Elhunyt Oplatka András

Hetvennyolc éves korában, hosszú, súlyos betegség után zollikoni otthonában, Zürich mellett, szerda reggel elhunyt Oplatka András, újságíró, történész, műfordító.

A gyász inkább elnémít, mint szóra bír, pedig most megkerülhetetlenek a szavak, hiszen Oplatka András élettörténete, személyisége és újságírói munkássága komoly méltatást érdemel. Tizennégy éves volt, amikor szüleivel 1956-ban elhagyta Magyarországot; művelt családja külföldi eredetű volt, apai ágon cseh, anyai ágon német gyökerű. A budapesti magyar nyelvű általános iskola után Zürichben németül érettségizett, az egyetemen germanisztikát, pedagógiát és történelmet tanult. Noha Grillparzerből doktorált, mégsem lett belőle irodalmár, mert vonzotta a közép-európaiság, az 56-os forradalom emléke, a kettéosztott Európa jelene és jövője. A végzés után röviddel, 1968-ban belépett a Neue Zürcher Zeitung szerkesztőségébe, s két hónap után máris Stockholmban találta magát a lap skandináviai tudósítójaként. Egymás után következtek az állomáshelyek: Stockholm után Párizs, Moszkva, majd a kilencvenes évek második felétől Budapest: nagyon szerette Pestet, tudósítói ideje már rég letelt, de rendszeresen visszajárt, ismert szereplője lett a rendszerváltozást kísérő és követő fölpezsdült szellemi találkozóknak és vitáknak. Ragyogóan megőrizte magyar nyelvtudását, anyanyelvi szinten írt és olvasott németül, s ezen kívül folyékonyan beszélt vagy fél tucat nyelven.

Ez a kiterjedt nyelvtudás és soha nem lankadó törekvése a kiegyensúlyozottságra, a pártatlan mérlegelésre tette őt kiemelkedő elemző újságíróvá és maradandó könyvek sorozatának szerzőjévé. Munkásságát a múlandó – vagy mégsem olyan múlandó? – napilap cikkei őrzik, A. O. szignójú pontos és szilárd logikájú eszmefuttatásaival; de őrzik könyvei is: a magyarországi határnyitás történetét nála jobban kevesen ismerték (Der eiserne Vorhang reisst, Egy döntés története), megírta németül a „gróf” – vagyis Széchenyi István - élettörténetét, Németh Miklósról és Fischer Ádámról szóló portrékötetei a szakma csúcsai, s egyben lebilincselő kortörténetek; Bánffy Miklós lenyűgöző trilógiáját lefordította németre, s fordított németre Mikszáthot – akit különösen szeretett -, Jókait, Karinthyt. Sem műveinek, sem kitüntetéseinek teljes fölsorolására nincs hely, ezért a Nagy Imre-emlékplakett mellett csak a 2016-os Prima Primissa Díját említem, amelyet nem mellesleg jótékonysági célra ajánlott föl.

Évtizedeken át megtapasztalhattam, hogy a Rózsalovagtól Metternichig, Thomas Manntól Gorbacsovon át a rendszerváltozásokig bámulatos jártasságra tett szert újságírói és tudományos (MTA külső tagja, az Andrássy Egyetem professzora) pályája során. Aki közelebbről ismerte, nem feledheti sem műveltségét, sem emberségét.