Előfizetés

Zoltán Gábor: Költők a térképen (Részlet a Szép versek 1944 című esszéregényből)

Zoltán Gábor
Publikálás dátuma
2020.05.30. 10:15

Fotó: Adományozó: Vörös Hadsereg / Fortepan
Szép versek 1944 – elképzelem, milyen lenne. Természetesen, hogy magam előtt lássam, kísérletképpen felül kell emelkednem bizonyos körülményeken. Mert hiszen bizonyos akkoriban zajlott események folyományaképpen nem minden, amúgy más körülmények közt közölhetőnek számítható költemény jelenhetett meg a kortárs folyóiratokban, lapokban. Ami nem azt jelenti, hogy a magyar költők ne dolgoztak volna az ezerkilencszáznegyvenhárom december harmincegyedike és ezerkilencszáznegyvenöt január elseje közötti intervallumban. Nagyon is dolgoztak. Szóval, pusztán a gondolatkísérlet erejéig, vegyük számításba, mit termeltek a magyar költők abban a háromszázhatvanhat napban!” – írta két éve a Szomszéd című könyvében Zoltán Gábor. És nekilátott. Az eredmény pedig egy abszurd antológia lett: a Szép versek 1944 esszéregény, mely júniusban lát napvilágot a Kalligram Kiadónál.
A hold halántékából vörös vér foly s gőzében, mely elállja az utat a halál kapja hazámat derékon. Az ezerkilencszáznegyvennégyes év magyar költészetével foglalkozom. Arra gondoltam, nem ártana alaposan utánanézni, mit hoztak létre a magyar költők abban a háromszázhatvanöt napban. Hogy mi jelent meg az akkori lapokban, és mi maradt kéziratban. Milyen verssoroknak örvendett az olvasóközönség, és milyenekről nem szerzett tudomást. Hogy mi járt a költők fejében, és mit akartak közölni az olvasókkal. A fenti sorokat érdekes módon kinyomtatták, megjelenhettek. Dudás Kálmán egyik verséből valók. A költő Kishegyesen született ezerkilencszáztizenkettőben. Azon magyar költők közül, akik negyvennégyben verset írtak, és versük fennmaradt, ő a legdélibb születésű. Jugoszláviában nőtt fel, Zágrábban diplomázott gyógyszerészként. Költeményeit nemcsak bácskai, hanem magyarországi és erdélyi lapok is közölték. Átvészelte a háborút, de negyvenhétben elhagyta szülőföldjét, onnantól Budapesten élt. A legészakibb születésű költő, Mécs László negyvennégyben az ország egyik legismertebb, legnépszerűbb költője volt. Ezernyolcszázkilencvenötben jött világra Hernádszentistvánban, egy Kassa fölötti faluban. Szülőföldjét az első világháború után Csehszlovákiához csatolták. Királyhelmecen végezte papi szolgálatát. Érthető tehát, hogy örült a Hitler kegye folytán adódó határrevízióknak. Örömmel fogadta a negyvennégy márciusi német bevonulást, majd a Sztójay-kormány intézkedéseit. Április ötödikétől a zsidónak minősülő emberek nem léphettek ki otthonukból sárga csillag nélkül. Mécs László ekkor örvendezett így, összefüggést feltárva a tavasz, a feltámadás és a kedvére való „társadalmi megújulás” között: Szemnek Szépség kell, szívnek Jóság. Jézust a Földről cenzurázta a tél-kemény alávalóság: a sírba dugta egy garázda érdek-csoport, hogy szent varázsa, embertavaszt gyujtó parazsa s minden csodája véle halna! Mi vaksibb, mint önzők uralma? Mert harmadnap fölkelt a Jóság, sebei égtek mint a rózsák, minden szava, minden csodája útban van mindig minden tájra, átütnek az önzés uralmán, lejárt eszmék, korok unalmán! Föltámadásról zeng a dal ma: jön, jön a Jóság forradalma!! Azért irányult a figyelmem ezerkilencszáznegyvennégy magyar költészetére, mert jó ideje annak az évnek a történéseit kutatom, és arról írok. Szeretnék közel férkőzni az akkor élt emberek érzéseihez és gondolataihoz. Nem hiszem, hogy mindent megtudhatok, de szeretnék minél többet megtudni erről. Kiindulásként feltételezhetjük, hogy Magyarországon senki sem nőhetett fel legalább néhány szakasznyi magyar vers megismerése, megtanulása nélkül. Vegyünk egy csendőrt, egy keretlegényt, egy nyilas suhancot: az ő elméjükben is akadt elraktározva néhány magyar verssor. A Nemzeti dal és a Családi kör, a Szózat és a Himnusz összekötötte az akkor élt embereket. Még a legszegényebbeket és a leggazdagabbakat is összekötötte egymással, és az úgynevezett „őskeresztényeket” is összekötötte a „sárga csillag viselésére kötelezett személyekkel” – legalábbis elvileg. A magyarok tisztelték és szerették a költőket, és a költők tisztelték és szerették a magyar népet. Hogy aztán mi következik ebből a sok szeretetből és tiszteletből, azt szeretném látni. Legtöbbet magukból a versekből lehet megtudni, természetesen, de érdekesek a körülmények is, amelyek közt megíródtak és megjelentek. Már amelyik megjelent, hiszen, tudjuk, voltak költők negyvennégyben, akiknek művei nem jelenhettek meg nyomtatásban, ők csak féltve őrzött noteszükbe rótták soraikat, és, tudhatjuk, volt olyan notesz, amely hónapokkal a költő halála után, a rögök alól került elő. Más noteszek viszont örökre elvesztek. A költőkkel együtt enyésztek el. A versek nemcsak összekötik az embereket, hanem el is választják őket. Ez így van még akkor is, ha a költő nem akar semmi mást, csak gyönyörködtetni: ha egyfelől lesznek olvasói, akiknek esetében erőfeszítései sikeresnek bizonyulnak, és másfelől lesznek, akiknél nem, magyarán, akiknek nem tetszik a verse, akik nem értik, nem találják se szépnek, se eredetinek, akkor a különböző csoportokhoz tartozók hajlamosak lesznek idegenként tekinteni egymásra. Idegenebbként, mint annak előtte. Akár egyetlen költő, egyetlen vers is közelebb hozhat embereket egymáshoz, másokat viszont távolabbra taszíthat a másiktól. Világos, hogy azok a versek, amiket a magyar költők ezerkilencszáznegyvennégyben írtak, annyira széttartó eszmények jegyében keletkeztek, hogy sok esetben egyszerűen összeférhetetlenek egymással. Egymás közelségében szerepeltetni Alföldi Gézát és Zelk Zoltánt, Mécs Lászlót és Áprily Lajost, Erdélyi Józsefet és Radnóti Miklóst abszurd. Másrészt viszont azok a versek tényleg megíródtak, és ugyanazon a nyelven íródtak meg, többé-kevésbé ugyanazokból a hagyományokból sarjadtak ki, mint ahogy az is biztos, hogy most, háromnegyed évszázad elteltével is befogadhatók az akkor írott versek, ugyanúgy lehet őket szeretni vagy viszolyogni tőlük, mint keletkezésük idején. Működésbe léphetnek, akár a gránátok és bombák, amiket akkor szórtak szét, és valamiért nem robbantak fel, ma viszont, ha előkerülnek, akár rombolhatnak is. Nem mintha ez nem lenne rendben. Ahogy hatástalan lőszert, úgy hatástalan verset sem érdemes gyártani. Amivel nem azt akarom mondani, hogy csak azok a versek érnek valamit, amelyek pusztításra képesek. Lőrincz László Sepsiszentgyörgyön született ezerkilencszázhuszonegyben, keletebbre minden más, negyvennégyben alkotó magyar költőnél. Öt perc az udvaron című verse rangos lapban, az Erdélyi Helikonban jelent meg. Léceskertünknek vékonyka ágán forog a tök. Valaki bántja. Talán a szél volt. Huncut kezére reáütök. [...] Murkot és tormát vertek a földbe. Angyalok titka! Ásóra dűlve nagyanyó görnyed, gyengén lazítja. Fáskamra ajtó lógósra tárva, csattog a fejsze s bogba sikolt, fejét egy pulyka magasra kapja s ijedten nézi: vájjon ki volt. Nagyocska gyermek bámul az égre. Ez én vagyok. Szemében álom s ibolya kékje fázik s vacog. A huszonhárom éves fiatalember röviddel később szovjet fogságba esett. Negyvenhétben, szabadulása után Magyarországon telepedett le. Azután pedagógusként vált nevezetessé, nem költőként. Ha ezzel a tudással nézzük az Öt perc az udvaront, búcsúzkodásnak láthatjuk. Minden más akkori költőnél nyugatabbra, Gyepűfüzesen született Hajnal Anna ezerkilencszázhétben. Elvettek tőlem című verse keletkezése idején nem jelenhetett meg. A költőnő zsidó származású volt. Férjét munkaszolgálatosként dolgoztatták. Elvettek tőlem, édes ég, méznél is édesb édesség. Mióta szivem nem vidult, kökörcsin napon elvirult, az őszirózsa hóba fúlt. […] Lám, nálad nélkül a világ, sivatag, sziklás tarkaság, ibolyavörös, mint a láz. Hever a sárga oroszlán kiégett sziklák oldalán, nagy nősténye is jön, talán. Vörös-aranyszin tigrisek, fekete fénnyel selymesek, ásítanak, lefekszenek. Felrettenek az ágyamon. Hideg siklás a hátamon, hideg gyűrűkben reszketek, derekam jéggé dermedett, keblemen kígyófej sziszeg. Leng, piros nyelve ki-bejár, keblem fölött a vad halál, szivem ha jár is, alva jár. A jeges gyűrü hogy szorít! Bordám ropog, szívem vonít, tedd haló számra ajkaid… Hajnal Anna a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott. Tehetségét Babits Mihály is nagyra tartotta. Ha a legnyugatibb költő nő volt, meg kéne nézni, ki volt a legkeletibb költőnő, gondoltam. Az eredmény – számomra legalábbis – meghökkentő és tanulságos egyszerre. A negyvennégyben verseket író és azonosítható adatokkal rendelkező nőnemű költők közül Szabó Magda született legkeletebbre: Debrecen, ezerkilencszáztizenhét. Debrecentől Sepsiszentgyörgyig óriási nagy a tér, számos költő szülőhelye, akik közül többen is elsőrangúak, de nő egy sem akadt köztük. Jóllehet Szabó Magda utóbb próza- és drámaíróként lett sikeres és világszerte ismert, költőként indult. Nagyon is meggyőzően. Álljon itt Vagy üldöző, vagy üldözött című három szakaszos versének utolsó szakasza: […] Elvettek tőled valamit? Önmagad visszakaptad. Vagy üldöző, vagy üldözött: nem ismer mást e korszak. Légy üldözött, hogy véredért, ne vétkedért sikoltsak! Az ország közepéhez legközelebb Alföldi Géza jött világra: Cegléden, ezerkilencszáznyolcban. És éppen ez az év, ezerkilencszáznegyvennégy Alföldi Géza életének izzó középpontja. Ekkor szalad ki tolla alól főműve, a Szálasi Ferenc tiszteletére szerzett A vezér! is. [...] ahogy gondolkodás nélkül elindulsz utána, s ha fejjel vezet a falnak, fejjel a legmagasabb hegynek, nem keresed, mit és miért akarhat, csak úgy érzed, nincs más, aki jobban tudjon bármit, mint ahogy ő tud, s szentül hiszed beváltja, amit ígér, s esküdni kezdel rá, mint Istenre, szentre, nevével ébredsz, nevével alszol este, nélküle nem látod a jövőt szépnek, benne látsz Hitet, Hazát, Törvényt, s úgy érzed, meghalni érte a legszebb álommal felér! Akkor, Testvér, tudd meg, Ő a: Vezér! Alföldi Géza tanúságtétele hozzásegít, hogy megértsük a vezér iránti rajongást meg a mindenkori rajongókat is.

Krusovszky Dénes: A te partod felé

Krusovszky Dénes
Publikálás dátuma
2020.05.30. 09:18

Mindannyian ismerjük azokat a pillanatokat, amelyekben egyedül vagyunk: az elalvás, az ébredés előtti perceket, amikor már tudjuk, hogy valamit épp elfelejtünk, de már nem tudjuk, hogy mit. Krusovszky Dénes új, május 28-án a Magvető Kiadó gondozásában megjelent verseskönyve ezeket a pillanatokat szólaltatja meg. Az Áttetsző viszonyok egy modern álmoskönyvhöz hasonló: a szürreális, mégis mindennapi, szokatlan képek megfejtése az olvasóra vár.
                                  Az Áttetsző viszonyokból Ott ülnek mind, a sivatagból kiűzöttek, a romos házak alól előmászók, a holdat vonyítva ugatók, a cserzővargák, a fenőkőárusok, a megjavult gyilkosok, és azok is, akik csak feledékenyek, ott ül az összes állat, de Noé nincs sehol, vagy csak rá sem ismerünk már, ott ülnek a megtűrtek, és azok is, akik megtűrik őket, de ott vannak ők is, akik senkinek nem kellenek, meg akiknek nem kell senki, valahol mind ott lapulnak, és ott ülnek a pederaszták, a gerontofilok, a szodomiták, és az összes többi szerelmes is, a jövőbe látók és a múltba révedők, a képrombolók és a képmutatók, ott ül az összes hagyományőrző, az összes nyelvápoló meg az összes testnevelő tanár, ott ülnek, akik szépek voltak, és azok is, akik szépek lehettek volna, ott ülnek, akik előre tudták, és azok is, akik még mindig nem értik, a fiatal csibészek meg a vén gecik, a tüdővészesek és a torokgyíkosok, az oltáspártiak és az oltásellenesek, a klímaszorongók és a klímatagadók, az újpestiek meg a fradisták, ott ülnek a nagycsaládosok meg az egykézők, a természetes és a mesterséges kopaszok, a hájfejűek meg a csontkollekciók, akik nemrég másztak le a fáról, és akik még mindig odafent vannak, a reménykedők és az elkeseredettek, a hátsó szándékúak és az ügyeskedők, meg akiknek az egész már tök mindegy, ott ülnek mind, a sötét bárka aljában kuporogva, és megállíthatatlanul közelítenek a te partod felé.   

Megtartó erő - A 10 éve elhunyt Békés Pálra emlékezünk

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.05.29. 10:00

Fotó: Népszava
A Doktor Minorka Vidor nagy napja című film ma már klasszikus, A Félőlényt újra és újra előszeretettel állítják színpadra a társulatok, a Bélyeggyűjtemény félpercesei mellett pedig a Csikágó című gangregény is letehetetlen olvasmány. Békés Pálra, az 54 éves korában, 2010. május 28-án elhunyt, József Attila- és Márai Sándor-díjas íróra, drámaíróra, műfordítóra emlékezünk Závada Pál író, Reményi József Tamás szerkesztő, kritikus és Takács Ferenc irodalomtörténész segítségével.
Szigorlati példány – olvasható Békés Pál első, 1979-es, Darvak című regénye, Takács Ferencnek szeretettel ajánlott dedikációjában. A tanítvány, a negyedéves egyetemista azonban nemcsak ajándéknak szánta a modern angol irodalmat oktató, fiatal tanársegédnek a könyvét, a véleményére is kíváncsi volt. „A Nárcisz-tanszéken ültünk le beszélgetni, a bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületével átellenes eszpresszóban, amit akkor már Remy Martinnek (vulgó: Rémes Mártonnak) hívtak, és afféle tanár-diák találkahelyként szolgált. Palinak, aki magyar–angol–összehasonlító irodalomtörténet szakos hallgató volt, korábban már megjelent néhány ígéretes novellája. Rajongott Joyce-ért, Virginia Woolf és D. H. Lawrence művei­ért, és ahogy a dedikációja jelzi, ő valójában úgy szigorlatozott le a modern angol irodalomból, hogy írt egy regényt” – idézi fel az író pályakezdését és több évtizedes barátságuk kezdetét az ELTE egyetemi docense, aki később Bestseller című műsorának vezetőjeként munkatársi viszonyba is került a televíziónál dolgozó Békés Pállal. Závada Pál egy évvel később futott össze az elsőkönyves szerzővel, amikor 1980 nyarán pár hónapra újra behívták katonának Budapestre. „Megpróbáltam gyarapítani gyérnek mondható pesti kapcsolataimat, és eljutottam egy lányhoz, akit futólag ismertem. A Nefelejcs utcában lakott, és vasárnap afféle teadélutánt adott – én egyenruhában feszengtem –, voltunk ott vagy négyen fiúk. Egyiküket megismertem regényének borítóképéről: Békés Pali volt az, akinek első könyvét épp akkor olvastam – emlékszik az író az első találkozásukra. – Az is rögtön kiderült, hogy milyen remekül tud angolul, úgyhogy már két okból is elöntött a sárga irigység. Sokkal később egy nyaraláson aztán összebarátkoztunk – és nemcsak mint kollégák, hanem úgy is, mint elvált, gyerekes apák” – teszi hozzá végsőkig kitartó barátságuk kialakulása kapcsán. A Mozgó Világ című folyóiratot szerkesztő Reményi József Tamás a Nyelvlecke című novella (l. keretes írásunkat) közlése idején találkozott a szerzővel. „Munkatársi kapcsolatba viszont évekkel később a Filmvilág szerkesztőségében kerültünk, Pali rendszeresen írt a lapba kisebb-nagyobb kritikákat, esszéket. Az első igazán, mondhatom, katartikus beszélgetésünk pedig ugyanebben az időben, az újonnan elkészült magyar színművek egyik Nyílt Fórumán történt Zalaegerszegen. Tehát nem irodalom, nem film, hanem színház apropóján – ez a »kevercs« jellemző maradt diskurzusainkra. Fölkavaró eszmecsere volt valóban, mert az új és a régi Mozgó Világ viszonyáról másként gondolkodtunk. Figyelmes, empatikus, lucidus vitapartner volt, azt hiszem, ekkor szerettük meg egymást, úgy, hogy épp nem értettünk egyet. Minden gesztusában A kolléga volt, elfogultságok nélkül” – eleveníti fel emlékeit Reményi József Tamás, aki aztán a 2000-es években a Palatinus Kiadónál szerkesztőként dolgozott együtt Békés Pállal – többek között – gyűjteményes novelláskötetén (Semmi baj), majd mostoha sorsú korábbi regénye, az Érzékeny útazások Közép-Európán át új kiadásán, aminek 2010-es könyvheti megjelenését a szerző már nem érhette meg.

Az író és az ember

„Úgy tartotta, hogy a szerkesztő a leendő közönséget képviseli – fűzi tovább Reményi József Tamás, részletezve munkakapcsolatukat az íróval. – Márpedig az nagyon érdekes, mit lát az (első) olvasó. Kíváncsi volt tehát, miközben dolgoztunk. Ahhoz meghatóan ragaszkodott, hogy közép-európai regényében az Érzékeny utazások első magyar fordítóját, Kazinczy Ferencet megidézze az egykori helyesírás hosszú ú-jával: Útazások… – így jelentette meg két kiadásban is” – mutat rá arra az érzékenységre, ami egy ékezetben is a gazdagságot fedezi fel, a „becsülni való, életfontosságú muníciót”. S hogy elkészült művein, rengeteg tervén – az írón – túl milyen embernek ismerhették meg a barátai Békés Pált? „Az egymás felé nyitott, bensőséges barátkozáson túl én számon tartottam benne példaadó tulajdonságokat is. Nem volt idősebb nálam, mégis előttem járt a pályán, egyfajta írói karrier lehetőségét is elleshettem tőle. Miközben fölnéztem rá, és tiszteltem olyasmikért, amikben mindig is jobb volt – nemcsak nálam, hanem több kollégámnál is. Széles körű műveltsége, nyelvtudása, fordítói, dráma- és meseírói munkássága, szerkesztői és tévés műsorvezetői profizmusa élő adásban, fejből – ezekben utolérhetetlen volt. S ezekkel úgy tudott bármelyikünknek is imponálni, hogy távol állt tőle a legcsekélyebb nagyképűség is” – mondja Závada Pál, akinek Békést jellemző történetként legelőször mindig az jut róla eszébe, „hogy a szigligeti alkotóházi szobájába simán beengedett, ha arra jártam, ott alhattam a matracon, a földön. Pedig ilyesmit ritkán kér – vagy fogad el – az ember még jó baráttól is.” Békés Pál emberi és írói attitűdjeinek jellegzetességére Reményi József Tamás egy számára megrendítő morbid anekdotával világít rá. „Aki ismeri, hogyan beszélt-írt Pali a családtörténeti traumáiról, vagy olvasta Tetkó(!) című, mindössze 13 soros novelláját (egy fotográfus nagy műgonddal készíti el felvételét, majd munkája eredményében joggal gyönyörködik – csak épp elégedettsége egy auschwitzi tetoválás dokumentálásának szól, amelyet a szám tulajdonosa a kárpótlási kérelméhez csatolhat), nem veszi rossz néven, ha fölidézem. Mesélte, hogy a debreceni klinikán immunháztartása gyöngesége miatt már elkülönítőbe került. Egy reggel felrántotta az ajtót egy fertőtlenítőmasinával fölszerelt asszonyság, és kedélyesen így rikkantott: »Na, akkor magát most elgázosítjuk!«” Takács Ferenc szeretetre méltó és barátságos emberként emlékezik meg Békés Pálról, „aki észszerűen fegyelmezett, és a mifelénk megszokott önpusztító szenvedélyektől jótékonyan mentes életet élt”. Ám előfordult, hogy íróként súrlódásai is akadtak a ’80-as években a „már erős tempóban fogahullató Hatalommal”. „James Thurber fordításában az enigmatikus Trápa és Tnorfpén néven léptetett fel két mesealakot. Egy sasszemű kultúrzsandár a két névben felfedezte a fordítva betűzött » a Párt« és »Népfront« szavakat. A könyvet sietve visszavonták a boltokból, a begyűjtött példányok százaiból kivágták az inkriminált oldalt, és egy újraszedett lapot ragasztottak a helyébe” – meséli az irodalomtörténész, hozzátéve: végül senkinek semmi baja nem lett a dologból.

Gangregény, pályacsúcs

Békés Pál számos műve kiállta az idő próbáját, s minden egyes újraolvasásuk alkalmával kínálnak felfedezni való újdonságokat – gyerekeknek-felnőtteknek egyaránt. „A szépprózáját illetően két csomópontot mondanék. Elsőként a rövidpróza-könyvét, a Bélyeggyűjteményt, amellyel új zsánert – és hozzá összetéveszthetetlen saját hangot – is alkotott. Másrészt pedig nagyobb lélegzetű munkáit, a regényeit – beleértve a novellákból indított, ám gangregénnyé összeszőtt Csikágót, amellyel volt szerencsém szerkesztőként is megismerkedni. De vitathatatlanul maradandónak mondanám legnépszerűbb meseregényeit, A kétbalkezes varázslót, A Félőlényt vagy a legendásan bravúros fordításként emlegetett Lolitát, Nabokov regényét is. Hogy a színpadról levehetetlen A dzsungel könyvét – az ő adaptálásában – már ne is mondjam” – sorolja az életmű középponti műveit Závada Pál. Takács Ferenc Békés Pál írásművészete csúcsának a Csikágót tartja. „Érdekes műfajú könyv, önállóan is olvasható elbeszélésekből áll, melyek egy nagyobb egészet, virtuá­lis regényt, integrált novellafüzért, novellaregényt alkotnak. Ez az íróilag megalkotott zárt és külön univerzum, költői mese, ahol minden egymásba ér, és amelyben elfér az egész világ, szerkezetileg rokonságot mutat a klasszikus modernisták módszerével – ­Joyce­ Dublini emberekje, Hemingwaytől A mi időnkben, Babel Lovashadseregje említhető, s ugyanennek a korabeli változata volt nálunk a Szindbád és az Esti Kornél is. Ugyanakkor a budapesti nagyvárosi táj egy darabkájának rea­lisztikus ábrázolása és jelképi átköltése miatt a fiatal Moldova György Kőbánya-történetei, Fejes Endre Józsefváros-novellisztikája, távolabbról Gelléri Andor Endre Óbudája, s persze Mándy ötlik még fel az olvasóban, miközben a Csikágót ízlelgeti” – részletezi az irodalomtörténész, rámutatva, hogy Békés mítoszteremtő fantáziája mennyire szívhezszóló varázslattal képes ezt a realisztikus életanyagot a legenda és mese szerkezetében egyesíteni. „Már bizonyossá vált, s nyugodtan megjósolható, hogy ez később sem változik majd: a Csikágó, igen, az az úgynevezett csúcsteljesítmény – csatlakozik az értékeléshez Reményi József Tamás. – Csodálatos demonstrációja annak, ho­­gyan teremt az idő minden kínokon, katasztrófán, aljasságon át emberi folytonosságot. De nekem a novellisztikája mondja el a legtöbbet egy késő-Kádár-kori nemzedék életérzéséről, és a tehetsége is itt produkálja legnagyobb bravúrjait, a nagytörténetek mikroformáiban. Ám ezen a ponton más nevében is »nyilatkoznom« kell a meseíró Békés Pálról. Ugyanis Marci fiamnak sokáig legkedvesebb könyve volt A Félőlény. Amelyből ő is megérthette, hogy a történeteknek megtartó erejük van.”

Békés Pál-díj

„Arra gondoltunk, hogy a történetmondás új formáit kereső szerzőket díjaznánk. Eljátszva azzal a gondolattal, hogy neki vajon ki tetszene, ő kit választana. És meg kell mondjam, időről időre így olvasni Békés Palival együtt, ez elég jó emlékápolási módszer lehet” – mondja Závada Pál, a 2013-ban alakult Békés Pál Civil Társaság alapította Békés Pál-díj kuratóriumának elnöke. A díj odaítéléséről Závada Pál, Reményi József Tamás és Merényi Ágnes dönt minden évben; eddig olyan alkotók kapták, mint Tompa Andrea, Csabai László, Kiss Tibor Noé, Potozky László, Szaniszló Judit, Papp Sándor Zsigmond és Gerőcs Péter. Az idei, március 27-re, az író születésnapjára tervezett díjátadó időpontja a járvány miatt őszre került át, nem marad el.

Nyelvlecke

címmel a Mozgó Világ 1982. feb­ruá­ri számában jelent meg Békés Pál mítoszteremtő, sokat hivatkozott, James Joyce és Horthy Miklós pólai „találkozását” leíró „apokrif” novellája. Békés Pál a Joyce-életmű beható ismerője, a Takács Ferenc elnökletével vezetett Magyarországi James Joyce Társaság alapító tagja volt. Szentkuthy Miklós Ulysses-fordítását a ’80-as években háromrészes hangjátékká dolgozta át, a Paczolay Béla rendezte, Miként lett Virág úrból Mr. Bloom? – James Joyce Dublinja című 1995-ös tv-film alkotója, szereplője.