Hosszan kitartott fenyegetés – Erdős Virág: vagyok, aki vagyok

Publikálás dátuma
2020.05.30. 13:00

Fluoreszkáló rendőrök, elkapható zombiapokalipszis, póthaj helyett Minnie egeres párnahuzat karácsonyra. A mai magyar valóság egyik legszélsőségesebben beszédes vetülete tárul az olvasók elé Erdős Virág legújabb, a Magvető Kiadó gondozásában a héten megjelent, Hősöm című kötetében. Gyerekszáj a Hős utcából, vegyítve Erdős Virág-os könnyedséggel megkomponált súlyos mondatokkal.
Kiűzetéssel kezd a kötet – honnan?  A Hős utcában élők feje fölött évek óta Damoklész kardjaként lebeg a „telepfelszámolás” réme. Egy szegregátum életében ez normál körülmények közt az igazság pillanata és valamiféle jóvátételi folyamat kezdete lehetne, itt viszont, ha lehet így fogalmazni: a büntetés része. Az önkormányzat nemhogy nem siet kimenekíteni és a mostaninál nagyságrendekkel jobb körülmények közé helyezni az itt élő családokat, de mintha épp abban lenne érdekelt, hogy minél tovább tartsa bizonytalanságban őket anélkül, hogy érdemi alternatívákat kínálna a számukra. A magántulajdonosok, az önkormányzati bérlakásokban élők és az önkényes lakásfoglalók életét más-más praktikákkal próbálják ellehetetleníteni, pedig egy szegregátum felszámolása kivétel nélkül minden érintett számára egy hatalmas, semmihez sem fogható, új esélyt kellene, hogy jelentsen. A Hős utcával kapcsolatban általában mindenkinek az infernális állapotok jutnak az eszébe. De közben itt a múlt század harmincas éveitől kezdve generációk sora nőtt fel, és a ma ide születettek számára a gyerekkor, az emberi élet paradicsomi időszaka akkor is ide kötődik, ha mások közben a pokol hetvenhetedik bugyrát látják ebben a két, nem mellesleg az önkormányzat mint fenntartó aktív közreműködésével lerohasztott épülettömbben. Egy nyolcéves kisfiú egyszer elmesélte nekünk a legszörnyűbb álmát. Azt álmodta, hogy ráomlott a ház, és ő a romok alatt rekedt. A Hős utcai szegregátum telepfelszámolásnak csúfolt kiürítési folyamata jelenleg egyetlen, hosszan kitartott fenyegetés, a kiűzetés végtelenített pillanata, az érdemtelennek bélyegzett emberek vég nélküli, permanens büntetése. A falak még állnak, de képletes értelemben már így is nagyon sokan fekszenek a romok alatt. A Safari című vers borzongatóan valóságshow-szerű: „fekete kontinens számtalan / klasszikus nagyvaddal / fotózni szigorú szabály csak / felhúzott ablakkal / exkluzív ajánlat páratlan / élmény a Big Five-ot / Rikárdót Ramónát Renikét / Rolandot Richárdot”. Hol van a határ hangot adni azoknak, akiknek amúgy nem nagyon hallani a hangjukat, és kukkolni, kukkolási lehetőséget adni az olvasóknak?  Amióta verset ír az ember, vagyis a világ keletkezése óta, talán ez a legizgalmasabb költészetelméleti kérdés. Hogy a költő a saját tárgyához képest hová pozicionálja önmagát. Hogy már eléggé „bent” legyen, de még ne tengjen túl. Hogy engedje hatni a személyes érintettség erejét, de közben ne „privatizálja” a tárgyát. Védje meg attól a nyilvánosságtól, aminek tulajdonképpen ő maga szolgáltatja ki. Ezeknek a dilemmáknak az olyan kényesnek tűnő témák esetében, mint például a Hős utca, azért van még a szokásosnál is nagyobb relevanciája, mert itt eleve minden azon áll vagy bukik, hogy képes-e eléggé „közel merészkedni” az ember. „Be kell menni”, vállalni kell a „veszélyt” ahhoz, hogy az ember meg tudja mutatni, igazából nincs mitől tartani. Hogy valójában nincs kint és bent. Hogy ad absurdum: nincs „Hős utca”. Nincs. A könyvem tárgya nem létezik. Csak emberek vannak itt is, ott is – emberek által előállított és emberek által orvosolható problémákkal.  A versek zöme, a dőlttel szedett részek, gyerekek szövegei, ezeket szabdalják olykor Erdős Virág-reflexiók. Mi adja a dinamikát? Hol lép be a költő?  A dőlt és az álló betűs rész a szöveg két, egymásba fonódó, de külön-külön futó szála. Egyrészt „beszéltetem” az ott élőket, ráadásul egy vállaltan hatásvadász gesztussal kizárólag gyerekeket, másrészt én is „beszélek”, mégpedig a magam nyelvén: versben. Ez az utóbbi a látszat ellenére sokkal vakmerőbb és kockázatosabb vállalkozás a részemről, ugyanis nagy a veszélye, hogy a gyerekszövegek közé ékelődő versek még inkább kimódoltnak, spekulatívnak és túl­esztétizáltnak fognak hatni, mint ahogy ezt a „saját közegükben”, mondjuk egy szimpla verseskötetben tennék. A rizikót viszont muszáj vállalni: vagyok, aki vagyok, végül is nem bújhatok ki a saját bőrömből. Ezt egyébként – minden szeretetteljes odafordulása ellenére – maga a közeg sem hagyná: én a Hős utcában csak messziről jött idegenként, egy felnőtt, középosztályi értelmiségiként lehetek jelen. A gyerekek mesélnek, a fotók láttatnak, én pedig – mint a világ dolgainak a gondolkodás kényszerétől megvert nézője és hallgatója – gondolkodom minderről. Tulajdonképpen ez az alaphelyzet, ebből a felállásból terveztem valami számomra fontosat kihozni. Egy lényegében reflektálatlan (fotók), egy lényege szerint kevéssé reflektált (gyerekszövegek) és egy lényege szerint túlreflektált megközelítés (versek) találkozásától és „beszédbe elegyedésétől” remélem azt, amit a versek több ponton maguk is tematizálnak, nevezetesen, hogy a falak átjárhatók, a találkozás lehetséges, beszélgetni pedig: muszáj. Saját fotói illusztrálják a verseket – nem szokatlan öntől, ugyanakkor felveti a kérdést: nincs-e a szöveg kárára, ha konkrétan vezetik a képek a vizualizációt?  Az irodalmi szövegek egy bizonyos részének szerintem nem nagyon van más választása: vagy szövetkezik valamilyen más művészeti ággal, vagy olvasatlanul marad. Ha ezt a kényszer szülte szövetséget a – hagyományosan éterinek, anyagtalannak, és ezáltal magasabb rendűnek elgondolt – „tiszta” irodalmi szöveg valamiféle devalválódásának könyveljük el, azzal nem sokra megyünk. Ha viszont lehetőségként tekintünk rá, akkor hihetetlen távlatok nyílnak előttünk. Az én fiatal koromban mind a bulvár, mind pedig a „magaskultúra” közösségi felületei még a lapok és a folyóiratok voltak, a maguk ma már elképzelhetetlenül szűkösen adagolt vizualitásával. Most viszont a Facebookon, az Instagramon és más közösségi oldalakon valósággal tobzódunk az audiovizuális ingerekben. Mozgó vagy álló, beszélő vagy épp zenélő képecskék tömkelegét nézegetjük a nap sok-sok órájában és közben önkéntelenül is olyan mennyiségben olvasunk, sőt írunk(!) szövegeket, mint azelőtt soha. „Az” írónak manapság már nem is annyira a fotóval, a filmmel, a zenével és más audiovizuális műfajokkal kell konkurálnia, hanem az audiovizuális műfajok által felkínált, de minden és mindenki felé nyitott felületeket sajátjaként használó, „író” emberek millióival. Akik poszt, komment, blogbejegyzés stb. formájában elképesztő mennyiségben és nézettséggel(!) állítanak elő írott szövegeket. És akik közben gyakorlatilag megállás nélkül: olvasnak. Hogy ebben az állandó mozgásban lévő, folytonosan újratermelődő és szinte már-már eleven organizmusként létező szövegáradásban hogyan találja meg a helyét például egy négysoros, az nagy kérdés, de hogy sikerrel járjon, ahhoz biztos, hogy minimum újra kell definiálnia önmagát. Ez viszont szerintem a javára fog válni. A tükör című vers tükörírással, tagolás nélkül szedve igencsak megdolgoztatja az olvasót. Mi a célja vele?  Úgy alakult, hogy a könyv ezen a szövegen kívül „direktben” szinte egyál­talán nem foglalkozik azzal a brutális társadalmi kontextussal, ami közben a Hős utca-jelenséget mint olyat vitathatatlanul körülveszi, és amely társadalmi kontextusba bizonyos értelemben maga a könyv is érkezni fog. A kormányzati propaganda által manapság egyre ordenárébb módon táplált és tüzelt zsigeri cigánygyűlölet olyan, egyébként nagyon is meghatározó aspektusa ennek a történetnek, amit én egyelőre képtelen vagyok, hogy úgy mondjam, „kulturált” formában, pláne költői eszközökkel lereagálni. Ezért ez a szöveg hagyományos értelemben nem is tekinthető versnek, hanem csak – egy Hős utcáról készült YouTube-video nézői kommentjeiből kis kreativitással összeollózott – szövegfolyamnak. Amit ráadásul csak úgy tudunk a magunk számára hozzáférhetővé tenni, magyarán elolvasni, ha tükröt használunk hozzá. Nem túl eredeti, de egyre inkább kikerülhetetlen kérdés, hogy az ily módon kiküzdött, előhívott és magunkévá tett szöveg vajon mennyire „tart tükröt” nekünk, olvasóknak, és mondjuk mennyire leszünk képesek utána „tükörbe nézni”. Egy jó ideje mintha kivonulóban lenne a közéletből, most mégis úgy tűnik, kitörne, ami még bennrekedt…  Amikor 2018 őszén megkeresett a Hős utcai gyerekekkel foglalkozó Kontúr Egyesület, hogy az adománygyűjtő kiállításukhoz próbáljak összeállítani valamilyen szöveges anyagot, akkor én már tényleg végképp, ahogy fogalmaz, „kivonulóban” voltam, ha nem is a „közéletből”, mert abban igazán sosem voltam benne, de úgy körülbelül az egész világból. Számomra 2018. október 15-én, azon a napon, amikor az Alaptörvény hetedik módosítása nyomán törvényerőre emelkedett ez a mondat: „Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás”, számomra ezen a napon, hogy úgy mondjam, véget ért az álmodozások kora. Aznap egy olyan világ morális alapkőletétele történt meg – a megelőző nyolc év hatalmas emberi és intellektuális energiákat felvonultató civil küzdelmei ellenében –, amely világ felépítésének én már semmilyen szerepkörben sem szerettem volna a részese lenni. Ezért aztán az egyetlen értelmes lépésnek az tűnt, ha keresek magamnak egy olyan szűk és „világtól elzárt” terepet, ahol hosszabban, mélyebben, kitartóbban utána lehet járni, hogy mégis hogyan juthattak idáig a dolgaink. A Nagy Terv persze jórészt elbukott, szégyenletesen kis töredékét sikerült csak megírnom annak, amit szerettem volna, de az biztos, hogy a Hős utcában egy valóságos Kis-Magyarországot találtam, ahol a mai magyar valóság szinte minden létező problémáját fel lehet lelni. Hogy ezeket a problémákat sikerült-e végül a szociohorror tradícióitól radikálisan elszakadva, kicsit is érvényes és érzékletes formában tálalnom, azt persze nem tudom. De ha a „rendezett romok” közt itt-ott néha felsejlik egy-egy emberi arc, akkor részemről kipipálva. +1 kérdés   Kicsoda Magyari Tatjána, akinek ajánlja a kötetet?  Ő egy betegen született kislány, az egyik Hős utcai család legkisebb gyereke. Az ottani jelenlétem egyik fontos pillanatának éreztem, amikor egy nap behívtak magukhoz és megmutatták nekem a magatehetetlenül fekvő, de sok-sok szeretettel körülvett kislányt. Tatjána idén márciusban, alig négyéves korában, intézeti körülmények között meghalt. Az alakja valamiféle intő jellé nőtte ki magát a lelkemben. Az ő elkerülhetetlen tragédiájának a fényében talán még gyötrőbb a tudat, hogy mi magunk mennyi értelmetlen fájdalmat és szenvedést vagyunk képesek okozni egymásnak.

Erdős Virágnak

kifinomult érzéke van hozzá, hogy a társadalom peremére sodródottak elhallgatott, elhazudott, a valóságból kiszorított életét visszaemelje a magyar realitásba. 2018. október 14-én „Egy mondat” címmel kortárs írók és A Város Mindenkié csoport bevonásával tüntetést szervezett a hajléktalanság kriminalizálása ellen, illetve másfél éven át heti rendszerességgel vett részt a Kontúr Egyesület Hős utcai gyerekek számára tartott foglalkozásain. Az ottani élményei, barátkozásai nyomán egy háromrészes kiadványban adott szó szerint hangot és arcot néhányuknak. A limitált példányszámban megjelent kis füzetek egy a Hős utca – a legerősebbek című, a gyerekek alkotásaiból 2019-ben nyílt kiállításon debütáltak. A Hősöm című kötet egyfajta búcsú a Hős utcától.

Szerző
Frissítve: 2020.05.30. 15:49

Zoltán Gábor: Költők a térképen (Részlet a Szép versek 1944 című esszéregényből)

Publikálás dátuma
2020.05.30. 10:15

Fotó: Adományozó: Vörös Hadsereg / Fortepan
Szép versek 1944 – elképzelem, milyen lenne. Természetesen, hogy magam előtt lássam, kísérletképpen felül kell emelkednem bizonyos körülményeken. Mert hiszen bizonyos akkoriban zajlott események folyományaképpen nem minden, amúgy más körülmények közt közölhetőnek számítható költemény jelenhetett meg a kortárs folyóiratokban, lapokban. Ami nem azt jelenti, hogy a magyar költők ne dolgoztak volna az ezerkilencszáznegyvenhárom december harmincegyedike és ezerkilencszáznegyvenöt január elseje közötti intervallumban. Nagyon is dolgoztak. Szóval, pusztán a gondolatkísérlet erejéig, vegyük számításba, mit termeltek a magyar költők abban a háromszázhatvanhat napban!” – írta két éve a Szomszéd című könyvében Zoltán Gábor. És nekilátott. Az eredmény pedig egy abszurd antológia lett: a Szép versek 1944 esszéregény, mely júniusban lát napvilágot a Kalligram Kiadónál.
A hold halántékából vörös vér foly s gőzében, mely elállja az utat a halál kapja hazámat derékon. Az ezerkilencszáznegyvennégyes év magyar költészetével foglalkozom. Arra gondoltam, nem ártana alaposan utánanézni, mit hoztak létre a magyar költők abban a háromszázhatvanöt napban. Hogy mi jelent meg az akkori lapokban, és mi maradt kéziratban. Milyen verssoroknak örvendett az olvasóközönség, és milyenekről nem szerzett tudomást. Hogy mi járt a költők fejében, és mit akartak közölni az olvasókkal. A fenti sorokat érdekes módon kinyomtatták, megjelenhettek. Dudás Kálmán egyik verséből valók. A költő Kishegyesen született ezerkilencszáztizenkettőben. Azon magyar költők közül, akik negyvennégyben verset írtak, és versük fennmaradt, ő a legdélibb születésű. Jugoszláviában nőtt fel, Zágrábban diplomázott gyógyszerészként. Költeményeit nemcsak bácskai, hanem magyarországi és erdélyi lapok is közölték. Átvészelte a háborút, de negyvenhétben elhagyta szülőföldjét, onnantól Budapesten élt. A legészakibb születésű költő, Mécs László negyvennégyben az ország egyik legismertebb, legnépszerűbb költője volt. Ezernyolcszázkilencvenötben jött világra Hernádszentistvánban, egy Kassa fölötti faluban. Szülőföldjét az első világháború után Csehszlovákiához csatolták. Királyhelmecen végezte papi szolgálatát. Érthető tehát, hogy örült a Hitler kegye folytán adódó határrevízióknak. Örömmel fogadta a negyvennégy márciusi német bevonulást, majd a Sztójay-kormány intézkedéseit. Április ötödikétől a zsidónak minősülő emberek nem léphettek ki otthonukból sárga csillag nélkül. Mécs László ekkor örvendezett így, összefüggést feltárva a tavasz, a feltámadás és a kedvére való „társadalmi megújulás” között: Szemnek Szépség kell, szívnek Jóság. Jézust a Földről cenzurázta a tél-kemény alávalóság: a sírba dugta egy garázda érdek-csoport, hogy szent varázsa, embertavaszt gyujtó parazsa s minden csodája véle halna! Mi vaksibb, mint önzők uralma? Mert harmadnap fölkelt a Jóság, sebei égtek mint a rózsák, minden szava, minden csodája útban van mindig minden tájra, átütnek az önzés uralmán, lejárt eszmék, korok unalmán! Föltámadásról zeng a dal ma: jön, jön a Jóság forradalma!! Azért irányult a figyelmem ezerkilencszáznegyvennégy magyar költészetére, mert jó ideje annak az évnek a történéseit kutatom, és arról írok. Szeretnék közel férkőzni az akkor élt emberek érzéseihez és gondolataihoz. Nem hiszem, hogy mindent megtudhatok, de szeretnék minél többet megtudni erről. Kiindulásként feltételezhetjük, hogy Magyarországon senki sem nőhetett fel legalább néhány szakasznyi magyar vers megismerése, megtanulása nélkül. Vegyünk egy csendőrt, egy keretlegényt, egy nyilas suhancot: az ő elméjükben is akadt elraktározva néhány magyar verssor. A Nemzeti dal és a Családi kör, a Szózat és a Himnusz összekötötte az akkor élt embereket. Még a legszegényebbeket és a leggazdagabbakat is összekötötte egymással, és az úgynevezett „őskeresztényeket” is összekötötte a „sárga csillag viselésére kötelezett személyekkel” – legalábbis elvileg. A magyarok tisztelték és szerették a költőket, és a költők tisztelték és szerették a magyar népet. Hogy aztán mi következik ebből a sok szeretetből és tiszteletből, azt szeretném látni. Legtöbbet magukból a versekből lehet megtudni, természetesen, de érdekesek a körülmények is, amelyek közt megíródtak és megjelentek. Már amelyik megjelent, hiszen, tudjuk, voltak költők negyvennégyben, akiknek művei nem jelenhettek meg nyomtatásban, ők csak féltve őrzött noteszükbe rótták soraikat, és, tudhatjuk, volt olyan notesz, amely hónapokkal a költő halála után, a rögök alól került elő. Más noteszek viszont örökre elvesztek. A költőkkel együtt enyésztek el. A versek nemcsak összekötik az embereket, hanem el is választják őket. Ez így van még akkor is, ha a költő nem akar semmi mást, csak gyönyörködtetni: ha egyfelől lesznek olvasói, akiknek esetében erőfeszítései sikeresnek bizonyulnak, és másfelől lesznek, akiknél nem, magyarán, akiknek nem tetszik a verse, akik nem értik, nem találják se szépnek, se eredetinek, akkor a különböző csoportokhoz tartozók hajlamosak lesznek idegenként tekinteni egymásra. Idegenebbként, mint annak előtte. Akár egyetlen költő, egyetlen vers is közelebb hozhat embereket egymáshoz, másokat viszont távolabbra taszíthat a másiktól. Világos, hogy azok a versek, amiket a magyar költők ezerkilencszáznegyvennégyben írtak, annyira széttartó eszmények jegyében keletkeztek, hogy sok esetben egyszerűen összeférhetetlenek egymással. Egymás közelségében szerepeltetni Alföldi Gézát és Zelk Zoltánt, Mécs Lászlót és Áprily Lajost, Erdélyi Józsefet és Radnóti Miklóst abszurd. Másrészt viszont azok a versek tényleg megíródtak, és ugyanazon a nyelven íródtak meg, többé-kevésbé ugyanazokból a hagyományokból sarjadtak ki, mint ahogy az is biztos, hogy most, háromnegyed évszázad elteltével is befogadhatók az akkor írott versek, ugyanúgy lehet őket szeretni vagy viszolyogni tőlük, mint keletkezésük idején. Működésbe léphetnek, akár a gránátok és bombák, amiket akkor szórtak szét, és valamiért nem robbantak fel, ma viszont, ha előkerülnek, akár rombolhatnak is. Nem mintha ez nem lenne rendben. Ahogy hatástalan lőszert, úgy hatástalan verset sem érdemes gyártani. Amivel nem azt akarom mondani, hogy csak azok a versek érnek valamit, amelyek pusztításra képesek. Lőrincz László Sepsiszentgyörgyön született ezerkilencszázhuszonegyben, keletebbre minden más, negyvennégyben alkotó magyar költőnél. Öt perc az udvaron című verse rangos lapban, az Erdélyi Helikonban jelent meg. Léceskertünknek vékonyka ágán forog a tök. Valaki bántja. Talán a szél volt. Huncut kezére reáütök. [...] Murkot és tormát vertek a földbe. Angyalok titka! Ásóra dűlve nagyanyó görnyed, gyengén lazítja. Fáskamra ajtó lógósra tárva, csattog a fejsze s bogba sikolt, fejét egy pulyka magasra kapja s ijedten nézi: vájjon ki volt. Nagyocska gyermek bámul az égre. Ez én vagyok. Szemében álom s ibolya kékje fázik s vacog. A huszonhárom éves fiatalember röviddel később szovjet fogságba esett. Negyvenhétben, szabadulása után Magyarországon telepedett le. Azután pedagógusként vált nevezetessé, nem költőként. Ha ezzel a tudással nézzük az Öt perc az udvaront, búcsúzkodásnak láthatjuk. Minden más akkori költőnél nyugatabbra, Gyepűfüzesen született Hajnal Anna ezerkilencszázhétben. Elvettek tőlem című verse keletkezése idején nem jelenhetett meg. A költőnő zsidó származású volt. Férjét munkaszolgálatosként dolgoztatták. Elvettek tőlem, édes ég, méznél is édesb édesség. Mióta szivem nem vidult, kökörcsin napon elvirult, az őszirózsa hóba fúlt. […] Lám, nálad nélkül a világ, sivatag, sziklás tarkaság, ibolyavörös, mint a láz. Hever a sárga oroszlán kiégett sziklák oldalán, nagy nősténye is jön, talán. Vörös-aranyszin tigrisek, fekete fénnyel selymesek, ásítanak, lefekszenek. Felrettenek az ágyamon. Hideg siklás a hátamon, hideg gyűrűkben reszketek, derekam jéggé dermedett, keblemen kígyófej sziszeg. Leng, piros nyelve ki-bejár, keblem fölött a vad halál, szivem ha jár is, alva jár. A jeges gyűrü hogy szorít! Bordám ropog, szívem vonít, tedd haló számra ajkaid… Hajnal Anna a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott. Tehetségét Babits Mihály is nagyra tartotta. Ha a legnyugatibb költő nő volt, meg kéne nézni, ki volt a legkeletibb költőnő, gondoltam. Az eredmény – számomra legalábbis – meghökkentő és tanulságos egyszerre. A negyvennégyben verseket író és azonosítható adatokkal rendelkező nőnemű költők közül Szabó Magda született legkeletebbre: Debrecen, ezerkilencszáztizenhét. Debrecentől Sepsiszentgyörgyig óriási nagy a tér, számos költő szülőhelye, akik közül többen is elsőrangúak, de nő egy sem akadt köztük. Jóllehet Szabó Magda utóbb próza- és drámaíróként lett sikeres és világszerte ismert, költőként indult. Nagyon is meggyőzően. Álljon itt Vagy üldöző, vagy üldözött című három szakaszos versének utolsó szakasza: […] Elvettek tőled valamit? Önmagad visszakaptad. Vagy üldöző, vagy üldözött: nem ismer mást e korszak. Légy üldözött, hogy véredért, ne vétkedért sikoltsak! Az ország közepéhez legközelebb Alföldi Géza jött világra: Cegléden, ezerkilencszáznyolcban. És éppen ez az év, ezerkilencszáznegyvennégy Alföldi Géza életének izzó középpontja. Ekkor szalad ki tolla alól főműve, a Szálasi Ferenc tiszteletére szerzett A vezér! is. [...] ahogy gondolkodás nélkül elindulsz utána, s ha fejjel vezet a falnak, fejjel a legmagasabb hegynek, nem keresed, mit és miért akarhat, csak úgy érzed, nincs más, aki jobban tudjon bármit, mint ahogy ő tud, s szentül hiszed beváltja, amit ígér, s esküdni kezdel rá, mint Istenre, szentre, nevével ébredsz, nevével alszol este, nélküle nem látod a jövőt szépnek, benne látsz Hitet, Hazát, Törvényt, s úgy érzed, meghalni érte a legszebb álommal felér! Akkor, Testvér, tudd meg, Ő a: Vezér! Alföldi Géza tanúságtétele hozzásegít, hogy megértsük a vezér iránti rajongást meg a mindenkori rajongókat is.
Szerző

Krusovszky Dénes: A te partod felé

Publikálás dátuma
2020.05.30. 09:18

Mindannyian ismerjük azokat a pillanatokat, amelyekben egyedül vagyunk: az elalvás, az ébredés előtti perceket, amikor már tudjuk, hogy valamit épp elfelejtünk, de már nem tudjuk, hogy mit. Krusovszky Dénes új, május 28-án a Magvető Kiadó gondozásában megjelent verseskönyve ezeket a pillanatokat szólaltatja meg. Az Áttetsző viszonyok egy modern álmoskönyvhöz hasonló: a szürreális, mégis mindennapi, szokatlan képek megfejtése az olvasóra vár.
                                  Az Áttetsző viszonyokból Ott ülnek mind, a sivatagból kiűzöttek, a romos házak alól előmászók, a holdat vonyítva ugatók, a cserzővargák, a fenőkőárusok, a megjavult gyilkosok, és azok is, akik csak feledékenyek, ott ül az összes állat, de Noé nincs sehol, vagy csak rá sem ismerünk már, ott ülnek a megtűrtek, és azok is, akik megtűrik őket, de ott vannak ők is, akik senkinek nem kellenek, meg akiknek nem kell senki, valahol mind ott lapulnak, és ott ülnek a pederaszták, a gerontofilok, a szodomiták, és az összes többi szerelmes is, a jövőbe látók és a múltba révedők, a képrombolók és a képmutatók, ott ül az összes hagyományőrző, az összes nyelvápoló meg az összes testnevelő tanár, ott ülnek, akik szépek voltak, és azok is, akik szépek lehettek volna, ott ülnek, akik előre tudták, és azok is, akik még mindig nem értik, a fiatal csibészek meg a vén gecik, a tüdővészesek és a torokgyíkosok, az oltáspártiak és az oltásellenesek, a klímaszorongók és a klímatagadók, az újpestiek meg a fradisták, ott ülnek a nagycsaládosok meg az egykézők, a természetes és a mesterséges kopaszok, a hájfejűek meg a csontkollekciók, akik nemrég másztak le a fáról, és akik még mindig odafent vannak, a reménykedők és az elkeseredettek, a hátsó szándékúak és az ügyeskedők, meg akiknek az egész már tök mindegy, ott ülnek mind, a sötét bárka aljában kuporogva, és megállíthatatlanul közelítenek a te partod felé.