Néha nem is békében – Szilasi László egy hölgy szerelméről – úszás közben

Szerelmes regényt írt Szilasi László. Vajda Ilma és Gavenda „Gerenda” Péter kapcsolatának 1964 és 2019 közötti történetét meséli el a Kései házasság – elsődlegesen a női szereplő emlékezete szerint. A fejezetek az évek alapján követik egymást, a személyes emlékek mellett megidézve az akkori, fontosnak ítélt társadalmi vagy történeti eseményeket is. A május 25-én, hétfőn, a Magvető Kiadónál megjelenő regény kapcsán beszélgettünk a szerzővel.

Szerelmes regényt írni elsőre fura dolognak tűnik manapság, gondolnánk, ön mégis megtette. Mi vitte rá?

Mindig azt mondták, a könyveimben nincsenek nők, és arra gondoltam, ideje kiköszörülni a csorbát. Ugyanakkor hallottam pletykálni egy békéscsabai idős párról, akiket láttam aztán magam is, ahogy mindig együtt kerékpároznak. A nő egy kis kempingbiciklin, a férfi pedig egy hatalmas monstrumon. Tényleg nem voltak fiatalok, mindketten hetven év fölöttiek. Tehát az úgynevezett valóság ihletett. Utánuk néztem az interneten is, de nem azt írtam meg, ami ténylegesen történt velük, a regény egésze kitaláció.

A női szereplő adott volt eszerint, de a szerelmi történet…

A szerelem azért érdekel, mert úgy érzékelem, a magasirodalom ma már számos dolgot nem tárgyal, amit korábban igen. Egyszer közös bemutatón vettem részt még a Szentek hárfája című regényemmel. A másik könyvet a szegedi tömeges gyilkosságról írták, amikor Magda Marinko lemészárolta a cukrászékat, akik a regény szerint fegyverrel kereskedtek. Akkor rájöttem, ezt a történetet sajnos nem írja meg senki magasirodalmi módon, és a szerelem ugyanilyen téma: ha írnak róla, az giccses, mintha elfelejtettük volna ezt a nyelvet. Poétikailag is kihívásnak éreztem, hogy lehet-e beszélni még róla rendesen.

A Kései házasságban váltakozva, tipográfiailag is elkülönülve szólal meg egy narrátor és a női szereplő, Ilma. Férfiként mekkora nehézséget okozott egy nő bőrébe bújnia, a női hangot eltalálnia?

Az elkészült szöveget teszteltem e szempontból is. A két volt feleségem, Darvasi László író és Turi Tímea szerkesztő is véleményezte. Sok jó tanácsot adtak, hogy tényleg női legyen az a hang. Az általam kitalált nyelvvel Darvasinak volt a legtöbb baja, úgy vélte, nem mindig volt elég női. Szerintem meg az öreg néni, aki beszél, kicsit már öreg bácsi. Azt pedig nem mondanám, hogy belebújtam volna egy nő bőrébe, csak megpróbáltam a szavai segítségével egy olyan világot generálni, amilyennek szerintem ő láthatta az eseményeket – visszaemlékezve.

Ilma talán a legterjedelmesebben, legrészletesebben az abortuszát és egy szeretkezését (nem a szerelmével) beszéli el a regényben. Ez valami fricska lenne a feminista kritikusok felé, akik ugranak, ha a férfiíró általuk sztereotipnek tartott megoldásokhoz folyamodik a nők ábrázolását, érzés- és gondolatvilágát illetően?

Fricskára egyáltalán nem gondoltam. Poétikailag nagyon érdekes dolognak tartom, hogy a feministák azt mondják – képletesen –, a férfiszerző a spermájával, a vérével ír, míg a nőíró a nemi folyadékaival vagy az anyatejjel, tehát, hogy van külön női nyelv. Korábban régi magyar női költők verseivel foglalkozva mindegyiknél kiderült, hogy nem ők írták a költeményeket, hanem nekik írták, ezért szerepelt akrosztikonba rejtve a nevük. Régen nem volt női nyelv, ma már talán van. Szóval komolyan vettem az ügyet, az abortuszt; a megcsalástörténetet pedig Darvasi kérte, hogy legyen benne. Az abortusz miatt volt egy kis aggodalom a kiadóban: nem biztos, hogy szívesen olvassa majd az, a modellemül szolgáló nő, akinek talán nem is volt része ilyen beavatkozásban. Mivel él a hölgy, és jóban is vagyok vele, felkerestem és elolvastattam vele a szöveget. Sok tennivalót adott! Meg kellett változtassam a nevét, Békéscsabából újra Árpádharagos lett, utcanevek cserélődtek…

Aha, szóval ezért lett ismét – kétkönyvnyi kihagyás után – Árpádharagos a regény színtere, ahogy a Szentek hárfájában és A harmadik hídban?!

Az ő kérésére, mondhatni: parancsra tettem.

Elképzelhető esetleg, hogy a hölgy részt fog venni a könyvbemutatón?

Dehogy, az utasításai éppen arról szóltak, nehogy rájöjjenek az emberek, hogy ő volt az ihlető figura. Azt viszont megbeszéltük, ha megjelenik a könyv, küldök neki példányt.

A szerelméről író-gondolkodó Ilma szerint az ő szerelméről csak a férfi, Gerenda írhatna legitim módon. Várható esetleg a regény ikerpárja?

Eszembe jutott, de leküzdöttem ezt a késztetést. Az Amíg másokkal voltunk című kötetem három kisregényében tulajdonképpen ezt a férfi nézőpontú elbeszélést már megírtam, és a rám nagy hatást gyakorló Mészöly Miklós mondta mindig, hogy mindent csak egyszer csináljunk meg.

A regény szerkezete fejezetenként egy-egy évet ír le az 1964 és 2019 közti időszakból. A történeteket, a „víz alatti életet” a 74 éves nő úszás közben idézi fel. A fejezetterjedelmek netán a medence hosszával, a lélegzetvételekkel függnek össze?

Eleve ilyen terjedelmű – másfél-két oldalnyi – részeket akartam, amik egymásba fonódnak, de valóban, gondoltam erre is, hogy egy-egy év szövege annyi legyen, mint amennyi idő alatt egy idősebb hölgy megtesz egy hosszat.

Számos irodalmi utalás mellett, nekem talán az Odüsszeia beúszása volt a legnyilvánvalóbb: Pénelopé több évtizedes várakozása a más női ölekben is kalandozó férfira.

Amikor megterveztem, vázlatoltam a regényt, rengeteget olvastam Pénelopéról. Bár írás közben ez a vázlat örökké ott van előttem, általában nem minden valósul meg belőle. Ahogy most sem: amikor Gerenda-Odüsszeusz végül megérkezik, nem az történik, mint az eposzban.

Egy interjúban említette, mennyire tetszett önnek Bernhard Schlink Olga című regénye, melyben a nő szerelmes levelei olvashatóak az évtizedek óta nem látott, egy felfedező úton eltűnt, s valószínűleg elhunyt férfihoz. Még idéz is egy (temetői) jelenetben a könyvből. Ilmára mennyire volt hatással Olga?

Valóban szerettem azt a könyvet, Szijj Ferenc fordította, különösen a nyelve tetszik. De Olga és Ilma nem összevethetők. Az idézet kapcsán pedig azt mondhatom, amit Esterházy Péter: ha már ilyen szépen megcsinálták, nem tudom otthagyni. Díjaztam a gondolatot, hogy a temetőben mindenki egyenlő, ahogy a megfogalmazást is, ezért gondoltam, beépítem: oda ez kellett.

A személyes emlékek, gondolatok mindig felülírják az emlékező körül zajló társadalmi-történelmi eseményeket, amik másfelől az időt, illetve annak múlását jelzik. A városi főiskola bezárása fontosabbnak tűnik a WTC lerombolásánál. Szándéka szerint mennyire kíván korképet adni, még ha alulnézetből is?

A szociálizmust valahogy rosszul ábrázolják, A tanú című örökbecsű film óta viccesnek tűnik, de én úgy emlékszem, baromira nem volt vicces. Azt remélem, az egyes eseményekre való utalások révén az olvasók felidézik az akkori időket, és elgondolkodnak azon, milyen volt valójában az életük. Mert nagyon-nagyon rossz volt. Be voltunk zárva a korlátolt szabadságba, ami, ugyebár, nem is szabadság, nem lehetett elmenni sehova. De a regény nyilvánvalóan nem a szociálizmusról szól, hanem a szerelemről.

És azért némi filozófiáról is. Az igazság és a valóság kapcsolata többször felbukkan a sorok között. Ilma mondja, hogy „nekem azt tanították, az igazság érzése az illúzió legmélyén lakozik. Nem az igazság igaz, hanem az illúzióhoz való viszonyod, az válik igazzá. Találd meg. Hántsd le a sallangjait. Tisztítsd meg. Nehéz nemesfém van a legmélyén, tompa fényű és megváltoztathatatlan.” Mennyiben egyezik a véleményük?

Én azt gondolom, hogy most tükrök által homályosan látunk, és majd a mennyországban fogunk színről színre látni. Ezt megerősítették bennem a filozófiai tanulmányok az egyetemen, melyek elvezettek a posztmodern meg a dekonstrukció eszmeköreihez. A nézőpontok meg a nyelv olyan mértékig befolyásolják az igazságról alkotott képünket, hogy az gyakorlatilag nincs is. És ha ezt meg tudjuk vitatni, és konszenzusra jutunk – az nem jó! Az a jó, ha diszszenzusra jutunk, ha a durva véleménykülönbségeinket is meg tudjuk beszélni. Néha – talán – nem is békében.