interjú;Kun Béla;Tanácsköztársaság;Hajdu Tibor;

„Nem hittem, hogy Kun Béla életrajzát rendesen meg lehet írni” - (Hajdu Tibor történész a Tanácsköztársaság kutatásáról)

Idén tölti be 90. életévét Hajdu Tibor, az 1918–1919-es forradalmak kutatásának doyenje, a Tanácsköztársaság történetét bemutató, mindmáig egyetlen, 1969-ben megjelent nagymonográfia és a korszakról szóló számos munka szerzője, források közreadója, Károlyi Mihály biográfusa. A kommün-kutatás történetéről és problémáiról Csunderlik Péter kérdezte Hajdu Tibort, akinek szerzőtársa lehetett a Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című 2018-ban megjelent kiadványban.

A Tanácsköztársaság historiográfiájának jelentős részét átfedi közel hetvenéves kutatói pályája. Hogyan lett történész, és miért kezdett foglalkozni az 1918–1919-es forradalmak történetével?

Véletlenül, egy elég viharos időszakban kötöttem ki a történettudománynál, korábban levéltáros voltam, és arra a hivatásra szintén nem készültem. Ideiglenes munkára alkalmaztak az akkori Magyar Munkásmozgalmi Intézetben: 1948 végén az ÁVO még jó kapcsolatban volt a megfelelő USA-szervekkel, így sikerült hazamenteni a BM VII. főosztályának nyilasok által Nyugatra hurcolt bizalmas iratait. Az anyag borzalmas állapotban volt, az ÁVO nem tudott eligazodni rajta, így a Munkásmozgalmi Intézet vállalta, hogy rendezi és szétosztja tematikusan maga, az ÁVO és az Országos Levéltár között. Borzasztó szakszerűtlenül, hiszen így vétettek az iratok eredet szerinti rendezésének elve ellen. Ideiglenesen alkalmaztak erre a feladatra, tizennyolc évesen, és mikor a munka pár hónap után befejeződött, megkérdeztek, akarok-e a Munkásmozgalmi Intézet Archívumának rendes munkatársa lenni. Akartam, mivel már az első munkanap után tudtam, hogy semmi mást nem szeretnék csinálni, úgyhogy utána harminchat éves koromig főállású levéltárosként dolgoztam az 1956 elején Párttörténeti Intézetté átnevezett intézményben. Pár évig még az Archívumot is vezettem, csak a munkaidőmön kívül írogattam, és ha rajtam múlik, a levéltárból mentem volna nyugdíjba. De nem így alakult. Már egy-két éve a levéltárban dolgoztam, amikor az intézet igazgatója, Réti László, aki egy lelkes, de amatőr történész volt, fölvetett egy megírni való témát, amelyben neki nem volt ideje elmerülni. Egy cikket szeretett volna íratni az 1918–1919-es tanácsokról, én pedig egy hét gondolkozási időt kértem, hogy átnézzem az anyagot. Miután ez megtörtént, jeleztem Rétinek, hogy ez annyira ágas-bogas téma, hogy ennek egy egész könyvet kéne szentelni. Így is lett, noha sokáig tartott, amíg elkészült a Tanácsok Magyarországon, 1918–1919 című munkám, mert közben mindenfélék történtek velem is, és az országgal is. A könyv viszontagságok után jelent meg, 1958-ban.

Az 1956-os forradalom nem veszélyeztette könyve megjelenését? Hiszen a munkástanácsok 1956-os szerepe hirtelen ideológiailag kényessé tette a témát, újrakeretezte a munkát.

Ettől nagyon is féltem, de szerencsére ez rajtam kívül senkinek se jutott eszébe. Annyira féltem, hogy írtam is a könyvhöz egy rövid, tendenciózus előszót, amelyben azt hangsúlyoztam, hogy amiről írtam, az történelem, és az 1917–1919-es tanácsoknak semmi közük a maiakhoz. A korábbi Szikra, akkor már Kossuth kiadó szerkesztője azonban azt mondta, hogy nincs szükség erre. Így az előszót elhagytuk, emiatt nem volt probléma. Más miatt viszont igen: a könyvön elég sokat dolgoztam, és hogy ne tagadjam le a dolgok sötét oldalát, amikor írni kezdtem, még élt Sztálin. Én pedig a kötelező Sztálin- és Rákosi-idézetekkel alkalmazkodtam is a kor elvárásaihoz, illetve a szociáldemokratákat támadó 1950-es évekbeli szellemhez, amellyel részben nem értettem egyet, részben igen, részben nem volt önálló véleményem. 1955 végére elkészültem egy kézirattal, és ma már nagyon hálás vagyok, hogy az abban a formájában nem jelent meg. 1956-ban volt is egy vitája a munkámnak az intézetben. Alaposan megbíráltak az akkor már forradalmi hangulatban, főleg a könyv lektora, Kató István. Ő korábban sztálinista volt, a vidék parasztforradalmával foglalkozott, a forradalom idején aztán emigrált Kanadába. A korábban vonalas Kató a XX. kongresszus után elszégyellte magát, és átcsapott az ellenkező végletbe, úgyhogy kaptam tőle hideget-meleget, végül nem ajánlotta megjelenésre a kéziratot. Az összes tanácsát megfogadtam, azt az egyet kivéve, hogy ne jelentessem meg a munkát.

Átdolgoztam, és így jelent meg 1958-ban. Szerencsém volt, mert 1919-ről addig csak súlyos megkötésekkel lehetett írni, ráadásul a XX. kongresszus után a rehabilitált Kun Béla és a Tanácsköztársaság igen érdekes témává vált, de nem voltak szakértői, úgyhogy váratlanul az lettem. Kaptam egy felszólítást a Magyar Tudományos Akadémiától, hogy adjam be a könyvet kandidátusi disszertációnak. Innentől az 1918–1919-es forradalmak első osztályú szakértőjének számítottam, beleestem a témába, mint légy a tejbe. A Párttörténeti Intézet munkatársaként az anyag kéznél volt, ismertem is, érdekelt is. Az 1918 előtt időszakkal is szívesen foglalkoztam volna, de az intézetben már kialakult egy csapat ennek a korszaknak a kutatására Erényi Tiborral, Vincze Edittel, Kende Jánossal, Mucsi Ferenccel, és ők nem kívánták, hogy közéjük telepedjek. 1919 utáni dolgokkal viszont semmiképpen sem kívántam foglalkozni, mivel tudtam, hogy nem igaz, amit a párttörténetírás a Horthy-korszakról és a munkásmozgalom akkori helyzetéről állít. Levéltárosként jól ismertem a kommunista párt iratanyagát, és kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy Isten őrizzen attól, hogy én kutatni kezdjem ezt az időszakot. Tudtam, hogyha írok valamit a párt Horthy-kori történetéről, az biztos nem jelenhet meg, a Magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai című sorozat is véget ért 1919-cel. A kommunista párt története a mai napig nincs rendesen megírva. Jelentek meg különböző színvonalú munkák, de a rendes feldolgozás elképzelhetetlen volt Kádár János és Nemes Dezső uralma alatt.

A Tanácsok Magyarországon 1918–1919-ben című kötet lett akkor a kandidátusi disszertációja, az 1918-as polgári demokratikus forradalomról írt 1968-as nagymonográfiája pedig az akadémiai doktori disszertációja.

Igen, szintén úgy, hogy felszólítottak, nyújtsam be a könyvem akadémiai doktori disszertációként. Az őszirózsás forradalomról és a Károlyi-korszakról szóló könyvön az után kezdtem dolgozni, hogy levéltárosként felajánlották 1966-ban, hogy szenteljem magam egészen a tudományos munkának. Ezt az ajánlatot némi tűnődés után elfogadtam. Jól jártam, mert 1968–1969-ben megírtam ezt a két vastag könyvet az 1918–1919-es forradalmakról, és ezeknek sikere volt jobb híján.

Az 1918-19-es forradalmak történetét feldolgozó két nagymonográfiája közül melyik munka volt a szívügye?

Az az igazság, hogy a Tanácsköztársaság-könyvet én nem is akartam megírni, mert akkor már hosszú ideje a polgári demokratikus forradalommal foglalkoztam, mivel azt gondoltam, hogy a Károlyi-korszakról már nagyjából el lehet mondani az igazat. Eszembe se jutott, hogy egy olyan kényes témáról írjak nagymonográfiát, mint a Tanácsköztársaság, ám épp akkorra esett az 50. évforduló. Az az 1940-es évek végétől a levegőben lógott, hogy meg kell írni a Tanácsköztársaság történetét, de hát egy ennyire fontos feladatot egy vezető történésznek kellett volna vállalnia, amilyen én szerencsére nem voltam. Először arról volt szó, hogy Réti László, aztán arról, hogy Andics Erzsébet írja meg ezt a Tanácsköztársaság-könyvet, Mód Aladár neve is fölmerült. Végül Andics és Mód nem vállalták, azzal pedig, hogy 1956 után Réti megszűnt vezető történész lenni, az intézet éléről is leváltották, az igény is eltűnt, hogy ő bármit is írjon. Andics Erzsébet egyébként írt egy Tanácsköztársaság-történetet, még a sztálini Szovjetunióban kandidátusi disszertációként, oroszul, de soha nem lépett fel azzal az igénnyel, hogy ez magyarul is megjelenjen, és sosem dicsekedett vele. Képzelem, mik lehettek benne. Miután a vezető történészek nem vállalták, megkeresett Nemes Dezső 1968-ban, vagyis már elég későn, és arra kért, hogy tegyem félre a polgári demokratikus forradalom történetét, és kezdjek el dolgozni egy Tanácsköztársaság-könyvön, mert botrány lesz, ha nem jelenik meg semmi. Ellenkeztem, mert biztos voltam benne, hogy hiába hagyom félbe az 1918-as könyvet, a gondolataim még úgyis körülötte fognak forogni, így a vége az lesz, hogy egyik sem készül el. Ezért csak úgy vállaltam, ha még gyorsan befejezhetem a Károlyi-korszakról szólót, mielőtt nekiállok a másiknak. Végül csak tíz hónapom maradt erre a vastag Tanácsköztársaság-könyvre. Ez rossz is volt, de jó is: mert így arra már nem maradt idő, hogy a kéziratát megvitassák, vagy hogy belebeszéljen egy szerkesztőbizottság. Az első fejezet már nyomdában volt, amikor még az utolsó fejezetet írtam. Rajtam kívül mindenki félt, hogy mi lesz a végeredmény, de végül meg voltak elégedve.

A mai tudásával mennyire másképp írná meg?

Mielőtt belefogtam, Siklós András azt mondta, hogy nem lehet megírni ezt a könyvet. Én meg erre azt válaszoltam, hogy mindent meg lehet írni bizonyos szinten, bizonyos módon, és ha még tíz évet dolgoznék rajta, az igazi problémák akkor se oldódnának meg. Mert hát nyilvánvaló volt például, hogy szó sem lehet arról, hogy írjak egy fejezetet a „zsidókérdésről”, a népbiztosok zsidó származásáról és a kommün alatti antiszemitizmusról. De megmondtam Nemes Dezsőnek, megengedhetetlen, hogy a könyvben szó se essen a közszájon forgó dolgokról. Tehát ha röviden is, de mondani kell valamit erről. Mire Nemes dühösen azt mondta, hogy jó, de akkor ne csak Kun Béláról írjam meg, hogy zsidó volt, hanem Böhm Vilmosról is. Elmondtam, amit el lehetett, de ma már biztosan másképp írnám meg. Például a szociáldemokraták szerepét máshogy mutatnám be, mert még ebben a könyvben is érződik az 1950-es évek szociáldemokrata-ellenes retorikája. A Tanácsköztársaság történetének fő problémája a mai napig, hogy a kommunisták vannak megtéve a Tanácsköztársaság főszereplőjének, a szocdemeket pedig csak mellékszereplőként, vagy egyenesen kerékkötőkként ábrázolják. Ami nem igaz: a Tanácsköztársaságban a szociáldemokratáknak semmivel se volt kisebb szerepe, mint a kommunistáknak. A terrorcsapatok megrendszabályozása és részben megszüntetése nekik volt köszönhető. Tehát egy „igazabb” Tanácsköztársaság-történetnek a helyükön kéne kezelni a szociáldemokratákat: a szerepük nem volt kisebb, mint a kommunistáké, és a Vix-jegyzék átadása mellett a proletárdiktatúra kikiáltásának másik oka az volt, hogy a szociáldemokrata vezetők tartani kezdtek az áprilisra kitűzött választás eredményétől. Biztos volt ugyanis, hogy a hatalmuk majd csökken a választás után, márpedig az egy általános probléma, hogy a választójog lelkes hívei nem mindig örülnek a választások eredményének. Kitört a hatalomféltés a szocdemeken, és ennek legalább akkora jelentősége volt a proletárdiktatúra kikiáltásában, mint a Vix-jegyzéknek. Hogyan is tudták volna Kun Béla és a kommunisták csak maguk átvenni a hatalmat a Gyűjtőfogház celláiból? A szociáldemokraták kiegyeztek a kommunistákkal, akiktől nem tartottak, mert Kunfi Zsigmond is úgy gondolta, hogy ő sokkal okosabb, mint Kun Béla. Nem volt.

Kun Béla személyiségét és politikusi képességeit miként írná le? Azt hiszem, Leninék akármennyi rubelt Magyarországra önthettek volna, ha a magyarországi bolsevikokat nem egy olyan tehetséges szónok és kíméletlen politikus vezeti, mint Kun Béla, akinek kiváló érzéke volt a hatalom megragadásához. Az más kérdés, hogy mit tudott vele kezdeni.

Kun Béla-életrajzot nem írtam, mert nem hittem, hogy Kun Béla életrajzát rendesen meg lehet írni, és Borsányi György Kun Béla-könyvének 1979-es betiltása megmutatta, hogy igazam volt, de sokat gondolkoztam a személyiségén. Vannak tehetséges politikusok, és vannak tehetségtelenek. A fiatal Kun a jobb vidéki szociáldemokrata funkcionáriusok közé tartozott a világháború előtt, de nem magaslott ki. Ki tudja, mi lett volna belőle, de valószínűleg sose jutott volna abba a pozícióba, amelybe végül került. Hadifogolyként Oroszországba kerülve szinte átitatta őt a forradalom szelleme, akárcsak Szamuely Tibort, majd hazajött, és pontosan azt csinálta, amit az ő helyében Lenin is tett volna. Nagyon ügyes volt 1919 július közepéig, ám akkor összeomlott, és elindította a románok elleni tiszántúli offenzívát, ami nagy hülyeségnek bizonyult. Ha csak nem úgy fogjuk föl, hogy így akart megszabadulni a bukásra álló proletárdiktatúra vezetésével járó nyűgöktől. Emigránsként viszont annyira eltelt a Tanácsköztársaság nagyszerűségével, hogy kiadta azt a képtelen jelszót, hogy „Előre a második magyar Tanácsköztársaságért!”, amelyet a Komintern elfogadott. Ezzel a lehetetlen célkitűzéssel nagymértékben tönkretette a kommunista pártot. 1919 után Kun Béla már inkább akadály volt.

A Tanácsköztársaság történetében mit tart még kutatásra érdemesnek és milyen megoldandó problémákat lát?

Az 1918–1919-es forradalmaknak egy alapos szociográfiáját lenne érdemes megírni, nem csak általában értekezni arról, hogy voltak bal- és jobboldaliak, hanem megmondani azt, hogy kik is voltak ők, és hogy Magyarországon miért viselkedtek másként, mint mondjuk Ausztriában. Konkrétabban meg lehetne vizsgálni, hogy kik között volt hatása a kommunista pártnak, és ami nagyon fontos, hogy sokkal jobban ki kéne emelni a háború hatását a forradalmárokra, az ellenforradalmárokra pedig végképp. Meg kell érteni azt, hogyha valaki átéli, hogy a legjobb barátját tőle másfél méterre széttépi a gránát, annak szemében az emberélet már nem lesz olyan nagy dolog. Aki pedig Oroszországot megjárta, az pláne olyanokat látott, hogy érzéketlenné vált. És akkor itt már az a kérdés, hogy miért nem került sor akkora vérengzésre az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban, mint Finnországban. Hiába próbálják, politikai indíttatásra, még ma is azt bizonygatni, hogy a Tanácsköztársaság idején valami borzasztó vörösterror volt. A proletárdiktatúrának kevesebb halottja volt, mint akár a rá következő ellenforradalomnak, akár az 1918. novemberi rendcsinálásnak.