Megtartó erő - A 10 éve elhunyt Békés Pálra emlékezünk

A Doktor Minorka Vidor nagy napja című film ma már klasszikus, A Félőlényt újra és újra előszeretettel állítják színpadra a társulatok, a Bélyeggyűjtemény félpercesei mellett pedig a Csikágó című gangregény is letehetetlen olvasmány. Békés Pálra, az 54 éves korában, 2010. május 28-án elhunyt, József Attila- és Márai Sándor-díjas íróra, drámaíróra, műfordítóra emlékezünk Závada Pál író, Reményi József Tamás szerkesztő, kritikus és Takács Ferenc irodalomtörténész segítségével.

Szigorlati példány – olvasható Békés Pál első, 1979-es, Darvak című regénye, Takács Ferencnek szeretettel ajánlott dedikációjában. A tanítvány, a negyedéves egyetemista azonban nemcsak ajándéknak szánta a modern angol irodalmat oktató, fiatal tanársegédnek a könyvét, a véleményére is kíváncsi volt.

„A Nárcisz-tanszéken ültünk le beszélgetni, a bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületével átellenes eszpresszóban, amit akkor már Remy Martinnek (vulgó: Rémes Mártonnak) hívtak, és afféle tanár-diák találkahelyként szolgált. Palinak, aki magyar–angol–összehasonlító irodalomtörténet szakos hallgató volt, korábban már megjelent néhány ígéretes novellája. Rajongott Joyce-ért, Virginia Woolf és D. H. Lawrence műveiért, és ahogy a dedikációja jelzi, ő valójában úgy szigorlatozott le a modern angol irodalomból, hogy írt egy regényt” – idézi fel az író pályakezdését és több évtizedes barátságuk kezdetét az ELTE egyetemi docense, aki később Bestseller című műsorának vezetőjeként munkatársi viszonyba is került a televíziónál dolgozó Békés Pállal.

Závada Pál egy évvel később futott össze az elsőkönyves szerzővel, amikor 1980 nyarán pár hónapra újra behívták katonának Budapestre. „Megpróbáltam gyarapítani gyérnek mondható pesti kapcsolataimat, és eljutottam egy lányhoz, akit futólag ismertem. A Nefelejcs utcában lakott, és vasárnap afféle teadélutánt adott – én egyenruhában feszengtem –, voltunk ott vagy négyen fiúk. Egyiküket megismertem regényének borítóképéről: Békés Pali volt az, akinek első könyvét épp akkor olvastam – emlékszik az író az első találkozásukra. – Az is rögtön kiderült, hogy milyen remekül tud angolul, úgyhogy már két okból is elöntött a sárga irigység. Sokkal később egy nyaraláson aztán összebarátkoztunk – és nemcsak mint kollégák, hanem úgy is, mint elvált, gyerekes apák” – teszi hozzá végsőkig kitartó barátságuk kialakulása kapcsán.

A Mozgó Világ című folyóiratot szerkesztő Reményi József Tamás a Nyelvlecke című novella (l. keretes írásunkat) közlése idején találkozott a szerzővel. „Munkatársi kapcsolatba viszont évekkel később a Filmvilág szerkesztőségében kerültünk, Pali rendszeresen írt a lapba kisebb-nagyobb kritikákat, esszéket. Az első igazán, mondhatom, katartikus beszélgetésünk pedig ugyanebben az időben, az újonnan elkészült magyar színművek egyik Nyílt Fórumán történt Zalaegerszegen. Tehát nem irodalom, nem film, hanem színház apropóján – ez a »kevercs« jellemző maradt diskurzusainkra. Fölkavaró eszmecsere volt valóban, mert az új és a régi Mozgó Világ viszonyáról másként gondolkodtunk. Figyelmes, empatikus, lucidus vitapartner volt, azt hiszem, ekkor szerettük meg egymást, úgy, hogy épp nem értettünk egyet. Minden gesztusában A kolléga volt, elfogultságok nélkül” – eleveníti fel emlékeit Reményi József Tamás, aki aztán a 2000-es években a Palatinus Kiadónál szerkesztőként dolgozott együtt Békés Pállal – többek között – gyűjteményes novelláskötetén (Semmi baj), majd mostoha sorsú korábbi regénye, az Érzékeny útazások Közép-Európán át új kiadásán, aminek 2010-es könyvheti megjelenését a szerző már nem érhette meg.

Az író és az ember

„Úgy tartotta, hogy a szerkesztő a leendő közönséget képviseli – fűzi tovább Reményi József Tamás, részletezve munkakapcsolatukat az íróval. – Márpedig az nagyon érdekes, mit lát az (első) olvasó. Kíváncsi volt tehát, miközben dolgoztunk. Ahhoz meghatóan ragaszkodott, hogy közép-európai regényében az Érzékeny utazások első magyar fordítóját, Kazinczy Ferencet megidézze az egykori helyesírás hosszú ú-jával: Útazások… – így jelentette meg két kiadásban is” – mutat rá arra az érzékenységre, ami egy ékezetben is a gazdagságot fedezi fel, a „becsülni való, életfontosságú muníciót”.

S hogy elkészült művein, rengeteg tervén – az írón – túl milyen embernek ismerhették meg a barátai Békés Pált?

„Az egymás felé nyitott, bensőséges barátkozáson túl én számon tartottam benne példaadó tulajdonságokat is. Nem volt idősebb nálam, mégis előttem járt a pályán, egyfajta írói karrier lehetőségét is elleshettem tőle. Miközben fölnéztem rá, és tiszteltem olyasmikért, amikben mindig is jobb volt – nemcsak nálam, hanem több kollégámnál is. Széles körű műveltsége, nyelvtudása, fordítói, dráma- és meseírói munkássága, szerkesztői és tévés műsorvezetői profizmusa élő adásban, fejből – ezekben utolérhetetlen volt. S ezekkel úgy tudott bármelyikünknek is imponálni, hogy távol állt tőle a legcsekélyebb nagyképűség is” – mondja Závada Pál, akinek Békést jellemző történetként legelőször mindig az jut róla eszébe, „hogy a szigligeti alkotóházi szobájába simán beengedett, ha arra jártam, ott alhattam a matracon, a földön. Pedig ilyesmit ritkán kér – vagy fogad el – az ember még jó baráttól is.”

Békés Pál emberi és írói attitűdjeinek jellegzetességére Reményi József Tamás egy számára megrendítő morbid anekdotával világít rá. „Aki ismeri, hogyan beszélt-írt Pali a családtörténeti traumáiról, vagy olvasta Tetkó(!) című, mindössze 13 soros novelláját (egy fotográfus nagy műgonddal készíti el felvételét, majd munkája eredményében joggal gyönyörködik – csak épp elégedettsége egy auschwitzi tetoválás dokumentálásának szól, amelyet a szám tulajdonosa a kárpótlási kérelméhez csatolhat), nem veszi rossz néven, ha fölidézem. Mesélte, hogy a debreceni klinikán immunháztartása gyöngesége miatt már elkülönítőbe került. Egy reggel felrántotta az ajtót egy fertőtlenítőmasinával fölszerelt asszonyság, és kedélyesen így rikkantott: »Na, akkor magát most elgázosítjuk!«”

Takács Ferenc szeretetre méltó és barátságos emberként emlékezik meg Békés Pálról, „aki észszerűen fegyelmezett, és a mifelénk megszokott önpusztító szenvedélyektől jótékonyan mentes életet élt”. Ám előfordult, hogy íróként súrlódásai is akadtak a ’80-as években a „már erős tempóban fogahullató Hatalommal”. „James Thurber fordításában az enigmatikus Trápa és Tnorfpén néven léptetett fel két mesealakot. Egy sasszemű kultúrzsandár a két névben felfedezte a fordítva betűzött » a Párt« és »Népfront« szavakat. A könyvet sietve visszavonták a boltokból, a begyűjtött példányok százaiból kivágták az inkriminált oldalt, és egy újraszedett lapot ragasztottak a helyébe” – meséli az irodalomtörténész, hozzátéve: végül senkinek semmi baja nem lett a dologból.

Gangregény, pályacsúcs

Békés Pál számos műve kiállta az idő próbáját, s minden egyes újraolvasásuk alkalmával kínálnak felfedezni való újdonságokat – gyerekeknek-felnőtteknek egyaránt.

„A szépprózáját illetően két csomópontot mondanék. Elsőként a rövidpróza-könyvét, a Bélyeggyűjteményt, amellyel új zsánert – és hozzá összetéveszthetetlen saját hangot – is alkotott. Másrészt pedig nagyobb lélegzetű munkáit, a regényeit – beleértve a novellákból indított, ám gangregénnyé összeszőtt Csikágót, amellyel volt szerencsém szerkesztőként is megismerkedni. De vitathatatlanul maradandónak mondanám legnépszerűbb meseregényeit, A kétbalkezes varázslót, A Félőlényt vagy a legendásan bravúros fordításként emlegetett Lolitát, Nabokov regényét is. Hogy a színpadról levehetetlen A dzsungel könyvét – az ő adaptálásában – már ne is mondjam” – sorolja az életmű középponti műveit Závada Pál.

Takács Ferenc Békés Pál írásművészete csúcsának a Csikágót tartja. „Érdekes műfajú könyv, önállóan is olvasható elbeszélésekből áll, melyek egy nagyobb egészet, virtuális regényt, integrált novellafüzért, novellaregényt alkotnak. Ez az íróilag megalkotott zárt és külön univerzum, költői mese, ahol minden egymásba ér, és amelyben elfér az egész világ, szerkezetileg rokonságot mutat a klasszikus modernisták módszerével – Joyce Dublini emberekje, Hemingwaytől A mi időnkben, Babel Lovashadseregje említhető, s ugyanennek a korabeli változata volt nálunk a Szindbád és az Esti Kornél is. Ugyanakkor a budapesti nagyvárosi táj egy darabkájának realisztikus ábrázolása és jelképi átköltése miatt a fiatal Moldova György Kőbánya-történetei, Fejes Endre Józsefváros-novellisztikája, távolabbról Gelléri Andor Endre Óbudája, s persze Mándy ötlik még fel az olvasóban, miközben a Csikágót ízlelgeti” – részletezi az irodalomtörténész, rámutatva, hogy Békés mítoszteremtő fantáziája mennyire szívhezszóló varázslattal képes ezt a realisztikus életanyagot a legenda és mese szerkezetében egyesíteni.

„Már bizonyossá vált, s nyugodtan megjósolható, hogy ez később sem változik majd: a Csikágó, igen, az az úgynevezett csúcsteljesítmény – csatlakozik az értékeléshez Reményi József Tamás. – Csodálatos demonstrációja annak, hogyan teremt az idő minden kínokon, katasztrófán, aljasságon át emberi folytonosságot. De nekem a novellisztikája mondja el a legtöbbet egy késő-Kádár-kori nemzedék életérzéséről, és a tehetsége is itt produkálja legnagyobb bravúrjait, a nagytörténetek mikroformáiban. Ám ezen a ponton más nevében is »nyilatkoznom« kell a meseíró Békés Pálról. Ugyanis Marci fiamnak sokáig legkedvesebb könyve volt A Félőlény. Amelyből ő is megérthette, hogy a történeteknek megtartó erejük van.”