Kentaurbeszéd – Milyen ebben a világban?

Publikálás dátuma
2020.05.30. 12:00

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
„Egy ilyen kiszólás nem véletlen, hanem politikai közlemény a mi megrendült demokráciánkban. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az Országgyűlés elutasította az isztambuli egyezmény ratifikálását.”
Lengyel László (L. L.): Milyen ebben a világban élni és meghalni? „javíthatatlanul / gyógyíthatatlanul” – írtad Hazádnak című versedben. A karantén rendületlenül bezárja az embert a hazájában. És a mi magyar karanténunk „javíthatatlanul és gyógyíthatatlanul” zárt falai közé. Hol a hazád? Ismerős és otthonos neked ez a világ? Balla Zsófia (B. Zs.): Azt kérdezed, mi történt velünk a világjárvány idején. Bármilyen furcsa: kezdettől fogva ismerős érzés fogott el. Ismerősség vagy otthonosság? Arra emlékeztetett, amit korábban a sztálinizmus, majd – 24 éven át – a Ceauşescu-diktatúra alatt egyszer már átéltem. Kisebbségiként, mindig. Mint magyar, mint erdélyi, mint zsidó, mint nő, mint író, mint liberális. És sorolhatnám: az ember sorsa a kisebbségi státusz. Ám a szenvedés nem kizárólag a kisebbségi státuszból fakad, abból nem kellene szükségszerűen következnie. Korai éveimből a szüleimre emlékszem, akik szeretetükkel mintegy enyhítették, eltakarták a politikai valóságot. Bár a XX. kongresszus napjairól és ’56-ról már egészen formás, konkrét emlékeim is vannak. De 16 éves koromtól, azaz 1965-től, még inkább 1972-től már bizonyosan felfogtam, hogy Erdélyben, Romániában, egy kommunista diktatúrában élek. Ezért most ismerős volt a bárhonnan megszerezhető kórtól, az állandóan fenyegető életveszélyből adódó, kezdeti halálfélelem. Ismerős a heves keresgélés, hogy valódi szakemberek véleményéhez jussak hozzá. Ismerős a kiszolgáltatottságból és a helyhez-kötöttségből fakadó szorongás. Ismerősek a szaporodó tilalmak és betartandó szabályok szorítása, a barátaimtól való távoltartás, a védelmező, de nevetséges némaságra ítélő szájkosár. Ismerős volt már a hatalom birtokosainak titkolózása a valóságot illetően. Ismerős a cinikus és nyegle felkészületlenség a bajban. Ismerős volt, hogy tudhatom: nem számítok. Mindannyian nem számítunk. Újra az ifjúkori éjszakázás, az éjszakai szabadságérzet, majd a végleges öntudatlanságot utánzó, zuhanásszerű alvás köszöntött életembe, nappal pedig a megfosztottság tartós érzete. Ami azonban igazán rosszul érintett, az a hazai politikai változások természete: az időkorlátozás nélküli felhatalmazási törvény, a rendeleti kormányzás, az egyre nyíltabb átnyergelés az egypártrendszerre. Megbotránkoztatott a már ismert menetrend: a katonai jelenlét, a parlamentáris demokrácia operetté-silányítása, az információk meghamisítása, az egészségügy katasztrofális állapota, a társadalmi szolidaritás hatalmi mellőzése, a munka nélkül maradó szegények semmibevétele. Ahogy neves és felelős szakemberek helyett egy laikus politikus vezényli az országot. És a két szakember-alárendeltje, a két hippokratészi esküt tett orvos szolgaian teljesíti a vezér minden ötletét: hazaküldik a kórházakból az ápolásra szoruló, súlyos állapotú betegek tömegét, és még arról sem akarnak adatot közölni, hogy ebbe hányan haltak bele. Mindezt súlyosabbnak érzem, mint magát a járványt. A járvány ellen lesz gyógyszer, de lesz-e az önkény ellen?
L. L.: A járványok és az önkényuralmak halálos nászából torz eszmék, gyilkos gyakorlatok születnek. Mi volna más a járvány oka, mint a zsidók, a migránsok, a brüsszeli sorosista liberálisok, a rémhírterjesztők gyalázatos összeesküvése! Minden demokrácia fokmérőjének tekintem a nőkhöz való viszonyt. Most, amikor az egészségügyben és az elzárt család ellátásában többségükben a nők vállalnak odaadó szerepet, különösen undorító annak a nálunk dédelgetett torzszülöttnek a születése, amit a férfias politikai hajsza jelent a 2-es személyi számot viselők, a nők ellen. B. Zs.: Igen, az a megvetéstől fröcsögő szöveg, amelyet Országgyűlésünk elnöke egy női képviselőtársához intézett. Ahogy általában a nőkről, ahogyan az ellenzékről beszél. Hol kötelet emleget, hol azt állítja, hogy az ellenzéki politikusok, állampolgárok nem magyarok… De ehhez tartozik az is, ahogyan ezekre a szavakra és az ellenzék tiltakozására a többi képviselő vagy éppen az igazságügyi miniszter hölgy reagál: a mély cinizmus. Egy ilyen kiszólás nem véletlen, hanem politikai közlemény a mi megrendült demokráciánkban. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az Országgyűlés elutasította az Isztambuli Egyezmény ratifikálását. Hogyan érezheti magát manapság egy bántalmazott nő, vagy egyszerűen egy nő Magyarországon? Megalázottan és kiröhögve. A járványból adódó beszűkült helyzetben minden kiszólás, minden bántalom olyan hangzó térbe kerül, amelyben fölerősödik, S mert a nyilvános és köztéri tiltakozás nem lehetséges ‒ az egyén, az állampolgár egyre kiszolgáltatottabbnak érzi magát. Ezúttal újabb kisebbségi státuszt is szereztem. Egy mesterkélt összetett szóval, „szépkorú” vagyok, magyarán: öreg. És ez a besorolás sem jobb indulatú, mint néhány évtizede és mostanság újra: a zsidó, az erdélyi, a liberális, a női státusz… Elszaporodott, fölerősödött a karantén alatt az öregek hibáztatása. Tízezrek tetszikelték (magyarul: lájkolták) az interneten a járvány „vénkisöprő” hashtagjét. Egyre többet hallani, hogy miért nem kár, ha az idősek belehalnak a járványba. Az interneten olvasható, valamint az utcai, a boltokban felhangzó öreg-gyalázások hangneméről eszembe jutott, amit a 1970-es évek végén hallottam Salamon Anikó néprajz- kutatótól. A Szilágyság elmaradottabb falvainak némelyikében – még a XIX. század végén, a XX. elején is – a magatehetetlen vagy beteg öreget kitették az istállóba. És ha betegsége túl hosszúra nyúlt, akkor a falu fölötti kis dombon, egy erre szolgáló nagy doronggal a fia rituálisan agyonütötte. Ez a falu közös, jól őrzött titka maradt az erőteljes hatósági tiltás ellenére. Ha egy népességnek százezreit, egy nagycsaládnak mintegy másfél száz tagját deportálták és ölték meg 1944-ben, akkor megorrontom az öregekről való beszédben a kénkőszagot. A történelmi tapasztalat árnyékaival az életemen a mostani öreg-ellenesség szorongató jövőképet vetít koponyám falára. Milyen itt zsidónak lenni? Milyen öregnek? Milyen nőnek? Milyen munkanélkülinek? Milyen éhes gyereknek lenni? Milyen embernek lenni? Lehet, hogy ez a cél. A szólásszabadsággal élő nyilvános véleménymondást, a rendelkezések szerint rémhírterjesztésnek lehet minősíteni. Rendőrök visznek el embereket egy-egy facebookos bejegyzés, a szabad véleménynyilvánítás miatt. Hogyan érezheti magát egy – az erkölcsi értékekben, a személyes és a kollektív szabadságban hívő – liberális? A magyarországi demokratikus berendezkedés elaknásított terület. Kolozsváron születtem és éltem, de nekem itt, Magyarországon van immár vagy harminc éve a hazám. A szívem ember-voltom jogán kétfelé ficánkol. Szerencsére Erdélyben, ahol ma is sokféleképpen nehéz kisebbséginek lenni, legalább most nincs diktatúra. Megszaporodtak az utóbbi hónapokban a viccek, levélkék, üzenetek, kis vigasz-videócskák. Jobb a nemzet humora, mint az utóbbi harminc évben. Minden áron nevetni akarunk, hogy ne kelljen zokogni. Így mintha időnk sem volna, hogy felfogjuk: körülöttünk-mellettünk a világban naponta százával-ezrével haltak s halnak meg emberek. Nincs nevük, arcuk, csak egy szám a jelentésekben. Nem tudjuk kik voltak az aznapi „operatív törzsi szemle” elhunytjai. És elfelejtjük, hogy az elhunytak nem számok. Ők a nagyszüleink, a szüleink, egy nagy generáció tagjai –akiket nem gyászol meg az államvezetés, az ország. 
Ismerős volt, bár máig megszokhatatlan az a kegyetlenség, amivel – gondoskodást mímelve – kidobták a súlyos betegeket a magyar kórházakból. „Egyetlen magyar sincs egyedül”? Meglep az öblös hazugság, amelynek el kellett fednie, hogy gazdasági segítség csak a gazdag tulajdonosoknak és nem a munka és megélhetés nélkül maradt szegényeknek jár. Ismerős nekem a részvétlenség, a cinizmus, a nagyhangú öntetszelgés, a híradókba vegyített, ellenőrizhetetlen helyzetjelentések ceremóniája. Ismerős a félelemkeltés, az egyedül üdvözítő és immár teljhatalommal rendelkező ország-atya kenetes, hárító és önelégült beszédmódja, a fölsorakozó központi bizottsági csoportképek látványa. Ismerős a lassan mindent ellepő hazugság. Ismerős a csönd, az életükért és állásukért reszkető emberek megalkuvó csöndje. Ismerősek az elégedetlenség futó, apró hullámai a tenger felszínén. És hogy közben nem történik semmi. Hogy nem támad föl a népek tengere, nem söpri el bántalmazóit! Azokat, akik csúfot űznek mindannyiunkból, jóhiszemű híveiket beleértve. Az alábbi szövegbe nemrég futottam bele egy közösségi felületen. Egy olasz tüdőgyógyász írta azokról az idős honfitársairól, akik a járvány áldozataivá váltak. A szöveget lefordító és közreadó Király Kinga Júlia néhány soros bevezetője is megrendítő: „Egy nemzedékről van szó, akik a háború utáni Európát újjáépítették. Elszorult a torkom. Több okból is. Mi most Fellini, Visconti, de Sica, Antonioni világától búcsúzunk. Ugyanakkor itt vannak a mi öregjeink, akik szintúgy felépítettek egy világot, végig éltek egy diktatúrát, vonták tőlük a tébét, most pedig ellátatlanul küldik haza őket - meghalni. Mi ezt a világot hoztuk össze nekik.” És itt az olasz orvos vallomása: "Mind elmennek. Némán, alázattal, amilyen alázatos némaságban, munkával és áldozattal telt az életük. Elmenőben van egy teljes nemzedék. Ők azok, akik az élelemért vívott hajszában, a légópincékből olykor kitörve a bőrükön érezték a háború bűzét, a nélkülözést és a veszteségeket. Kérges tenyerek, mélyen árkolt arcok mennek most el, s velük együtt távozik a gyilkos napon és a metsző hidegben töltött idők emlékezete. Testek, amelyek atlétatrikóban és újságpapírcsákóban tonnaszám hordták a törmelékeket, cementet kavartak, és meghajlították a vasat. Elmenőben a Lambretták, a Cinquecento és Seicento nemzedéke, az első hűtőszekrényeké, a fekete-fehér tévéké. Lepedőbe csavarva hagynak el bennünket, mint megannyi Krisztus, ők, a gazdasági virágzás megteremtői, akik életük és verítékük árán felemelték ezt a nemzetet, és olyan gazdasági jóléttel ajándékoztak meg bennünket, amit büntetlenül élveztünk hosszú ideig. Velük együtt távozik most a tapasztalat, a belátás, a türelem, a rugalmasság, a tisztelet és ki tudja, hány órányi elfeledett imádság. Magányosan mennek el, a kezüket senki nem fogja, nem lehelnek utolsó csókot az arcukra. Mennek a nagyszüleink, országunk történelmi emlékezete, az emberiség kulturális öröksége. Itália tartozik nektek egy KÖSZÖNÖM-mel, 60 millió kedves gondolattal, amely utolsó utatokon elkísér." L. L.: Igen, egy magyar nagy nemzedék is elment, elmegy az elmúlt öt évben. Ahogy elment a harmincas évek második felétől Kosztolányi, József Attila, Karinthy, Babits és Móricz. Ahogy Esterházy írta 91-ben Nemes Nagy halálára, egy másik nagy nemzedék elmenetelekor: „Talán sosem volt jóban, de manapság mintha látványosan rossz állapotban volna az orvostudomány, közbülsőben, a tudás és a tehetetlenség heves kettősségében. Vagy mindig is így? Az utóbbi néhány évben többször is lejátszódott ugyanaz, a keserves jóslások beteljesülése, mondták valakiről, hogy halálos beteg, és azután elmúlt egy kis idő, és meg is halt, Ruttkay, Ronyecz, Erdély, Ottlik, aztán Nemes Nagy. De nem erről akarok beszélni, mert erről nem tudok, csak rögzítem a zavaromat, nem a haláltól való profán rettegést, hanem ezt a közbülső ócska várakozást. Hónapokig vártam, hogy meghaljon ez az asszony. Mint egy dögkeselyű, úgy köröztem fölötte.” És 2015 januárjától egymás után vesztjük el Hankiss Elemért és Göncz Árpádot, Kertész Imrét és Esterházy Pétert, Juhász Ferencet és Tandori Dezsőt, Heller Ágnest és Konrád Györgyöt és még mennyi, mennyi kiváló embert. 14-en maradtunk, akik ott voltunk a monori ellenzéki csúcson, s tán egyedül vagyok, aki voltam Monoron és Lakiteleken is. Most mennek el az utolsók, akik átélték a háborút és a népirtást, akik megvívták 56 forradalmát és megjárták a börtönöket, munkások, akik újjáépítették Kolozsvárt 1945 után és Budapestet 45 és 56 után, akik 68-ban reformokat csináltak, akik 89-ben megfordították Magyarországot, s az utcán álltak Temesvárt és Kolozsvárott, akik megpróbáltak liberális demokráciát teremteni egy demokratikus hagyomány nélküli régióban és országban, akiket megcsaltak és becsaptak, akiknek két hazájuk is volt és talán egyik se fogadta be őket. Az "emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék…” B. Zs.: Igen, úgy érzem, valamennyire ismerem mindezt, mert egy diktatúra olyan, mint egy régi árnyék a tüdőn. Hosszan megmarad. Az avatott szem fölismeri bárhol, bármikor. Nem tudom, többségben vagyunk-e mi, a csak-emberek. Nem tép-e számtalan darabra az a sokféleség, amely az életünket jelenti? Most tulajdonképpen szabadok lehetnénk ebben a nagy közös világmagányban, amely ránk borult. A szabadság az, hogy van időnk olvasni, írni, beszélgetni és figyelni. „Valaki ezt üzeni: A mi világunkban aludtunk el és egy másikban ébredtünk meg. Disney egy csapásra elveszítette mágikus erejét, Párizs már nem romantikus, New York már nem áll meg a lábán, a Kínai Fal már nem erőd, és Mekka néptelen. Fegyverré vált az ölelés, a csók, s hogy nem-látogatod szüleidet és barátaidat: ma a szeretet jele. Hirtelen rádöbbensz, hogy a hatalom, a szépség és a pénz értéktelen, egyik sem adhatja meg az oxigént, amelyért küszködsz. A bolygó folytatja életét, továbbra is szép. Csupán az embereket zárta ketrecekbe. Úgy vélem, üzenetet küld nekünk: »Nem vagytok szükségesek. A levegő, a föld és a víz jól megvan nélkületek is. Amikor visszatértek, emlékezzetek arra, hogy a vendégeim vagytok. Nem az uraim.«" Hiszen mintha effélét – vagy valami hasonlót – már olvastunk volna! Hátha ezután, az ébredés után, emlékezni fogunk rá. Ez a mi esélyünk, a Föld utolsó intelme. Ahogy Kosztolányi írta a Hajnali részegségben: „de pattanó szivem feszítve húrnak / dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.”

Hegyi Iván: Ötven éve kell, hogy várj

Publikálás dátuma
2020.05.30. 11:35

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat 1971 januárjában közzétett adatai szerint 1970-ben a Neoton korongjából kelt el a legtöbb kislemez. Az 1969 őszén megjelent hanghordozó A oldalán a Szeretni jó, a másik felén a Kell, hogy várj című dal látott napvilágot. Az előbbiről ma már szinte senki nem tud semmit, a „kiegészítő” sláger viszont örökzöld maradt; kívánságműsorok és rendezvények-lakodalmak kihagyhatatlan darabja.
A Neoton kezdetben gyártotta a hasonló hangzású szerzeményeket: a Nekem eddig Bach volt mindennel kezdte, majd az aranylemezzé váló Kell, hogy várj után a Ha érteném, mit mond a széllel folytatta. A nagy trouvaille-ról Balázs Fecó máig azt mondja: „A magyar popzene gyöngyszeme. A Kell, hogy várj-nak csak egy hibája van. Hogy nem én írtam.” Balázs akkortájt a Neotonban játszott Galácz Lajossal, Som Lajossal és a szerző-gitáros Pásztor Lászlóval együtt. A dal szövegét az az S. Nagy István vetette papírra, aki minden magyar beategyüttes születésénél ott volt: ő jegyezte Szörényi Leventével a Rohan az időt (Koncz Zsuzsa és az Illés), Zoránnal az Édes éveket (Metró), Presser Gáborral az Azt mondta az anyukámat (Omega), Fenyő Miklóssal a Csavard fel a szőnyeget című, máig táncba hívó partidalt (Hungária). Ám – tudomásom szerint – S. Nagy szerepe a bandáknál mindenekelőtt abban mutatkozott meg, hogy bevezette a beatnikeket-rockereket a rádióstúdióba és a lemezgyárba. Fenyő nótájából például egy sor volt az övé: a „holnap lesz a nagytakarítás”. (Az eredeti részlet így szólt: „a szomszédoknak nincs beleszólás”.) Abban az időben Pásztor, a Közgazdaság-tudományi Egyetem aulájában, illetve az intézmény Makarenko utcai klubjában játszó Neoton vezetője arról beszélt: „Nem lehet tudni, merre tart a beat.” Együttese ennek megfelelően 1970 nyarán az Omegával, 1972-ben Korda Györggyel szerepelt az Országos Rendező Iroda turnéján, míg 1971-ben a Tremeloes előzenekaraként koncertezett a Kisstadionban. A Tremeloes, amely júniusban és júliusban is fellépett a zuglói szabadtéren, jól tartotta magát: 1970-es Me and My Life című dala a kor nagy számai közé tartozott, negyedik volt a brit listán. Itthon ekkoriban már sorra adták ki a bódító beatalbumokat, igaz, olyan kislemezek is napvilágot láttak, mint a Bergendy-zenekar Zimezum-adaptációja, valamint Nádas–S. Nagy örökbecsű szerzeménye Aradszky László felejthetetlen tolmácsolásában: „Mikor a tarhonya virágzik, a csókod akkor lesz hiánycikk...” A Neoton nemcsak idehaza, hanem Ghánában és Nigériában is turnézott, Balázs pedig már Hammond-orgonán játszotta a Procol Harumtól az A Whiter Shade of Pale-t, a Deep Purple-től a tízperces Child in Time-ot, a Uriah Heeptől a hasonlóan hosszú, ugyanolyan érzelmes-rockos July Morningot. (Addig a melegben mindig elhangolódó, „szúnyogirtónak” csúfolt keletnémet Matadoron verte a billentyűket.) Az afrikai túra aztán szétszakította az együttest, mert hazafelé a csapat megnézte a Black Sabbath amszterdami lemezbemutató koncertjét, s a buli olyan hatást tett a nézőtéren ámuló muzsikusokra, hogy az élmény már az Il-18-as Malév-gépen megalapozta a Taurus Ex-T létrehozását. Ferihegyen omegások várták a Neotont, hogy az LGT-hez szegődő Laux József helyére magukhoz csábítsák Debreczeni Ferencet, így került a Taurus-kvartettbe – Balázs, Som, valamint a Sakk-Matt-os gitárművész Radics Béla mellé – a metrós Brunner Győző. (Radicsot egyenesen a pártba és a kormányba delegálta volna a felhevült publikum...) A Neotont, amelyben Balázst Jakab György, Somot Tiboldi János váltotta, megbírálta egy hetilap lelkes bajai férfi olvasója: „Egy éven belül tizenöt válaszborítékos levelet írtam hozzájuk, de nem válaszoltak. Lehet, hogy azért, mert nem vagyok csaj?” A Taurus az Omega 10 000 lépése után tízezer ember előtt mutatkozott be, és ezer mérföldnyi útról énekelt a budai Ifiparkban. Játszotta az Anyám, vigasztalj engem című, Child in Time-os hangulatú nótát is, amelyet aztán a Korál vett lemezre. Ám arról, hogy korabeli kedvenceim egyike, az Ezer mérföldnyi út korongra kerüljön, máig csak azt mondogathatom magamnak: kell, hogy várj...
Szerző

Kilátás a Világgazdaságra - Simai ’90

Publikálás dátuma
2020.05.30. 08:00

Amikor bő félévvel ezelőtt elkezdtem foglalkozni e kötet szerkesztésével, egy régi emlék ugrott be. 1973 szeptemberében a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem egyik nagyelőadójában ültem, körülbelül négyszáz többi hallgatóval együtt. Harmadéves egyetemista voltam, valódi „közgázos”, szinte minden érdekelt, ami a gazdaság és a társadalom folyamatait illeti, ami ezeket összekapcsolja. Az azt megelőző két évben egyetemi tanulmányaimban sok elmélet, sok objektív diszciplína, és persze a kor jellemzőinek megfelelően az írott tananyagokban sok felesleges, vagy sokunk számára nevetséges, esetleg indulatokat is keltő anyag is volt. A valódi gazdasági-társadalmi folyamatokat akkor még, legalábbis az előadásokon nem sokan elemezték. (...)
Ebben a helyzetben bejött az előadóba egy akkor számomra középkorúnak tűnő (azóta tudom, 43 éves) előadó, és a kétórás előadása alatt egy kicsit megnyílt a világ. Olyanokat hallottunk, amiből szinte ez alatt az idő alatt el lehetett helyezni, hogy Magyarország igazából hol és hogy áll a világban. Hogy a világ egésze milyen nagyságrendeket jelent, mivel lehet elhelyezni a gazdaság egyes szereplőit általában. Hogy összességében a gazdaság és a társadalom szereplői hogyan strukturálódnak, mik határozzák meg a helyzetüket, a lehetőségeiket, a köztük lévő viszonyokat és erőviszonyokat. Milyen ellentmondások, milyen egymásrautaltságok alakultak ki globálisan, ezek között mik a meghatározók. Az egyes szereplők között milyen látható és láthatatlan egymásrautaltsági viszonyok vannak, hogyan függnek össze a nagy transznacionális vállalatok (talán a kifejezést is ott hallottam először) és az egyes gazdaságok tevékenységei, folyamatai. Mitől lehet meghatározó egy gazdaság vagy egy vállalat szinte „akaratán kívül” is?  És hogy nem csak a gazdaság és a társadalom, de ezek és a környezeti viszonyok is egymástól szétválaszthatatlanok. (...)
Hallottunk arról, hogy a gazdasági reálfolyamatok és az institucionális viszonyok, szabályozási rendszerek hogyan függnek össze globálisan. Vagy a világon az éhezők, az alultápláltak éppen milyen „nagyságrendet” jelentenek. Egyáltalán hogyan változnak azok a viszonyok és arányok, amikről szó van, miért változnak és mi várható. Minderről egy logikus, a kölcsönös függőségi és kapcsolódási viszonyokat bemutató, érzékelhető struktúrát hallottunk, a legfrissebb adatokkal. Hatásos volt hallani az objektív számokat, hogy a világ termelése (hozzáadott értéke) egészében mintegy 5.000 milliárd dollárt tesz ki – ma hozzávetőlegesen 80.000 milliárd -, és ebből csak az Egyesült Államok csaknem 1.400 milliárdot ad – ma mintegy 20.000 milliárdot -, miközben Magyarország messze nem éri el az egy százalékot. Vagy azt, hogy a legfejlettebb és a legkevésbé fejlett országok között még az átlagos egy főre jutó jövedelem különbség is több mint százszoros, hogy hányan élnek a világon napi egy dollár alatti jövedelemből. Vagy azt, hogy egy-egy óriásvállalat vagyona, termelése mekkora, és hogyan viszonyul egy-egy ország termeléséhez.
Önmagában az elhangzottak tematikája, a strukturáltsága és az objektív adatok sorozata egy újfajta gondolkodást indított el a hallgatóságban (legalábbis annak a közgazdasági folyamatok iránt valóban érdeklődő részében). Kicsit másként kezdtünk gondolkodni: összefüggésekben, a gazdasági-társadalmi kapcsolódások, a globális, a regionális, a nemzeti és nemzetközi, a lokális és nemzetközi, vagy akár ahogy most mondjuk, a mikro-, és makroszint összekapcsolódásának rendszerében. Persze nem azt mondom, hogy mindezt az előadó, Simai Mihály ott és akkor mind kifejtette, de egy olyan rendszert állított fel, egy olyan gondolkodásmód alapjait adta meg, ami a hallgatóban ennek a fontosságát bizonyította, az ebben való gondolkodás iránti érdeklődést megalapozta. Simai már ezzel iskolateremtő volt.
Ekkor, 1973-ban, amikor ezeket a „vilgazd” előadásokat tartotta, már kiemelkedő nemzetközi tapasztalatok, kapcsolatok, ismeretek álltak mögötte. Már akkor csaknem másfél évtizeddel azelőtt két évig munkatársa volt az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának (1959–1960), majd 1964 és 1968 között eltöltött négy évet az ENSZ Nemzetközi Fejlesztési Központjában, New Yorkban. (Ezekről az évekről szól általam egyik elsőként olvasott könyve, ami sokatmondóan a „Kilátás a 26. emeletről” címet kapta.) Persze mondhatni, akkoriban keveseknek adatott meg, hogy ilyen lehetőségekkel éljenek. Simai ezeket a lehetőségeket maximálisan kihasználta, és folyamatosan kamatoztatta. Szinte minden iránt való érdeklődésének és sajátos kutatási, oktatási habitusának megfelelően minden lehetőséget kihasznált. ENSZ-kutatóként – elmondása szerint – bejárt modern közgazdaságtant, statisztikát, könyvvitelt stb. tanulni a genfi egyetemre. Mindent magába szívott, mindent szintetizált. Mint sok más, ez sem változott nála az idők folyamán.
Simai már akkor, a múlt század hetvenes éveinek közepén iskolateremtő volt a "Közgázon", az MTA Világgazdasági Intézetében (ma KRTK Világgazdasági Intézet) és a nemzetközi közgazdasági életben. Tulajdonképpen azt a szemléletű világgazdasági kutatást és oktatást, ami ezekben az intézményekben azóta is meghatározó, részben ő alapozta meg, és azóta is igyekszik ezt érvényesíteni. (...)
Simai mindig is szintetizál, rendszerben gondolkodik, az egyes folyamatok közötti hatásmechanizmusokat és ezek következményeit igyekszik feltárni. Közben soha nem téveszti szem elől, hogy a gondolkodásban ennek mi az értelme, hogyan használható, hasznosítható „az életben”. (Ismét egy személyes emlék, apróság, de jól jellemzi Simai attitűdjét: felvételi vizsga valamikor a hetvenes évek vége felé, én már kollégaként vizsgáztattam vele. Több konkrét lexikális kérdést tettünk fel, Simai, az elnök csak annyit kérdezett a jelölttől: Mondja, járt a Nagycsarnokban? Mennyibe kerül a különböző kofáknál a paradicsom? Mit gondol, miért vannak különbségek köztük? Ez volt a pályaalkalmassági kérdése.) Mindig a legfrissebb eseményeket értékeli, és a lehetséges alternatívákat a korábbi kutatásai eredményeihez kapcsolva, kiemelkedően nagy ismereti és kapcsolati hátterére, statisztikai forrásismereteire alapozva vázolja fel, és ami számomra imponáló, mindig a valós folyamatokkal összevetve. (Az 1970-es években írta a sokatmondóan „A harmadik évezred felé” című könyvét, és jól jelzi azt a már említett, a korábbi és a legaktuálisabb kutatásokat összekapcsoló attitűdöt, hogy 2018-ban „A harmadik évezred nyitánya” címmel jelent meg egy kötete. Egyébként nem ez az egyetlen olyan könyve, amelynek a címében is utal a folyamatosságra és a változásra, amiket mindig szem előtt tart.) (...) Ebben a Simai eddigi életművét tekintve rövid bevezető írásban vannak visszatérő kifejezések. Ilyen az „iskolateremtő Simai”, és ilyen a szintetizáló elemző, kutató, a kapcsolatteremtő ember. Mihály megismerkedésünk óta, és mint korábbi kollégáitól tudom, azt megelőzően is, nemcsak oktatott, hanem inspirálta, ösztönözte hallgatóit, oktató, kutató kollégáit. A kutatást és oktatást mindig sikeresen kapcsolja össze. Iskolateremtő szerepe több vonatkozásban is megnyilvánul. Egyrészt abban, hogy hihetetlenül jó érzékkel, az aktuális folyamatok és az új tudományos eredmények folyamatos nyomon követésével mindig azokkal a témákkal foglalkozik, amelyek az adott és a várható folyamatokban meghatározóak, ezek kutatására ösztönözi kollégáit is. Több olyan téma is van a nemzetközi közgazdasági életben, amelyekkel itthon és nemzetközileg is az elsők között kezdett mélyrehatóan foglalkozni. Az innováció nemcsak tudományos habitusában, hanem az új témák felismerésében is jelentkezik. (...) Egyike volt azon keveseknek, akik már a múlt század hetvenes éveiben kutatási-oktatási szinten is igyekezett a technológia paradigmaváltás makro- és mikrohatásaival összefüggésrendszerben gondolkodni. De ilyen kvázi meghatározó innovatív kutatója volt már korábban a nemzetközi korporációk, transznacionális vállalatok tevékenységének, hatásmechanizmusainak. Ez is olyan téma, amiben a „közgáz vilgazd tanszéke”, és az általa vezetett Világgazdasági Kutatóintézet úttörő szerepet kapott. (...) Közben magánéletében is irigylésre méltó. Nemcsak lánya, veje, unokái, de széles körű baráti társasága számára is központi figura. Neki mindenről tudnia kell, és mindenről van véleménye, akár az ENSZ-ben, az ENSZ Társaságok Világszövetségében, persze mindenekelőtt az Egyetemen – ami azért még ma is a szó szoros értelmében második otthona – vagy a „Vilgazdkutatóban”, aminek kialakításában, profiljának megteremtésében, kutatói gárdájának összekovácsolásában meghatározó szerepe volt és van. Hiszen Bognár József mellett hosszú évekig igazgató-helyettese volt, majd ezt követően igazgatója, és persze aktív vezető kutatója. Ha róla van szó, talán indiszkréció, de nem lehet nem megemlíteni, hogy pl. hálaadás napi pulykasültjét sok fine dining étterem is szívesen fogadná. (...) 2020. március eleje: egyik este felhívott Misi (ahogy sokan, barátai hívjuk). Szokásos aktivitásával arról beszélt, hogy a tanszékünk, a Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszéke (amely az egyetem legrégebben folyamatosan működő és folyamatosan megújuló tudományos és oktatási műhelye, és amiben jelentős szerepe van Simai Mihálynak) tervezi egy új, nemzetközi fejlesztéspolitikai szak indítását. Javasolta, hogy beszéljünk róla, mik legyenek ennek a meghatározó elemei, mi legyen a fő célja, milyen kompetenciákat adjon, és ebben mi hogyan tudunk részt venni. Mint mondta, kell vele foglalkozni, mert felelősséget érez a tanszék és a tudományterület jövője iránt. A megismerkedésünk óta eltelt csaknem ötven évben dinamikája, érdeklődése a diszciplína, a tanszék, a Világgazdasági Kutatóintézet iránti elkötelezettsége, a világgazdasági kutatások iránti érdeklődése, az összefüggésekben való gondolkodása és az, hogy mindig a legújabb folyamatok hatásaiban gondolkodik, és azok kutatását, oktatását, új kollégák bevonását tartja meghatározónak, semmit nem változott. Kívánom magunknak, sokáig maradjon ez így. (Ez az írás Simai Mihály 2020. április 4-i, 90. születésnapja alkalmából született szöveg szerkesztett, rövidített változata. Az eredeti cikk részben a „Köz-gazdaság” folyóirat ez alkalomra megjelent száma, részben pedig – a koronavírus-járvány következtében meghiúsult – a Budapesti Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszéke, a MTA IX. Osztálya és a KRTK Világgazdasági Intézet közös rendezésében tervezett ünnepi ülés együttes bevezetőjeként készült. Az írás személyes hangneme a baráti kapcsolat mellett ennek is következménye.)
Szerző