nap, amikor Magyarországnak hivatalosan is bocsánatot kell kérnie Örményországtól, az örmény néptől és Gurgen Margarján hadnagy családjától azért a gyalázatért, amit 2012-ben tettünk ellenük.
Képzeljük csak el, ha ez velünk, magyarokkal történik meg. Ha egy közös NATO-hadgyakorlat során magyar katonatisztet öl meg álmában egy másik katona. Majd a vendéglátó ország kiadja a gyáva gyilkost az országának, tudva, hogy odahaza majd hősként fogják ünnepelni. Mi, magyarok mit gondolnánk a katonánk gyilkosát sunyin kiadó országról? Érdekelne itt bárkit, hogy az egész papíron jogszerű volt? Mert persze, hogy az volt, le volt szépen papírozva. Mint Orbánék minden becstelensége: visszaélés a joggal, amely nem tudja megtiltani, hogy egy kormány hülyének tettesse magát, mintha nem tudná, hogy Azerbajdzsán majd rövid úton szentté avatja a baltást.
Vajon a minden sarkon kettős mércéről visítozó magyar kormány fordított esetben miféle undorító, sorosista gittegyletnek nevezné az Emberi Jogok Európai Bíróságát, amely most jobb híján jogszerűnek ítélte a kiadatást? Mi lenne, ha a magyar hozzátartozók utána évről-évre nézhetnék, ahogy odaát minden katonai parádén ott vigyorog a magát civilizáltnak tartó ország segítségével szabadlábra helyezett gengszter? 
Mondhatnám, hogy Orbán csak papíron a miniszterelnököm. Azonban az ő gyalázata az én országom szégyene. A sokat szenvedett örmény népet feltehetően nem különösebben érdekli, hogy a megélhetési keresztény orbáni rendszer miféle pitiáner, baksisleső megfontolásból asszisztált a gyilkos szabadulásához. Ahogy az sem, hogy ezt a kormányt az ország mekkora része választotta meg. Ők a magyarok kormánya, az örmények szemében tehát mi, magyarok követtük el ezt a gyalázatot. Slussz.
Bármeddig tartson is Orbánék országlása, ha az utódaiknak jelent valamit a magyarok becsülete, akkor az egyik első dolguk kell legyen bocsánatot kérni Gurgen Margarján hadnagy családjától és az örmény néptől.
Szerző
Batka Zoltán
Frissítve: 2020.05.28. 06:10

Hogy hadi, az biztos

Amikor a kórházak szerződéskötésének új engedélyezési rendjéről olvastam, azonnal a hadikommunizmus kifejezés jutott az eszembe. Az olvasó biztosan hallott róla: éppen a járvány közepén a miniszter megtiltotta, hogy magántulajdonban álló társasággal, vállalkozóval kössenek szerződést a kórházak, illetve a szerződés megkötésének indokoltságát a miniszter kivizsgálja, és csak a hosszas procedúra után engedélyezi. Mint az olvasók jól tudják, a kórházak által használt anyagokat, így kenyeret, vajat, vattát, röntgenkészüléket, gyógyszert, lepedőt, maszkot, köpenyt, szikét, csipeszt, sztetoszkópot, szappant, villanykörtét, fertőtlenítőt, injekcióstűt, festéket, sebbenzint, és szinte minden mást eddig is állami tulajdonban álló cégek szállították, és csak ritka kivétel volt, hogy magántulajdonú szállító került volna szóba. Vagy talán megőrültem volna? Az állami szállítók túlsúlya még a boldog ötvenes években sem volt igaz, amikor a mi boldog vezérünk, a mi Viktorunk még meg sem született… 
Hogy már akkor is a kórházak által használt anyagok több mint felét magáncégek (magyar és külföldi) szállították? Most, harminc évvel azután, hogy a rendszerváltás a magántulajdon fölényét és védelmét hozta a szocialista tempóval szemben, meglehetősen anakronisztikus a magántulajdonú szállítókkal való szerződés korlátozásról olvasni. Persze tudom, hogy – ahogy Viktor születése előtt is – most is vannak a történelmet jól ismerő, a történelmi időkbe visszarévedő, nosztalgiázó tanácsadók, akik akár még a bolsevik Oroszország dicső intézményrendszerét (anyanyelvükön beszélve és olvasva) is jól ismerik, és szeretnék más országokban, így hazánkban is újra látni.
Oroszországban az októberi forradalom (lánykori nevén: NOSZF) győzelme után fokozatosan kialakuló parancsuralmi rendszert nevezték a történészek hadikommunizmusnak, amelyben a vállalatokat állami ellenőrzés alá vonták (egyeseket államosítottak is), az anyag- és eszközellátásukat a világháborúból, a háborúban álló cári rendszertől örökölt igazgatóságok (centrik és glavkik) ellenőrizték, illetve rendeléseiket ezek hagyták jóvá, továbbá munkásaiknak is ezek az igazgatóságok utalták ki az élelmiszerfejadagokat, és rendelkeztek arról, hogy a termelés során előállított termékeket kinek szállítsák. A világháborús hadi- és más anyaggazdálkodás a bolsevik forradalom után – a marxi-lenini kommunista ideológia miatt – „kap fogni egy rózsaszín árnyalatot” (Esterházy Péter nyomán), így a szigorú anyag-, eszköz-munkaerőgazdálkodás úgy vonult be a történelembe, mint a hamisítatlan és idealizált kommunista gazdálkodási rendszer. 
Ám ehhez hozzá kell tennem, hogy a szigorú anyag-, eszköz- és munkaerőgazdálkodási rend (hadikommunizmus) nemcsak a nemzetközi szocialisták gazdasági rendszere volt, hanem a hazánk mostani uralkodó politikai osztálya által egyre jobban kedvelt nemzeti szocializmus (a nácik) rendszere is. Ebben csak annyi volt a különbség, hogy ideológiai okok miatt nem tartották szükségszerűnek a szállítóknak az állami (nemzeti!) tulajdonba vételét, kivéve, ha ezzel a zsidó („idegenszerű”) tulajdon részarányát tudták visszaszorítani. Sőt, hazánkban ez sem volt azonnali és kizárólagos, hiszen ezt a radikális lépést ideig-óráig helyettesítette az „Aladárok” (színmagyar, keresztény, árja ügyvezetők) beállítása. 
Éppen emiatt hessegettem el az első megnevezést: a hadikommunizmust, mert úgy gondolom, hogy az Európai Unió tagországaként (egyelőre) hazánk kormánya nem vallhatja a magántulajdon egyenrangúságának a megszüntetését, legfeljebb ösztönözheti az „Aladárok” (vagy ebben a mai – Katona József által is már megénekelt - bán-világban: a Tiborcok) beállítását a kórházaknak szállító magántulajdonú cégek vezetésébe.
Az „Aladárok” alkalmazásának elősegítése miatt a „hadikommunizmus” fogalom használata helyett a „hadikapitalizmus” jutott az eszembe, azonban ahhoz szervesen hozzátartozik a magántulajdon védelme és a versenyvilág. Hogy a verseny győztesét nem jelölik ki előre (ahogyan azt az Unió versenyszabályok betartásán őrködő szervezete, az OLAF már oly sokszor, így például a városok közvilágításának korszerűsítésére kiírt pályázatok kapcsán nehezményezte). Minthogy a Győzők és Viktorok kijelölésének hazánkban már hosszú története van, emiatt a „hadikapitalizmust” is elvetettem.
A központosított rendi monarchiában – ami azonban még nem lépett fel a „felvilágosult abszolutizmus” lépcsőjére – magától értetődő a „hadi” jelző használata, így a „hadi” jelző alkalmazásának, pl. „hadi-királyság” sok értelme nincs. Már csak azért sincs „hadi-központosított monarchia”, mert a király az oligarchák magánhadseregét már letörte, kizárólag a „kerál” (Parti Nagy) tenyeréből etetett Csák Máték tarthatják meg protokolláris célra lovasbandériumaikat és zászlóikat (akarom mondani, a focicsapataik mezét és stadionjaikban a VIP lelátót védő őrző-védő csapatokat), így ebben a hazai béketáborban semmi szükség a hadi jelző használatára. 
Nem marad más magyarázat, mint magyar tanulmányaimból ismert, első magyar írásos emlék: a tihanyi apátság alapítólevelének mai gyakorlatunkba történő átültetése. Erre ráadásul az is alkalmat ad, hogy a 2/3-os győző számára ez - szülővárosa miatt - különösen kedves lehet. A korlátozó intézkedést mi sem magyarázhatja jobban, hiszen éppen a napokban ünnepli születésnapját. Köszöntésképpen – gondolhatta minisztere - lépjünk mi is „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea”.
Szerző
Csillag István közgazdász
Frissítve: 2020.05.28. 06:10