Kiűzetéssel kezd a kötet – honnan?
A Hős utcában élők feje fölött évek óta Damoklész kardjaként lebeg a „telepfelszámolás” réme. Egy szegregátum életében ez normál körülmények közt az igazság pillanata és valamiféle jóvátételi folyamat kezdete lehetne, itt viszont, ha lehet így fogalmazni: a büntetés része. Az önkormányzat nemhogy nem siet kimenekíteni és a mostaninál nagyságrendekkel jobb körülmények közé helyezni az itt élő családokat, de mintha épp abban lenne érdekelt, hogy minél tovább tartsa bizonytalanságban őket anélkül, hogy érdemi alternatívákat kínálna a számukra. A magántulajdonosok, az önkormányzati bérlakásokban élők és az önkényes lakásfoglalók életét más-más praktikákkal próbálják ellehetetleníteni, pedig egy szegregátum felszámolása kivétel nélkül minden érintett számára egy hatalmas, semmihez sem fogható, új esélyt kellene, hogy jelentsen. A Hős utcával kapcsolatban általában mindenkinek az infernális állapotok jutnak az eszébe. De közben itt a múlt század harmincas éveitől kezdve generációk sora nőtt fel, és a ma ide születettek számára a gyerekkor, az emberi élet paradicsomi időszaka akkor is ide kötődik, ha mások közben a pokol hetvenhetedik bugyrát látják ebben a két, nem mellesleg az önkormányzat mint fenntartó aktív közreműködésével lerohasztott épülettömbben. Egy nyolcéves kisfiú egyszer elmesélte nekünk a legszörnyűbb álmát. Azt álmodta, hogy ráomlott a ház, és ő a romok alatt rekedt. A Hős utcai szegregátum telepfelszámolásnak csúfolt kiürítési folyamata jelenleg egyetlen, hosszan kitartott fenyegetés, a kiűzetés végtelenített pillanata, az érdemtelennek bélyegzett emberek vég nélküli, permanens büntetése. A falak még állnak, de képletes értelemben már így is nagyon sokan fekszenek a romok alatt.
A Safari című vers borzongatóan valóságshow-szerű: „fekete kontinens számtalan / klasszikus nagyvaddal / fotózni szigorú szabály csak / felhúzott ablakkal / exkluzív ajánlat páratlan / élmény a Big Five-ot / Rikárdót Ramónát Renikét / Rolandot Richárdot”. Hol van a határ hangot adni azoknak, akiknek amúgy nem nagyon hallani a hangjukat, és kukkolni, kukkolási lehetőséget adni az olvasóknak?
Amióta verset ír az ember, vagyis a világ keletkezése óta, talán ez a legizgalmasabb költészetelméleti kérdés. Hogy a költő a saját tárgyához képest hová pozicionálja önmagát. Hogy már eléggé „bent” legyen, de még ne tengjen túl. Hogy engedje hatni a személyes érintettség erejét, de közben ne „privatizálja” a tárgyát. Védje meg attól a nyilvánosságtól, aminek tulajdonképpen ő maga szolgáltatja ki. Ezeknek a dilemmáknak az olyan kényesnek tűnő témák esetében, mint például a Hős utca, azért van még a szokásosnál is nagyobb relevanciája, mert itt eleve minden azon áll vagy bukik, hogy képes-e eléggé „közel merészkedni” az ember. „Be kell menni”, vállalni kell a „veszélyt” ahhoz, hogy az ember meg tudja mutatni, igazából nincs mitől tartani. Hogy valójában nincs kint és bent. Hogy ad absurdum: nincs „Hős utca”. Nincs. A könyvem tárgya nem létezik. Csak emberek vannak itt is, ott is – emberek által előállított és emberek által orvosolható problémákkal.
A versek zöme, a dőlttel szedett részek, gyerekek szövegei, ezeket szabdalják olykor Erdős Virág-reflexiók. Mi adja a dinamikát? Hol lép be a költő?
A dőlt és az álló betűs rész a szöveg két, egymásba fonódó, de külön-külön futó szála. Egyrészt „beszéltetem” az ott élőket, ráadásul egy vállaltan hatásvadász gesztussal kizárólag gyerekeket, másrészt én is „beszélek”, mégpedig a magam nyelvén: versben. Ez az utóbbi a látszat ellenére sokkal vakmerőbb és kockázatosabb vállalkozás a részemről, ugyanis nagy a veszélye, hogy a gyerekszövegek közé ékelődő versek még inkább kimódoltnak, spekulatívnak és túlesztétizáltnak fognak hatni, mint ahogy ezt a „saját közegükben”, mondjuk egy szimpla verseskötetben tennék. A rizikót viszont muszáj vállalni: vagyok, aki vagyok, végül is nem bújhatok ki a saját bőrömből. Ezt egyébként – minden szeretetteljes odafordulása ellenére – maga a közeg sem hagyná: én a Hős utcában csak messziről jött idegenként, egy felnőtt, középosztályi értelmiségiként lehetek jelen. A gyerekek mesélnek, a fotók láttatnak, én pedig – mint a világ dolgainak a gondolkodás kényszerétől megvert nézője és hallgatója – gondolkodom minderről. Tulajdonképpen ez az alaphelyzet, ebből a felállásból terveztem valami számomra fontosat kihozni. Egy lényegében reflektálatlan (fotók), egy lényege szerint kevéssé reflektált (gyerekszövegek) és egy lényege szerint túlreflektált megközelítés (versek) találkozásától és „beszédbe elegyedésétől” remélem azt, amit a versek több ponton maguk is tematizálnak, nevezetesen, hogy a falak átjárhatók, a találkozás lehetséges, beszélgetni pedig: muszáj.
Saját fotói illusztrálják a verseket – nem szokatlan öntől, ugyanakkor felveti a kérdést: nincs-e a szöveg kárára, ha konkrétan vezetik a képek a vizualizációt?
Az irodalmi szövegek egy bizonyos részének szerintem nem nagyon van más választása: vagy szövetkezik valamilyen más művészeti ággal, vagy olvasatlanul marad. Ha ezt a kényszer szülte szövetséget a – hagyományosan éterinek, anyagtalannak, és ezáltal magasabb rendűnek elgondolt – „tiszta” irodalmi szöveg valamiféle devalválódásának könyveljük el, azzal nem sokra megyünk. Ha viszont lehetőségként tekintünk rá, akkor hihetetlen távlatok nyílnak előttünk. Az én fiatal koromban mind a bulvár, mind pedig a „magaskultúra” közösségi felületei még a lapok és a folyóiratok voltak, a maguk ma már elképzelhetetlenül szűkösen adagolt vizualitásával. Most viszont a Facebookon, az Instagramon és más közösségi oldalakon valósággal tobzódunk az audiovizuális ingerekben. Mozgó vagy álló, beszélő vagy épp zenélő képecskék tömkelegét nézegetjük a nap sok-sok órájában és közben önkéntelenül is olyan mennyiségben olvasunk, sőt írunk(!) szövegeket, mint azelőtt soha. „Az” írónak manapság már nem is annyira a fotóval, a filmmel, a zenével és más audiovizuális műfajokkal kell konkurálnia, hanem az audiovizuális műfajok által felkínált, de minden és mindenki felé nyitott felületeket sajátjaként használó, „író” emberek millióival. Akik poszt, komment, blogbejegyzés stb. formájában elképesztő mennyiségben és nézettséggel(!) állítanak elő írott szövegeket. És akik közben gyakorlatilag megállás nélkül: olvasnak. Hogy ebben az állandó mozgásban lévő, folytonosan újratermelődő és szinte már-már eleven organizmusként létező szövegáradásban hogyan találja meg a helyét például egy négysoros, az nagy kérdés, de hogy sikerrel járjon, ahhoz biztos, hogy minimum újra kell definiálnia önmagát. Ez viszont szerintem a javára fog válni.
A tükör című vers tükörírással, tagolás nélkül szedve igencsak megdolgoztatja az olvasót. Mi a célja vele?
Úgy alakult, hogy a könyv ezen a szövegen kívül „direktben” szinte egyáltalán nem foglalkozik azzal a brutális társadalmi kontextussal, ami közben a Hős utca-jelenséget mint olyat vitathatatlanul körülveszi, és amely társadalmi kontextusba bizonyos értelemben maga a könyv is érkezni fog. A kormányzati propaganda által manapság egyre ordenárébb módon táplált és tüzelt zsigeri cigánygyűlölet olyan, egyébként nagyon is meghatározó aspektusa ennek a történetnek, amit én egyelőre képtelen vagyok, hogy úgy mondjam, „kulturált” formában, pláne költői eszközökkel lereagálni. Ezért ez a szöveg hagyományos értelemben nem is tekinthető versnek, hanem csak – egy Hős utcáról készült YouTube-video nézői kommentjeiből kis kreativitással összeollózott – szövegfolyamnak. Amit ráadásul csak úgy tudunk a magunk számára hozzáférhetővé tenni, magyarán elolvasni, ha tükröt használunk hozzá. Nem túl eredeti, de egyre inkább kikerülhetetlen kérdés, hogy az ily módon kiküzdött, előhívott és magunkévá tett szöveg vajon mennyire „tart tükröt” nekünk, olvasóknak, és mondjuk mennyire leszünk képesek utána „tükörbe nézni”.
Egy jó ideje mintha kivonulóban lenne a közéletből, most mégis úgy tűnik, kitörne, ami még bennrekedt…
Amikor 2018 őszén megkeresett a Hős utcai gyerekekkel foglalkozó Kontúr Egyesület, hogy az adománygyűjtő kiállításukhoz próbáljak összeállítani valamilyen szöveges anyagot, akkor én már tényleg végképp, ahogy fogalmaz, „kivonulóban” voltam, ha nem is a „közéletből”, mert abban igazán sosem voltam benne, de úgy körülbelül az egész világból. Számomra 2018. október 15-én, azon a napon, amikor az Alaptörvény hetedik módosítása nyomán törvényerőre emelkedett ez a mondat: „Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás”, számomra ezen a napon, hogy úgy mondjam, véget ért az álmodozások kora. Aznap egy olyan világ morális alapkőletétele történt meg – a megelőző nyolc év hatalmas emberi és intellektuális energiákat felvonultató civil küzdelmei ellenében –, amely világ felépítésének én már semmilyen szerepkörben sem szerettem volna a részese lenni. Ezért aztán az egyetlen értelmes lépésnek az tűnt, ha keresek magamnak egy olyan szűk és „világtól elzárt” terepet, ahol hosszabban, mélyebben, kitartóbban utána lehet járni, hogy mégis hogyan juthattak idáig a dolgaink. A Nagy Terv persze jórészt elbukott, szégyenletesen kis töredékét sikerült csak megírnom annak, amit szerettem volna, de az biztos, hogy a Hős utcában egy valóságos Kis-Magyarországot találtam, ahol a mai magyar valóság szinte minden létező problémáját fel lehet lelni. Hogy ezeket a problémákat sikerült-e végül a szociohorror tradícióitól radikálisan elszakadva, kicsit is érvényes és érzékletes formában tálalnom, azt persze nem tudom. De ha a „rendezett romok” közt itt-ott néha felsejlik egy-egy emberi arc, akkor részemről kipipálva.
+1 kérdés
Kicsoda Magyari Tatjána, akinek ajánlja a kötetet?
Ő egy betegen született kislány, az egyik Hős utcai család legkisebb gyereke. Az ottani jelenlétem egyik fontos pillanatának éreztem, amikor egy nap behívtak magukhoz és megmutatták nekem a magatehetetlenül fekvő, de sok-sok szeretettel körülvett kislányt. Tatjána idén márciusban, alig négyéves korában, intézeti körülmények között meghalt. Az alakja valamiféle intő jellé nőtte ki magát a lelkemben. Az ő elkerülhetetlen tragédiájának a fényében talán még gyötrőbb a tudat, hogy mi magunk mennyi értelmetlen fájdalmat és szenvedést vagyunk képesek okozni egymásnak.
