Lengyel László (L. L.): Milyen ebben a világban élni és meghalni? „javíthatatlanul / gyógyíthatatlanul” – írtad Hazádnak című versedben. A karantén rendületlenül bezárja az embert a hazájában. És a mi magyar karanténunk „javíthatatlanul és gyógyíthatatlanul” zárt falai közé. Hol a hazád? Ismerős és otthonos neked ez a világ?
Balla Zsófia (B. Zs.): Azt kérdezed, mi történt velünk a világjárvány idején. Bármilyen furcsa: kezdettől fogva ismerős érzés fogott el. Ismerősség vagy otthonosság? Arra emlékeztetett, amit korábban a sztálinizmus, majd – 24 éven át – a Ceauşescu-diktatúra alatt egyszer már átéltem. Kisebbségiként, mindig. Mint magyar, mint erdélyi, mint zsidó, mint nő, mint író, mint liberális. És sorolhatnám: az ember sorsa a kisebbségi státusz. Ám a szenvedés nem kizárólag a kisebbségi státuszból fakad, abból nem kellene szükségszerűen következnie. Korai éveimből a szüleimre emlékszem, akik szeretetükkel mintegy enyhítették, eltakarták a politikai valóságot. Bár a XX. kongresszus napjairól és ’56-ról már egészen formás, konkrét emlékeim is vannak. De 16 éves koromtól, azaz 1965-től, még inkább 1972-től már bizonyosan felfogtam, hogy Erdélyben, Romániában, egy kommunista diktatúrában élek.
Ezért most ismerős volt a bárhonnan megszerezhető kórtól, az állandóan fenyegető életveszélyből adódó, kezdeti halálfélelem. Ismerős a heves keresgélés, hogy valódi szakemberek véleményéhez jussak hozzá. Ismerős a kiszolgáltatottságból és a helyhez-kötöttségből fakadó szorongás. Ismerősek a szaporodó tilalmak és betartandó szabályok szorítása, a barátaimtól való távoltartás, a védelmező, de nevetséges némaságra ítélő szájkosár. Ismerős volt már a hatalom birtokosainak titkolózása a valóságot illetően. Ismerős a cinikus és nyegle felkészületlenség a bajban. Ismerős volt, hogy tudhatom: nem számítok. Mindannyian nem számítunk. Újra az ifjúkori éjszakázás, az éjszakai szabadságérzet, majd a végleges öntudatlanságot utánzó, zuhanásszerű alvás köszöntött életembe, nappal pedig a megfosztottság tartós érzete.
Ami azonban igazán rosszul érintett, az a hazai politikai változások természete: az időkorlátozás nélküli felhatalmazási törvény, a rendeleti kormányzás, az egyre nyíltabb átnyergelés az egypártrendszerre. Megbotránkoztatott a már ismert menetrend: a katonai jelenlét, a parlamentáris demokrácia operetté-silányítása, az információk meghamisítása, az egészségügy katasztrofális állapota, a társadalmi szolidaritás hatalmi mellőzése, a munka nélkül maradó szegények semmibevétele. Ahogy neves és felelős szakemberek helyett egy laikus politikus vezényli az országot. És a két szakember-alárendeltje, a két hippokratészi esküt tett orvos szolgaian teljesíti a vezér minden ötletét: hazaküldik a kórházakból az ápolásra szoruló, súlyos állapotú betegek tömegét, és még arról sem akarnak adatot közölni, hogy ebbe hányan haltak bele. Mindezt súlyosabbnak érzem, mint magát a járványt. A járvány ellen lesz gyógyszer, de lesz-e az önkény ellen?
L. L.: A járványok és az önkényuralmak halálos nászából torz eszmék, gyilkos gyakorlatok születnek. Mi volna más a járvány oka, mint a zsidók, a migránsok, a brüsszeli sorosista liberálisok, a rémhírterjesztők gyalázatos összeesküvése! Minden demokrácia fokmérőjének tekintem a nőkhöz való viszonyt. Most, amikor az egészségügyben és az elzárt család ellátásában többségükben a nők vállalnak odaadó szerepet, különösen undorító annak a nálunk dédelgetett torzszülöttnek a születése, amit a férfias politikai hajsza jelent a 2-es személyi számot viselők, a nők ellen.
B. Zs.: Igen, az a megvetéstől fröcsögő szöveg, amelyet Országgyűlésünk elnöke egy női képviselőtársához intézett. Ahogy általában a nőkről, ahogyan az ellenzékről beszél. Hol kötelet emleget, hol azt állítja, hogy az ellenzéki politikusok, állampolgárok nem magyarok… De ehhez tartozik az is, ahogyan ezekre a szavakra és az ellenzék tiltakozására a többi képviselő vagy éppen az igazságügyi miniszter hölgy reagál: a mély cinizmus. Egy ilyen kiszólás nem véletlen, hanem politikai közlemény a mi megrendült demokráciánkban. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az Országgyűlés elutasította az Isztambuli Egyezmény ratifikálását. Hogyan érezheti magát manapság egy bántalmazott nő, vagy egyszerűen egy nő Magyarországon? Megalázottan és kiröhögve. A járványból adódó beszűkült helyzetben minden kiszólás, minden bántalom olyan hangzó térbe kerül, amelyben fölerősödik, S mert a nyilvános és köztéri tiltakozás nem lehetséges ‒ az egyén, az állampolgár egyre kiszolgáltatottabbnak érzi magát.
Ezúttal újabb kisebbségi státuszt is szereztem. Egy mesterkélt összetett szóval, „szépkorú” vagyok, magyarán: öreg. És ez a besorolás sem jobb indulatú, mint néhány évtizede és mostanság újra: a zsidó, az erdélyi, a liberális, a női státusz… Elszaporodott, fölerősödött a karantén alatt az öregek hibáztatása. Tízezrek tetszikelték (magyarul: lájkolták) az interneten a járvány „vénkisöprő” hashtagjét. Egyre többet hallani, hogy miért nem kár, ha az idősek belehalnak a járványba. Az interneten olvasható, valamint az utcai, a boltokban felhangzó öreg-gyalázások hangneméről eszembe jutott, amit a 1970-es évek végén hallottam Salamon Anikó néprajz- kutatótól. A Szilágyság elmaradottabb falvainak némelyikében – még a XIX. század végén, a XX. elején is – a magatehetetlen vagy beteg öreget kitették az istállóba. És ha betegsége túl hosszúra nyúlt, akkor a falu fölötti kis dombon, egy erre szolgáló nagy doronggal a fia rituálisan agyonütötte. Ez a falu közös, jól őrzött titka maradt az erőteljes hatósági tiltás ellenére.
Ha egy népességnek százezreit, egy nagycsaládnak mintegy másfél száz tagját deportálták és ölték meg 1944-ben, akkor megorrontom az öregekről való beszédben a kénkőszagot. A történelmi tapasztalat árnyékaival az életemen a mostani öreg-ellenesség szorongató jövőképet vetít koponyám falára. Milyen itt zsidónak lenni? Milyen öregnek? Milyen nőnek? Milyen munkanélkülinek? Milyen éhes gyereknek lenni? Milyen embernek lenni?
Lehet, hogy ez a cél. A szólásszabadsággal élő nyilvános véleménymondást, a rendelkezések szerint rémhírterjesztésnek lehet minősíteni. Rendőrök visznek el embereket egy-egy facebookos bejegyzés, a szabad véleménynyilvánítás miatt. Hogyan érezheti magát egy – az erkölcsi értékekben, a személyes és a kollektív szabadságban hívő – liberális? A magyarországi demokratikus berendezkedés elaknásított terület. Kolozsváron születtem és éltem, de nekem itt, Magyarországon van immár vagy harminc éve a hazám. A szívem ember-voltom jogán kétfelé ficánkol. Szerencsére Erdélyben, ahol ma is sokféleképpen nehéz kisebbséginek lenni, legalább most nincs diktatúra.
Megszaporodtak az utóbbi hónapokban a viccek, levélkék, üzenetek, kis vigasz-videócskák. Jobb a nemzet humora, mint az utóbbi harminc évben. Minden áron nevetni akarunk, hogy ne kelljen zokogni. Így mintha időnk sem volna, hogy felfogjuk: körülöttünk-mellettünk a világban naponta százával-ezrével haltak s halnak meg emberek. Nincs nevük, arcuk, csak egy szám a jelentésekben. Nem tudjuk kik voltak az aznapi „operatív törzsi szemle” elhunytjai. És elfelejtjük, hogy az elhunytak nem számok. Ők a nagyszüleink, a szüleink, egy nagy generáció tagjai –akiket nem gyászol meg az államvezetés, az ország.
Ismerős volt, bár máig megszokhatatlan az a kegyetlenség, amivel – gondoskodást mímelve – kidobták a súlyos betegeket a magyar kórházakból. „Egyetlen magyar sincs egyedül”? Meglep az öblös hazugság, amelynek el kellett fednie, hogy gazdasági segítség csak a gazdag tulajdonosoknak és nem a munka és megélhetés nélkül maradt szegényeknek jár. Ismerős nekem a részvétlenség, a cinizmus, a nagyhangú öntetszelgés, a híradókba vegyített, ellenőrizhetetlen helyzetjelentések ceremóniája. Ismerős a félelemkeltés, az egyedül üdvözítő és immár teljhatalommal rendelkező ország-atya kenetes, hárító és önelégült beszédmódja, a fölsorakozó központi bizottsági csoportképek látványa. Ismerős a lassan mindent ellepő hazugság. Ismerős a csönd, az életükért és állásukért reszkető emberek megalkuvó csöndje. Ismerősek az elégedetlenség futó, apró hullámai a tenger felszínén. És hogy közben nem történik semmi. Hogy nem támad föl a népek tengere, nem söpri el bántalmazóit! Azokat, akik csúfot űznek mindannyiunkból, jóhiszemű híveiket beleértve.
Az alábbi szövegbe nemrég futottam bele egy közösségi felületen. Egy olasz tüdőgyógyász írta azokról az idős honfitársairól, akik a járvány áldozataivá váltak. A szöveget lefordító és közreadó Király Kinga Júlia néhány soros bevezetője is megrendítő: „Egy nemzedékről van szó, akik a háború utáni Európát újjáépítették. Elszorult a torkom. Több okból is. Mi most Fellini, Visconti, de Sica, Antonioni világától búcsúzunk. Ugyanakkor itt vannak a mi öregjeink, akik szintúgy felépítettek egy világot, végig éltek egy diktatúrát, vonták tőlük a tébét, most pedig ellátatlanul küldik haza őket - meghalni. Mi ezt a világot hoztuk össze nekik.”
És itt az olasz orvos vallomása: "Mind elmennek. Némán, alázattal, amilyen alázatos némaságban, munkával és áldozattal telt az életük. Elmenőben van egy teljes nemzedék. Ők azok, akik az élelemért vívott hajszában, a légópincékből olykor kitörve a bőrükön érezték a háború bűzét, a nélkülözést és a veszteségeket. Kérges tenyerek, mélyen árkolt arcok mennek most el, s velük együtt távozik a gyilkos napon és a metsző hidegben töltött idők emlékezete. Testek, amelyek atlétatrikóban és újságpapírcsákóban tonnaszám hordták a törmelékeket, cementet kavartak, és meghajlították a vasat. Elmenőben a Lambretták, a Cinquecento és Seicento nemzedéke, az első hűtőszekrényeké, a fekete-fehér tévéké. Lepedőbe csavarva hagynak el bennünket, mint megannyi Krisztus, ők, a gazdasági virágzás megteremtői, akik életük és verítékük árán felemelték ezt a nemzetet, és olyan gazdasági jóléttel ajándékoztak meg bennünket, amit büntetlenül élveztünk hosszú ideig. Velük együtt távozik most a tapasztalat, a belátás, a türelem, a rugalmasság, a tisztelet és ki tudja, hány órányi elfeledett imádság. Magányosan mennek el, a kezüket senki nem fogja, nem lehelnek utolsó csókot az arcukra. Mennek a nagyszüleink, országunk történelmi emlékezete, az emberiség kulturális öröksége. Itália tartozik nektek egy KÖSZÖNÖM-mel, 60 millió kedves gondolattal, amely utolsó utatokon elkísér."
L. L.: Igen, egy magyar nagy nemzedék is elment, elmegy az elmúlt öt évben. Ahogy elment a harmincas évek második felétől Kosztolányi, József Attila, Karinthy, Babits és Móricz. Ahogy Esterházy írta 91-ben Nemes Nagy halálára, egy másik nagy nemzedék elmenetelekor: „Talán sosem volt jóban, de manapság mintha látványosan rossz állapotban volna az orvostudomány, közbülsőben, a tudás és a tehetetlenség heves kettősségében. Vagy mindig is így? Az utóbbi néhány évben többször is lejátszódott ugyanaz, a keserves jóslások beteljesülése, mondták valakiről, hogy halálos beteg, és azután elmúlt egy kis idő, és meg is halt, Ruttkay, Ronyecz, Erdély, Ottlik, aztán Nemes Nagy. De nem erről akarok beszélni, mert erről nem tudok, csak rögzítem a zavaromat, nem a haláltól való profán rettegést, hanem ezt a közbülső ócska várakozást. Hónapokig vártam, hogy meghaljon ez az asszony. Mint egy dögkeselyű, úgy köröztem fölötte.” És 2015 januárjától egymás után vesztjük el Hankiss Elemért és Göncz Árpádot, Kertész Imrét és Esterházy Pétert, Juhász Ferencet és Tandori Dezsőt, Heller Ágnest és Konrád Györgyöt és még mennyi, mennyi kiváló embert. 14-en maradtunk, akik ott voltunk a monori ellenzéki csúcson, s tán egyedül vagyok, aki voltam Monoron és Lakiteleken is. Most mennek el az utolsók, akik átélték a háborút és a népirtást, akik megvívták 56 forradalmát és megjárták a börtönöket, munkások, akik újjáépítették Kolozsvárt 1945 után és Budapestet 45 és 56 után, akik 68-ban reformokat csináltak, akik 89-ben megfordították Magyarországot, s az utcán álltak Temesvárt és Kolozsvárott, akik megpróbáltak liberális demokráciát teremteni egy demokratikus hagyomány nélküli régióban és országban, akiket megcsaltak és becsaptak, akiknek két hazájuk is volt és talán egyik se fogadta be őket. Az "emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék…”
B. Zs.: Igen, úgy érzem, valamennyire ismerem mindezt, mert egy diktatúra olyan, mint egy régi árnyék a tüdőn. Hosszan megmarad. Az avatott szem fölismeri bárhol, bármikor. Nem tudom, többségben vagyunk-e mi, a csak-emberek. Nem tép-e számtalan darabra az a sokféleség, amely az életünket jelenti? Most tulajdonképpen szabadok lehetnénk ebben a nagy közös világmagányban, amely ránk borult. A szabadság az, hogy van időnk olvasni, írni, beszélgetni és figyelni. „Valaki ezt üzeni: A mi világunkban aludtunk el és egy másikban ébredtünk meg. Disney egy csapásra elveszítette mágikus erejét, Párizs már nem romantikus, New York már nem áll meg a lábán, a Kínai Fal már nem erőd, és Mekka néptelen. Fegyverré vált az ölelés, a csók, s hogy nem-látogatod szüleidet és barátaidat: ma a szeretet jele. Hirtelen rádöbbensz, hogy a hatalom, a szépség és a pénz értéktelen, egyik sem adhatja meg az oxigént, amelyért küszködsz. A bolygó folytatja életét, továbbra is szép. Csupán az embereket zárta ketrecekbe. Úgy vélem, üzenetet küld nekünk: »Nem vagytok szükségesek. A levegő, a föld és a víz jól megvan nélkületek is. Amikor visszatértek, emlékezzetek arra, hogy a vendégeim vagytok. Nem az uraim.«"
Hiszen mintha effélét – vagy valami hasonlót – már olvastunk volna! Hátha ezután, az ébredés után, emlékezni fogunk rá. Ez a mi esélyünk, a Föld utolsó intelme. Ahogy Kosztolányi írta a Hajnali részegségben:
„de pattanó szivem feszítve húrnak / dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.”
